Szeretnél értesítést kapni?

Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.

Engedélyezem Nem kérem
Szabadidő

Félálomban keletkezett költészet – megnéztük a budapesti szürrealista kiállítást

Felkavaró, kellemetlen tárgyak, poén nélküli viccek, articsókák, rothadó szamarak és a száz fej nélküli nő. Igazságon túli világunk kihívásaira alighanem még ma is a szürrealisták adják a legérvényesebb és legszórakoztatóbb válaszokat.

A szürrealisták és kiváltképp az irányzat fő teoretikusa, a teljesen összeférhetetlen André Breton mintha folyton keresték volna a konfliktusokat, ha pedig éppen nem találtak, hát csináltak maguknak egyet. Vagy többet. Már 1924-ben, a mozgalom alapításának évében páros lábbal szálltak bele a frissen elhunyt nagy nemzeti íróba, Anatole France-ba, valamint egymásba, merthogy rögtön két frakció is létrejött Breton, illetve Yvan Goll vezetésével; természetesen mindketten megjelentették a saját szürrealista kiáltványukat (Goll pár héttel korábban!), amelyekben egyaránt maguknak követelték Apollinaire forradalmi örökségét. Egy ízben még össze is verekedtek a Comédie des Champs-Élysées-ben rendezett táncelőadáson. A két szürrealista alfa-hím vetélkedéséből végül Breton került ki győztesen, de pár év múlva aztán ismét beütött a válság.

1929-ben ugyanis kibékíthetetlen politikai, művészi és egyéb ideológiai ellentétek szakították ketté a mozgalmat; az egyik oldalon ott állt Breton, és a hozzá hűséges művészek, mint Louis Aragon, Max Ernst, Paul Éluard vagy a friss katalán igazolás, Salvador Dalí, velük szemben pedig az alantas materialista Georges Bataille és a szakadárok: Georges Limbour, Robert Desnos, Jacques Baron meg még sokan mások. Az incidensről bővebben az év decemberében megjelent Második szürrealista kiáltványból (technikailag, ugye, ez a harmadik, de mindegy) lehet tájékozódni, amelyet a La Révolution surréaliste című mozgalmi folyóirat közölt le, és amelyben a szerző, André Breton olyan lendülettel átkozta ki az áruló szürrealistákat, mint Ince pápa az albigenseket. 

Szürrealista kiállítás a Magyar Nemzeti Galériában (fotó: MNG)

A rendkívül szórakoztató szövegből más egyebek mellett azt is megtudhatjuk, hogy Limbour egy irodalmi kurva, Baron szégyentelenül nyúlja Apollinaire-t és nincs egy eredeti ötlete sem, Robert Desnos meg épp ellenkezőleg, túlságosan egyénieskedő, nem eléggé elkötelezett politikailag, kubai kiruccanása alkalmával pedig nem átallott Racine-t szavalni, és így tovább. Breton a nagy elődöket sem kímélte: véleménye szerint Rimbaud át akar verni minket, Poe-t le kell köpni, Alfred de Vigny meg teljesen hülye – valamiért egyedül csak szegény Lautréamont-nak kegyelmezett meg (persze, ezt az egészet pont annyira kell komolyan venni, mint a Clash-t, amikor a múlttal való végleges leszámolás jegyében azt énekelte, hogy no Elvis, Beatles, or The Rolling Stones in 1977). Természetesen a válaszcsapás sem késett sokáig. Az ellen-szürrealisták egyrészt új folyóiratot alapítottak (ez volt a Documents), másrészt pedig kiadták a Breton töviskoronás fotójával ékesített Egy hulla című pamfletet, amelyet teljes egészében a volt szürrealistapápa lejáratásának szenteltek. Hiába, akkoriban még vérre ment a művészet!

Az Egy hulla (Un Cadavre), címlapján a töviskoronát viselő Bretonnal (forrás: heuntranslated.wordpress.com)

A Nemzeti Galéria új – a párizsi Pompidou Központtal közösen szervezett – kiállítása, az A szürrealista mozgalom Dalítól Magritte-ig – Válság és újjászületés 1929-ben is a nevezetes, sorsfordító esztendő környékén veszi fel a fonalat, illetve azt teszi meg fő viszonyítási pontnak, de aztán bátran elkalandozik másfelé is, ami egyáltalán nem válik hátrányára. Ahogy az innen is világosan kiderül, 1929-ben korántsem csak egymás anyázásával, illetve egymás metaforikus hullájának rugdosásával voltak elfoglalva a szürrealisták: nagyjából ebben az időben tűnt fel a párizsi társaságban a belga René Magritte, és ekkoriban tartotta első komolyabb kiállítását a fiatalabb generációt képviselő anarcho-szürrealista művészcsoport, a Grand Jeu, amelynek tagjai – mint minden tisztességes kora-huszonéves – alvajárással, alvásmegvonással, kábítószerezéssel és orosz rulettel hajszolták magukat az alkotómunkába.

Valamint ez volt az az év, amikor Dalí és Buñuel összehozták a két világháború közötti korszak egyik legradikálisabb filmes kísérletét, a döglött szamarakat divatba hozó Andalúziai kutyát, Max Ernst pedig 19. századi folyóiratok illusztrációinak felhasználásával megalkotta ez egész irányzat talán legmisztikusabb, legvadabb asszociációkra sarkalló műtárgyát, a Száz fej nélküli nő (vagy: Százfejű nő, de az előbbi verzió jobban hangzik) című kollázs-képregényt, aminél kevés menőbb dolog található jelenleg Budapesten.

