Szeretnél értesítést kapni?

Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.

Engedélyezem Nem kérem
Szabadidő

Amíg Jókai Mór fiatal feleségével az Adrián üdülgetett, családját maguk alá temették a honfoglaló magyarok

Pedig eredetileg olyan jól indult minden: az aggastyán írófejedelem és veje, a harmincas évei közepén járó tehetséges festőművész, valami olyasmit találtak ki, amihez fogható korábban még nem volt Magyarországon.

Noha Jókai Mór egy személyben felelős a legismertebb és legkedveltebb magyar regények nagyjából húsz százalékáért (becsült adat!), színműírói karrierje, hát, mondjuk így, nem volt fényes diadalmenet. Időként akadtak ugyan kisebb nagyobb-sikerei (és még nagyobb bukásai), de az elég nagy bizonyossággal kijelenthető, hogy nem a Dalmának, a Szigetvári vértanúknak, a Dózsa Györgynek, a Manlius Sinisternek vagy egyéb, mára gyakorlatilag teljesen elfeledett, nehézkes történelmi drámáinak köszönhetően érdemelte ki a nagy magyar mesemondó állandó jelzőt (habár A hulla férje című, eredetileg két előadást megért ifjúkori rémdrámáját talán nem ártana újra elővenni).

Ugyancsak nemigen szokás már emlékezni egyik kései darabjára, a Levente című ősmagyar látomásra sem, ami már csak azért is különös, mert Jókai Mór ezt szánta élete fő művének, munkássága zárkövének. Saját bevallása szerint négy teljes évtizeden keresztül érlelte magában a darab alapeszméjét (bármit is jelentsen ez), és ennek meg is lett az eredménye. A Levente ugyanis egészen olyan, mint A Gyűrűk Ura honfoglalás kori változata, csak még annál is kevésbé követhető: tündérek, táltosok, tűzimádók, mándrucok, törpék, garabonciások, fátylas pogány hajadonok, párducbőr kacagányt és turult formázó ezüst sisakot viselő daliák, valamint a dicső hun ősök szellemei nyargalásznak fel s alá a szép magyar hazában vagy a Csillagösvényen, és közben olyanokat mondanak, hogy

Jönnek már a bagolyrugta czenkek! Hogy a taplóevő dromó ördög tekerje hátra felé a fejüket! S még nekem kell őket abajgatnom a szarvuknál fogva

– vagy még ennél is cifrábbakat. Na és természetesen minden szereplőnek fantasztikusabbnál fantasztikusabb neve van: Regehű, Halvaél, Upolet, Jutócs, Büvellő, Illangó, Szemőke, mintha nem is a magyar történelem hajnalán járnánk, hanem egy lóversenyen. Bár túlzsúfolt, zavaros, itt-ott megmosolyogtató és történelmileg finoman szólva nem túl hiteles, azt el kell ismerni, hogy a Levente végső soron egy merész és nagyszabású vállalkozás, ami a maga módján még élvezetes is, pláne az ősmagyaros tematikájú művek többségéhez képest, szóval talán érdemes lenne rehabilitálni.

Az idős Jókai Mór portréja (Fotó: Wikipedia)

Azonban az író kortársai sajnos egész máshogy vélekedtek. Az agg – de parókájában még mindig fiatalos ötvenesnek tűnő – Jókai először baráti körben, műértő közönség előtt olvasta fel délibábos magnum opusát. A fogadtatásról mindent elárul Feszty Árpádné Jókai Róza helyszíni beszámolója:

Hetven vagy hetvenegy éves lehetett, — mikor elkezdett egy Levente című ősmagyar színpadi költeményen dolgozni. Három vagy négy évig foglalkozott vele. (Tán soha, semmin ilyen soká.) A legnagyobb ambícióval, lelkesedéssel dolgozott rajta, — azt hitte, élete koronája lesz, — új irányt teremt! (Valami „Niebelungenlied”-szerű hatalmas dolgot tervezett.) Óriási nyelvészeti tanulmányokat csinált. Szinte tisztelettel közeledett hozzá. Egészen másként, mint akármelyik más munkájához. Végre egyszer vacsorát rendezett; legjobb barátai, írók voltak rá hivatalosak. Halálosan szomorú, kínos este volt! Milyen izgatottan vártuk! Gyönyörűen, csudásan olvasta, — de a vers! 

Bár a darab 1898-ban végül könyv alakban azért megjelent, soha nem állították színpadra. A színigazgatók és a rendezők valósággal bujkáltak a drámájával házaló Jókai elől, vagy éppen átlátszó kifogásokkal próbálták lepattintani. A Nemzeti Színházban például kisütötték, hogy azért nem lehet előadni a Leventét, mert nincs hozzá megfelelő primadonna: Jászai már nem tud olyan magasról leugrani (de hogy milyen magasról?), Márkus Emília meg nagyon modern, nem illik hozzá az ősmagyar női szerep, így azt ajánlották Jókainak, hogy várjon csak türelemmel, amíg fel nem tűnik valami új csillag a magyar színjátszás egén.

