Szeretnél értesítést kapni?

Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.

Engedélyezem Nem kérem
Szabadidő

Egy nyolcméteres amazon tette tönkre Tóth Árpád családját

De talán még több köze volt hozzá egy temetőben üzekedő zugügyvédnek.

De lásd, ős Debrecenben él s kora-ősz már s roskadt
Egy szobrász, kit szerettél s ki nagyokat akart ott
És akit meg se láttak, bár választott magyar volt
S ki estve, szomorúan, most nagyokat borozgat

Tóth Árpád: Ady Endrének

Tóth Árpád volt talán a Nyugat első nemzedékének legnagyobb költője. Egy beteges külsejű, túlérzékény, túlfinomult, szociális és művészi értelemben is végtelenül magányos, önemésztő fiatalember, mellesleg avatott formavirtuóz, a szinesztézia Liszt Ference, aki rendszerint a kétségbeesett, fájdalmas és lemondó elégia hangján szólalt meg – szóval pont olyan volt, ahogy a nagy költőket hajlamosak vagyunk elképzelni (azért egy zárójelben jegyezzük meg, hogy Tóth Árpád sok mást is írt, nem kizárólag finomra csiszolt szecessziós halálverseket, csak valamiért ezekre szokás inkább emlékezni). Hogy miért is mardosta a költő lelkét folyvást a búbánat (már azon kívül, hogy ez afféle munkaköri kötelessége is volt), arra többféle válasz is kínálkozik, ha az életrajza felől óhajtjuk megközelíteni a kérdést: egyre súlyosbodó betegsége, korai éveinek pénztelensége és társtalansága, a világháború borzalmai nyilván mind közrejátszhattak.

Vagy épp az a botrányos eset, ami anyagi és erkölcsi romlásba taszított az egész családot. Tóthéknál ugyanis nem Árpád volt az egyetlen átkozott művész; édesapja, Tóth András olyan látványosan emelkedett a magasba, és olyan tragikusan bukott el, hogy azt egy romantikus regényhős sem csinálhatta volna szebben.

Tóth András és Tóth Árpád (fotó: Wikipedia)

Tóth András 1858-ban született egy Arad megyei kis faluban, Simándon (vagy Pusztasimándon), szegény családban. Az aradi elemi iskola elvégzése után gyakorlatilag rögtön munkába állt: először egy helyi lakatosmesternél tanult, majd asztalosműhelyben dolgozott, 18 évesen pedig egy képfaragó mester segédje lett. Iparos tanoncéveit Pesten és Bécsben töltötte, ezután hazatért Aradra, ahol képfaragóként helyezkedett el, és portrészobrokat készített, valamint színpadi díszleteket az aradi színház számára. 1885-ben úgy tűnt, már sínen van az élete: díjat nyert az ipartestületi kiállításon, kiváltotta szobrásziparosi igazolványát, és feleségül vette egy aradi ácssegéd lányát, Molnár Esztert. Két éven belül két fiuk is született: Árpád és Zoltán.   

Az idősebb Tóthnak nagyratörő tervei voltak, úgyhogy a család hamarosan Debrecenbe költözött, ahol a szobrászat – az Ország-Világ folyóirat szavaival élve – „akkoriban parlagon hevert”. Itt eleinte, amolyan széklábfaragóként, többnyire vidéki házak oromzatát dekorálta, de 1891-től már komolyabb feladatokat is kapott: címert mintázott a Tisza-palotára, a Ranunkel-, a Steinfeld-féle házakat, a Zenedét díszítette, 1895-ben pedig rá bízták az izraelita templom szobrászmunkáit. 1893-ban elkészítette a kolozsvári Mátyás-emlékmű tervét, amelyért 1894-ben jutalmat kapott.

Harminchat éves korában Pestre utazott, és beiratkozott a  századvég legjelentősebb magyar szobrászművésze, Strobl Alajos mesteriskolájába. Strobl minden bizonnyal nagyra becsülte tanítványát, hisz őt bízta meg az akkoriban épülő Igazságügyi palota (ma: Néprajzi Múzeum) két főhomlokzati szobrának, a Hadászat és Építészet allegóriájának megmintázásával. Nagyjából ebben az időben készítette Pányvavető csikós című kisplasztikáját, amelyet többek közt az 1900-ban megrendezett párizsi világkiállításon is bemutattak. A nagy eseményen az akkor 14 éves Árpád is részt vett.    

Tóth András portréja (fotó: Wikipedia)

Tóth András igazi specialitása egyébként a Kossuth-szobor volt; ezeket szinte olyan rögeszmésen gyártotta, mintha a nagy magyar államférfi klónjaival akarta volna benépesíteni a Földet.  Az ő nevéhez fűződik az első tengerentúli Kossuth-emlékmű is, amit a mai napig meg lehet tekinteni Clevelandben. 1901-ben pedig végre lehetősége nyílt arra, hogy választott otthonában, Debrecenben is alkothasson valami nagyszabásút. A város egy szabadságharcos emlékművet rendelt tőle, amelyet a Kálvin téri Emlékkertben terveztek felállítani. A talapzattal együtt nyolc méter magas, páncélba öltöztetett, kezeiben lándzsát és fáklyát tartó allegorikus nőalak, a Hungária rohamtempóban készült el, így a következő év augusztusában már fel is avatták, természetesen egy óriási ünnepség keretében: volt szózat- és himnuszéneklés, hazafias szónoklatok, koszorúzás és lelkesen éljenző tömeg, ahogy az ilyenkor megszokott. A fogadtatás igen kedvezőnek bizonyult, az újságok dicsérték Tóth András hatalmas, szép szobrát, a debreceni elöljárók pedig elragadtatottan rázogatták a művész kezét. A pusztasimándi nyomorból indult egykori lakatosinas aznap a mennybe ment.

