Szabadidő

Egy bencés kolostor tetején könnyítettek magukon a kalandozó magyarok

Habár a Sankt Gallen-i incidens csupán egy apró közjátéknak számít a kalandozások történetében, kétségkívül igen szórakoztatóan alakult.

A magyar történelemben a kilencedik század végétől, azaz a honfoglalástól (környékétől) nagyjából a tizedik század közepéig, azaz az augsburgi vereségig tartó időszakban zajlott az a lazán összefüggő hadjáratsorozat, amit romantikusan kalandozásoknak szoktunk nevezni, és ami azért többnyire városok kifosztásából, falvak felégetéséből, férfiak kardélre hányásából, nők elrablásából, valamint egyéb hasonlóan barbár és férfias tevékenységekből állt; persze eleink ezzel csak a kor barbár és férfias elvárásaihoz igazodtak (sokáig meglehetős sikerrel!), úgyhogy nincs miért szégyenkeznünk, sőt.

Az egyik legnevezetesebb kaland 926 tavaszán esett meg a mai Svájc egyik legfestőibb vidékén található Sankt Gallen-i bencés kolostorban. Habár különösebb hadászati jelentősége nem volt, legalább két okból mégis igen figyelemre méltó: egyrészt erről a kalandról született az egyik legelső és egyúttal legélvezetesebben megírt beszámoló (Ekkehard barát jegyezte le egy jó emberöltővel később nagyjából hitelt érdemlő szóbeli hagyományok alapján), másrészt pedig bizonyos elemeiben bő ezer évvel előlegezte meg a Fekete Vipera abszurd történelmi komédiáját. Ráadásul azt a sorozatot Oxfordon meg Cambridge-en végzett úri fiúk csinálták, a Sankt Gallen-i incidenst pedig tanulatlan ősmagyarok és egy félcédulás bencés szerzetes, szóval erről ennyit! 

A Sankt Gallen-i kolosotor, ami már katedrális. 926-ban azért nem egészen így nézett ki (Fotó: Wikipedia)

A Sankt Gallen-i kolosotor, ami már katedrális. 926-ban azért nem egészen így nézett ki (Fotó: Wikipedia)

Amikor a Sankt Gallen-i bencések hírét vették, hogy közelednek az emberevő magyarok, természetesen az ilyenkor szokásos dramaturgia szerint jártak el, azaz fogtak mindent, ami mozdítható, és gyorsan menedéket kerestek egy közeli kis erődítményben, ahol bizonyára buzgó imádkozásba merültek (bár Engelbert apát eleinte még kacérkodott a fegyveres ellenállás gondolatával, erről szerencsére gyorsan lebeszélte magát). Csak egyvalaki maradt a kolostorban: Heribald (vagy Heribaldus), az enyhén agyalágyult és rögeszmés barát, aki az Elvek Embere volt, és nemigen zavartatta magát holmi fosztogató barbár hordáktól. De adjuk is át a szót Ekkehard testvérnek:

Abban az időben volt a mieink között egy együgyű és félkegyelmű barát, név szerint Heribald, akinek mondásain és tettein gyakran nevettek a többiek. Ez, amikor a barátok első ízben futottak az erődítménybe, és egyesek fenyegetve felszólították, hogy ő is fusson velük, igazán ő felelte nekik – »hát fusson, aki akar, én bizony nem futok, mivel a kolostor gazdája nem adta ki még ez évre a sarura való bőrt«.

Hát, ha egyszer nem adta ki a sarura való bőrt, akkor nincs mit tenni. Heribald tehát a kolostor udvarán várta egykedvűen a rettenetes betolakodókat, akik hamarosan meg is érkeztek tegzesen, megrakodva fenyegető hajítódárdákkal és nyilakkal. Talán a tekintetéből sugárzó bárgyú, angyali ártatlanságnak, talán a nyilvánvaló tökkelütöttségének köszönhető, de a magyarok meglepő módon nem csapták agyon azonnal, sőt épp ellenkezőleg, egy tolmácsként szolgáló elhurcolt klérikus segítségével még kedélyesen el is csevegtek vele, és jókat derültek ostobaságain (amiből arra következtetünk, hogy a szerzetes őseinket is bőrsaru-kálváriájának történetével fárasztotta). 

Ezután a magyarok – tapasztalt profikhoz méltóan – alaposan átkutatták az egész kolostort, de csalódniuk kellett: a kincstárban, ahova Heribald vezette őket, csak ócska gyertyatartók voltak, Szent Gál kőoltárához pedig már hozzá sem nyúltak, mivel pontosan tudták, hogy ott csontokon és hamvakon kívül semmit nem találnak majd.

A dolgok ezen a ponton kezdtek kissé elfajulni.

Ugyanis a zsákmány nélkül maradt ősmagyar vitézek közül ketten féktelen és látványos, ámde tökéletesen értelmetlen virtuskodásba fogtak: felmásztak a kolostor tetejére, ahol az egyikük a torony érckakasát feszegette le a lándzsájával, míg a másik egyszerűen letolta a gatyáját (legalábbis remélhetőleg), és nekiállt könnyíteni magán, más szóval: székelni.

Ott guggolt összegörnyedve a ma már világörökségi helyszínnek számító Sankt Gallen-i kolostor keleti homlokzatának tetején, és szart. Az úr 926. esztendejében egészen biztosan nem élt menőbb magyar ember ennél a derék vitéznél, akinek nevét sajnos nem őrizte meg a történelem.