 

A legenda szerint Jókai ezen fellelkesülve személyesen kezdett új csillagot keresni, és aztán talált is egyet az alig húszéves, zsidó származású színésznő, Nagy Bella személyében. Ugyan a Levente színpadi változata vele sem valósult meg, de cserébe 1899-ben hozzáment a nála körülbelül fél évszázaddal idősebb íróhoz, ami nemcsak Jókai szűkebb családjában okozott óriási botrányt, hanem az egész országban.

Fesztyné Jókai Róza (fotó: Wikipedia)

De térjünk vissza inkább a Leventéhez.

Jókai valamikor 1891 körül fogott neki az írásnak, és már a korabeli sajtónyilatkozatai is olyanok, mintha előre szabadkozna a várható bukás miatt:

Nem lesz a színpadnak szánva főleg azért, mert a kazár, palócz, székely kiejtések, a régi és táj szavak, a népies szólamok színpadra alig volnának hozhatók s maguk az alaphangulatot képező ős szokások, pogány szertartások, erkölcsi fogalmak, a mai közönség ízlésével nehezen találkoznának.

Persze az is lehet, hogy eredetileg tényleg nem a színpadnak és a mai közönségnek szánta a darabot, és csak később döntött úgy, hogy ezt mindenkinek látnia kell.

De 1891-ben nemcsak Jókai Mór nagy látomása kezdett alakot ölteni, hanem egy Feszty Árpád nevű fiatal (mármint Jókaihoz képest fiatal) magyar festőművészé is; és mit ad isten, a két látomás pontosan ugyanaz volt (vagyis: ugyanaz lett). Feszty ugyanis ebben az évben (illetve más források szerint az 1889-es világkiállításon) tekintette meg Párizsban Jean-Baptiste Édouard Detaille és Alphonse de Neuville hatalmas körképét, a Napóleoni csatát (vagy: Alfred Stevens és Henry Gervex nemkülönben impozáns méretű, történelmi témájú panorámáját, az Egy évszázad történetét), a látottak pedig annyira elkápráztatták, hogy elhatározta, maga is fest egy hasonlót, és vászonra viszi a bibliai vízözönt.

Hazatérve apósával, azaz Jókai Mórral is megosztotta tervét. Vagy hát a fene tudja, pontosan milyen rokonságban is álltak ők ketten, szóval vegyük gyorsan végig a kilencvenes évekbeli napi tévésorozatok világát idéző családtörténetet:

  • Jókai 1848-ban felségül vette a kor ünnepelt színésznőjét, az írónál nyolc évvel idősebb Laborfalvi Rózát. A házasságot sem a régi barát Petőfi, sem pedig Jókai édesanyja nem helyeselte, egyrészt a korkülönbség miatt, másrészt meg azért, mert a nőnek már volt egy házasságon kívül született gyereke, a kis Róza. A halálosan szerelmes író viszont nem zavartatta magát, és örökbe fogadta az akkor tizenkét éves lányt.
  • Az anyai hagyományokat követve a kis (vagyis már nem is olyan kis) Róza 1861-ben maga is világra hozott egy házasságon kívüli gyereket, aki a változatosság kedvéért szintén a Róza nevet kapta. Az apa – nagy valószínűséggel – a nem sokkal később Erzsébet királynéval is romantikus kapcsolatba bonyolódó sármos magyar főúr, gróf Andrássy Gyula volt.
  • Róza (a második) még a gyermeke születésének évében elhunyt, így az adoptálásban már rutinos, és egyébként is igen gáláns természetű Jókai a nevére vette a legkisebb Rózát is, aki ezután egyszerre lett mostohalánya és mostohaunokája a nagy írónak. Jókai Róza aztán hozzáment Feszty Árpádhoz, szült egy gyereket (meglepő módon nem egy újabb Rózát, hanem a később ismert festőművésszé váló Masát), és az egész család nagy szeretetben és egyetértésben élt együtt a Bajza utcai Feszty-villában. Egy ideig.

Jókai Feszty Árpáddal és nejével, Jókai Rózával Feszty műtermében (Fotó: dka.oszk.hu)

Szóval ott tartottunk, hogy Feszty Árpád – talán egy kedélyes, kora esti fröccsözés alkalmával – előadta mostohaapósának a körkép tervét. Jókainak tetszett az ötlet, de a festmény témájától már kevésbé volt elragadtatva, ezért inkább mást javasolt. Mivel ekkor már minden gondolata a készülő Levente körül forgott, aligha lesz meglepő, hogy mit:

Árpád, pár év múlva lesz a millenneum. Ha már ilyen hatalmas munkába kezdel, a magyar történelemből kell a témát választanod. Az ezredéves fennállás ünneplésének ez volna a koronája. Fessed meg a magyarok bejövetelét.

Mire Feszty csak annyit mondott:

Éljen Pápi. Ennél maradunk.