A botrányos szabadság-szobor (fotó: Új Idők)

Aztán valami megváltozott.

A városban megjelentek olyan hangok, amelyek szerint a szobor azért nem is annyira jó. Sőt, egyenesen pocsék. Kontármunka. Majd ezek a hangok egyre jobban felerősödtek. Kis idő múlva már egész Debrecen a Hungárián szörnyülködött: Vastyúknak és Vas Zsuzsinak csúfolták, túlságosan kerek és túlságosan feltűnő kebleivel pedig gúnyos megjegyzések állandó céltáblájává vált a helyi sajtóban. Pár évvel később el is távolították az Emlékkertből, és eldugták a városháza udvarán, hogy senki ne láthassa ezt a dilettáns borzalmat, majd az első világháború idején lerombolták, és ágyút öntöttek belőle.

A botrány teljesen tönkretette a szobrászművészt: Tóth András köztiszteletben álló debreceni polgárból pár év alatt megkeseredett, megtört, örökké búskomor emberré vált, valóságos páriává. Karrierje végérvényesen megfeneklett, a megrendelések elmaradtak, és a család egyre lejjebb csúszott a lejtőn. Árpád is inkább félbehagyta budapesti egyetemi tanulmányait, és visszatért Debrecenbe, ahol egy helyi lapnál vállalt állást, hogy anyagilag támogathassa szüleit.

A szabadság-szobor és az ünneplő tömeg (fotó: Új Idők)

Az ügyről a Pesti Napló egyik munkatára készített érdekes és drámai riportot 1910-ben; eszerint Tóth András szabadságszobráról valójában nem a közvélemény mondott lesújtó ítéletet, hanem egy pitiáner vendetta áldozata lett.

Röviden:

  • A szobrot Komlóssy Arthur főjegyző (egyúttal polgármester-aspiráns) rendelte meg, mert „érdemeket akart szerezni, a nagy ünnepi leleplezési cécó központja akart lenni, hogy annál könnyebben menjen a polgármester-választás, ha rákerül a sor”
  • Csakhogy Komlóssy megbukott, a polgármester pedig a főjegyző régi ellenlábasa, Kovács József lett
  • Komlóssyt nemcsak Kovács József utálta, hanem egy bizonyos Márk Endre nevű ügyvéd is, akit egy ízben rajtakaptak, hogy egy huszárőrmester néhai feleségének sírján él szexuális életet (komolyan), és ezért kizárták a szoborbizottságból
  • A polgármester-választás után Márk Endre elhatározta, hogy véres bosszút áll Komlóssyn, és meggyőzte Oláh Károly városi tanácsost és Kovács József polgármestert, hogy a szobrot távolítsák el, és rakjanak a helyére inkább egy öntési hibás Bocskay-szobrot, amit éppen olcsón adtak Pesten

 A cikkben Tóth András is megszólal, s szavaiból csak úgy árad a sötét, mély szomorúság, a szégyen és a düh:

Idősödő ember vagyok, sokat dolgoztam, most a kenyeret kiverték a szájamból. Megöltek, meggyaláztak, tönkretettek. Már a könyveimet adtam el, hogy tudjak a családomnak enni adni. […]Ki nem megyek az emberek közé. Kerülöm őket, mint a rosszakat. De ne gondolja, hogy a cívis, a polgári ember a gonosz itt. Azok becsületes, jó emberek. A pantallósok, az urak, azok a gonoszok, az ő áldozatuk vagyok én. Most nincs semmi. Ha kapok munkát jó, ha nem, úgy is jó. […] Mert, ha kivitték volna a Nagyerdőre, vagy a Csicsogóra, vagy akárhová, nem lett volna olyan szégyen. De ő rájuk is szégyen. Miért tetszett nekik, mikor leleplezték? Miért volt jó, mikor csináltam? Miért nem mondták akkor: Nem jó, nem kell, csinálj másikat! De így, meggyalázni egy munkában eltöltött életet, így kiforgatni az ember szájából a kenyeret, így megölni egy embert, ez gazság, ez bitangság. Ez a Debrecen. Ez a híres magyar város. Ha ezt megtudják a külföldön, hát leköpik ezeket az urakat.

 

A megalázott szobrászművész még sokáig élt, de már semmi jelentőset nem alkotott. 1929-ben, egy évvel Árpád halála után hunyt el agyvérzésben.  

A szoborral egyébként – legalábbis a kevés fennmaradt fotó alapján – nem volt semmi gond. Pont úgy nézett ki, ahogy egy hazafias szobornak a századfordulón ki kellett néznie. Móricz Zsigmond találó meglátását idézve:

Iszonyú nagy, emelet magas és minden primitívsége mellett volt benne valami monumentális.

 

forrás: Sz. Kürti Katalin: 125 éve született a költő édesapja, Tóth András (Alföld)

Címlap

top