A honfoglalás a Képes Krónikában (Forrás: Wikipedia)

A honfoglalás a Képes Krónikában (Forrás: Wikipedia)

Bár kisvártatva természetesen mindkét honfitársunk lezuhant a toronyból, és halálra zúzta magát, ez csak rövid időre akasztotta meg a mulatságot; sőt az igazából még csak most kezdődött. A holttesteket annak rendje és módja szerint elégették (közben állítólag a kolostort is megpróbálták felgyújtani, de ez valamiért nem jött össze), majd olyan féktelen ősmagyar bulit csaptak a klastrom udvarán, amilyet valószínűleg azóta sem látott Sankt Gallen: vedeltek, zabáltak, birkóztak, táncoltak, csontokkal dobálták egymást, és szívatták a szerencsétlen klérikust, amikor pedig már mindenki kellően részeg volt, artikulálatlanul üvöltve szólították az isteneiket. A szigorú szerzetesi regulákhoz szokott Heribald testvér – saját elmondása szerint – még életében nem szórakozott olyan pompásan, mint aznap este. Még sokáig emlegette sóhajtozva a bárdolatlan, ám víg kedélyű magyarokat, akiket vélhetően sokkal kellemesebb társaságnak talált mindig gyomorbajos képet vágó rendtársainál.

A kolostor udvarát tisztek veszik birtokukba és bőségesen lakomáznak. Heribald is velük együtt úgy belakott, hogy mint utóbb maga mondogatta, soha jobban. S minthogy azok, szokásuk szerint, székek nélkül a zöld fűre ültek az étkezéshez, Heribald magának és egy foglyul ejtett klérikusnak székeket hozott. Azok pedig, miután az áldozati barmok lapockáit és a többi részeit félig nyersen, kések nélkül, csupán fogaikkal marcangolva lerágták, a lerágott csontokat tréfából egymáshoz hajigálták. Bort, amelyet tele csöbrökben a középre helyeztek, annyit ivott mindenki, különbség nélkül, amennyi jól esett. Miután pedig a bortól nekihevültek, mindnyájan elkezdtek rettenetesen kiáltozni isteneikhez, a klérikust pedig és a bolondjukat arra kényszerítették, hogy ugyanezt tegyék. A klérikus pedig, minthogy jól tudta a nyelvüket, s ezért is tartották meg életben, velük kiabált, ahogy csak tudott. Amikor pedig már eleget esztelenkedett az ő nyelvükön, elkezdte könnyezve a szent keresztről szóló, „Szentelj meg minket” kezdetű antifonát – másnap volt a kereszt feltalálásának ünnepe –, amelyet maga Haribald is vele énekelt, bár rekedt volt a hangja. A foglyoknak szokatlan énekére mindnyájan, akik ott voltak, összecsődülnek, és vidámságukat szabadjára engedve, táncolnak és birkóznak a főemberek előtt. Némelyek fegyverrel is összecsapva bemutatták, mennyire járatosak a hadi tudományban.

Eközben a klérikus alkalmasnak gondolván az időt ily vigasság mellett arra, hogy szabadon bocsátásáért könyörögjön, a szent kereszt segítségét kérve, könnyek között a főemberek lábaihoz borul a szerencsétlen. De ezek szerfelett vad indulattal sziszegve, és mintegy borzalmas röfögéssel közlik csatlósaikkal a kívánságát, és azok dühösen odarohannak, egy szempillantás alatt megragadják az embert, előrántják késeiket, hogy mielőtt még fejét veszik, csúfot űzzenek hajkoronájával, amit a németek picchinnek neveznek.

Érdekes adalék, hogy a magyarok, bár találtak két érintetlen, színültig telt boroshordót a pincében, azokhoz – Heribald kérésére – hozzá sem nyúltak; végig a saját borukat itták, ami dicséretes önmérsékletről tanúskodik. Az már kevésbé, hogy állítólag még a lakoma előtt felkoncoltak egy agg, csodatévő apácát, a később szentté avatott Viborádát, aki a kolostortól nem messze élt teljes elvonultságban. De hát akkoriban viszonylag gyakran fordult elő ilyesmi.

Szent Viboráda mártírhalála egy német kódexben (Forrás: Wikipeda)

Szent Viboráda mártírhalála egy német kódexben (Forrás: Wikipeda)

Egy ponton aztán az erdőben kószáló kémek jelentették, hogy a közelben álló erődítmény tömve van felfegyverkezett barátokkal és más falubeliekkel, a hír pedig egy szemvillanás alatt megölte a bulit: így a magyarok felkerekedtek, majd kényelmesen és alighanem még mindig meglehetősen részegen elindultak Konstanz felé.

Útközben, talán csak megszokásból, azért még felgyújtottak néhány házat. Biztos, ami biztos.

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top

Szeretnél értesítést kapni?

Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.

A hét legizgalmasabb cikkei!
Friss sztárhírek itthonról és külföldről
Tudd meg, mit mond a horoszkópod!
Regisztráció

Elfelejtett jelszavad helyett könnyen tudsz új jelszót megadni, ehhez az alábbi lépéseket kell csak követned:

  1. Add meg az alábbi beviteli mezőben az e-mail címed vagy felhasználóneved
  2. A hozzád tartozó címre kiküldünk egy levelet a jelszócseréhez. Ellenőrizd a SPAM mappádat is, ha nem látod pár percen belül a levelet a beérkezettek között.
  3. A levélben kapott linket 24 órán belül lekattintva eljutsz egy felületre, ahol megadhatod az új jelszavad
  4. Jelentkezz be a friss jelszóval

Fiókod törléséhez add meg a jelszavadat:

Itt tudod a jelszavadat megváltoztatni:

Új jelszó mentése