És tényleg ennél maradtak. Jókai – legalábbis az ekkoriban még meg sem született Feszty Masa elbeszélése alapján – olyan könnyedén vette rá ifjú rokonát, hogy időt és pénzt nem kímélve készítsen monumentális, mintegy 1800 négyzetméteren terpeszkedő illusztrációkat a még meg sem írt drámájához, hogy az tanítanivaló. Feszty tehát alapvetően a szeretve tisztelt Pápi instrukciói alapján kezdte megfesteni a körképet (tulajdonképpeni címén: A magyarok bejövetele), de ő maga is sok kutatást folytatott a témában, így végül ez a 15×120 méteres ősmagyar lázálom talán még elrugaszkodottabb, még idealizáltabb és még hamisabb képet mutatott a honfoglalás kori állapotokról, mint Jókai drámája. A festő három teljes éven át dolgozott azon (persze nem egyedül), hogy apósa időskori rögeszméjét megvalósítsa, és bár a munkára ráment a fél vagyona és az egészsége, fáradozásait siker koronázta.

Feszty Árpád a készülő művel (Fotó: Wikipedia)

A magyarok bejövetelét 125 éve, 1894. május 13-án mutatták be a budapesti millenniumi kiállításon, és a nagyközönség azonnal a szívébe zárta. Az emberek imádták lenyűgöző méreteit, ellentmondást nem tűrő teatralitását, harsány, tartalmatlan pátoszát és romantikus történelemszemléletét, a képnek otthont adó üvegkupolás épület, a Rotunda (amely a mai Szépművészeti Múzeum helyén állt) pedig hamar valóságos zarándokhellyé vált. A híres cigányprímás, Dankó Pista nótával köszöntötte Fesztyt és a nagy művet, az élet egyszerű szépségeit kétes minőségű versekben megörökítő Szabolcska Mihály meg egy alkalmi költeménnyel, míg a legendás ’48-as veterán, Görgei Artúr a lovas csatajelenet hitelességét méltatta. A lelkesedés valahol érthető, hisz ehhez fogható festmény tulajdonképpen azóta sem igen született; a Feszty-körkép minden egyes részletében és összességében is olyan mértékű túlzás, hogy azt lehetetlen legalább egy kicsit nem szeretni.

Korabeli reklám (Forrás: Wikipedia)

De hiába az elsöprő siker, a Feszty család a millenniumi ünnepségek végeztével is komoly anyagi gondokkal küzdött, és ezen az sem segített, hogy a képet pár évvel később Londonban is bemutatták a világkiállításon, ugyanis a külföldi közönség egy cseppet sem értékelte Fesztyék óriási, színpompás ősmagyar lepedőjét. Meg amúgy is, más idők jártak már akkoriban: az új találmány, a mozgókép sokkal érdekesebbnek tűnt, mint a historizáló körfestmények. A bajokat tetézte, hogy az adósságokban fuldokló Feszty család és az oldalán Nagy Bellával (a már említett húszéves kis színésznővel) éppen sokadik ifjúságát élő, Európában gondtalanul utazgató Jókai Mór kapcsolata visszavonhatatlanul tönkrement; az író még a lányát is kitagadta az örökségből.

A magyarok bejövetelét csak évekkel később, 1909-ben tudták hazaszállíttatni Londonból. Az erősen megviselt művet némi felújítást követően ismét kiállították Budapesten, de ez a második kör már nem váltotta be a hozzá fűzött nagy reményeket: a meglehetősen méltatlan (habár elég szimbolikus) környezetbe, a városligeti vurstliba, rekedt kikiáltók és hamisan nyekergő kintornások közé száműzött körkép már korántsem számított akkora újdonságnak, mint egykoron. És hát gondoljunk bele; mondjuk az ekkoriban már bőven aktív Nyolcak festőcsoport forradalmi munkáihoz képest Feszty képe tényleg olyannak hathatott, mintha száz évvel korábbról került volna ide. Sajnos hamar elillant a millennium mámora.

Árpád vezér a Feszty-körképen (Forrás: Wikipedia)

A számtalan anyagi, művészi és egyéb kudarc rettentően megviselte, és mély, kilátástalan depresszióba taszította Feszty Árpádot, aki 1914-ben, mindössze 57 évesen hunyt el; gyakorlatilag halálra itta magát. Körképe sokáig hányódott elfeledve, a második világháborús bombázások alatt pedig majdnem teljesen tönkrement. A restaurált verzió végül – több nekifutás után – csak 1995-ben készült el, azóta az ópusztaszeri Nemzeti Történeti Emlékpark legfőbb látványosságának számít. Népszerűsége máig töretlen, ami rendjén is van így; a szívünkben mindig lesz helye a magyar történelmi giccsnek, és pláne lesz helye a párducbőr kacagányt és ezüst sisakot viselő Árpád vezérnek, aki valamiért kiköpött úgy néz ki, mint a diadalmas bukásának gigászi emlékművet állító néhai festő, a szegény Feszty Árpád.

Források: Bán Zoltán András: Ősmagyar zsibvásár 1800 négyzetméteren/Kovács Ákos: A Feszty-kép (Mozgó Világ)/Feszty Árpádné Jókai Róza: A tegnap

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top