A Száz fej nélküli nő egy részlete (forrás: ellielama.files.wordpress.com)

Egyedül élve a fantomglóbuszán, szép és díszes az álmaitól: zavar, leánytestvérem, a száz fej nélküli nő

A tárlat elvileg csaknem 120 festményt, grafikát, szobrot, fotót, filmet és egyebet vonultat fel, egyrészt a megkerülhetetlen, nagy sztároktól (a már említetteken kívül: Man Ray, Miró, Yves Tanguy vagy Alberto Giacometti), másrészt meg kevésbé ismert, de felfedezésre érdemes művészektől, mint a szürreál-természetfilmes Jean Painlevé vagy a vágóhidakat fotózó Eli Lotar, akik a Documents csoport sokkal tárgyilagosabb megközelítését tekintették irányadónak. 

Bár nem számoltunk meg mindent egyenként, az kétségtelen, hogy tényleg őrült sok minden van itt a csikóhalaktól az óriásdildóig (utóbbi darab címe, nahát: Kellemetlen tárgy), és nem is csak maguk a konkrét műtárgyak izgalmasak, hanem a mozgalom (mozgalmak) különféle ereklyéi is. Lehet gyönyörködni például Breton híres szemüveges portréjában, egyetlen regényének, a csodás Nadjának egy korai kiadásában, a szürrealista kiáltványokban, az Egy hulla egyik példányában, vagy bámulhatjuk a kivetítőkön a szürrealista filmművészet remekeit: az Andalúziai kutya mellet például az Aranykort, a Kocka várának titkait Man Raytől, vagy Artaud és Germaine Dulac úttörő jelentőségű, mégis kevéssé ismert művét, a Kagyló és a lelkészt. Nemkülönben erős atmoszférateremtő erejűek Brassaï, azaz a magyar származású Halász Gyula fotói, amelyek a korabeli Párizs árnyékos, romlott és veszélyes oldalát örökítik meg.

Az Andalúziai kutya egy képkockája és Dalí Leninje a Nemzeti Galériában (fotó: MNG)

Arra viszont a kiállítás alapos szemrevételezése után sem könnyű válaszolni, hogy milyen is egy tipikus szürrealista képzőművész vagy egy tipikus szürrealista alkotás. Talán mert nincs is ilyen. Talán az egész mozgalmat csak a konfliktusok és az ellentmondások működtették – és feszítették szét minduntalan.

Valami különös egyvelege volt ez Freudnak, Marxnak, a dadaizmusnak, a szimbolizmusnak, az okkultizmusnak, a miszticizmusnak, a romantikának, az abszurd humornak, az irracionalizmusnak, az infantilizmusnak,  álomnak és valóságnak, a naiv festészetnek, a kollektivizmusnak, az individualizmusnak, a direkt provokációnak, a halálosan komolyan vett pózoknak, a még komolyabban vett ironikus blöfföknek, és még a jó ég tudja, micsodának, de közben mégis úgy bukkant fel a színen, mintha csak a semmiből született volna (noha nyilván nem). 

A szürrealizmus humoros definíciója:

„Csetepaték,

Felkavaró tárgyak,

Fantasztikus festészet,

Félálomban keletkezett költészet,

Neveletlenség,

Kávéházi forradalmárok,

Az őrület sznobériája,

Automatikus írás,

Keményvonalas antiklerikalizmus,

Német fegyelem,

Exhibicionizmus,

A poén nélküli viccek.”

Variétés, 1929. április, különszám, “Le Surréalisme en 1929

Magritte: Kettős titok (fotó: MNG)

Az is jellemző, hogy ezek a művek, legyenek bármily furcsák, meghökkentőek vagy zavarba ejtőek, mégis a szó legklasszikusabb értelmében dekoratívak – legalábbis a többségük. Aligha véletlen, hogy Dalí egyik legismertebb, itt is látható alkotása, a Gránátalma körül röpködő méhecskétől kiváltott álom, egy pillanattal ébredés előtt (1944) azóta is a középosztálybeli háztartások elmaradhatatlan díszének számít (bár én inkább elfogadnám a szürrealista mozgalom kommunista túlkapásaira reagáló, amúgy tökéletesen idióta Lenin-zongorás festményt) , de simán belefér a polgári jó ízlésbe Giorgio de Chirico articsókás-gyártelepes csendélete (igaz, ez a 1913-as, szóval inkább proto-szürrealista), Max Ernst fenséges, pogány Kimérája (1921) vagy az egy sorozatgyilkos és egy tüchtig kispolgár  sajátos keverékének tűnő (naná, hogy annak tűnik, hisz belga) Magritte bármelyik képe, különös tekintettel a Kettős titokra (1927), amely jól láthatóan központi helyet foglal el a tárlaton. 

Még ennél is fontosabb azonban, hogy az igazságon túli, valóságvesztett korunk kihívásaira valószínűleg még mindig (vagy már megint), csaknem száz év elteltével is a szürrealisták adják a legérvényesebb és legszórakoztatóbb válaszokat; komolyan, néhány mű egészen olyan hatást kelt, mintha az internet valamely sötét szegletéből, egy kívülállók számára jobbára érthetetlen mémfolyamból került volna ide csodálatos módon. 

Salvador Dalí: Láthatatlan alvó nő, ló, oroszlán, 1930 (fotó: MNG)

Az meg legyen az én bajom, hogy Miró bohókás barlangrajzaival továbbra sem tudok mit kezdeni.

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top