Szabadidő

30 éve halt meg Salvador Dalí, az egyetlen szürrealista

A szürrealizmus legnagyobb zsenije, pozőrje, poszterarca, árulója és betetőzője, Katalónia büszkesége, az anarcho-monarchista ámokfutót és a nagy művészt egyaránt hitelesen alakító Salvador Dalí annyi mindent csinált hosszú élete során, hogy azt egy folytatásos nagyregényben is nehezen lehetne összefoglalni. Mi most mégis megpróbálkozunk a lehetetlennel.

Valamikor 1928-ban különös levelet hozott a posta a huszadik század egyik legjelentősebb spanyol költőjének, a később Nobel-díjjal is kitüntetett Juan Ramón Jiméneznek. Az akkoriban a negyvenes évei vége felé járó, országszerte megbecsült szimbolista különben is hajlamos volt a szelíd, finom mélabúra, de ez az üzenet tényleg annyira megviselte, hogy utána állítólag három napig ki sem kelt az ágyból – az aláírók legnagyobb örömére. A levél (nagyjából) így szólt:

Mélyen tisztelt barátunk: kötelességünknek érezzük önt elfogulatlanul tájékoztatni arról, hogy művészetét mélyen visszataszítónak találjuk erkölcstelen, hisztérikus és önkényes jellege miatt. Kiváltképp SZAR!! az ön Platero meg én című könyve, az ön együgyű és rosszindulatú Platerója, ami nem is egy rendes szamár, hanem egyenesen a leggyűlöletesebb szamár, amivel valaha találkoztunk.

SZAR!

Az ön őszinte hívei,

Luis Buñuel és Salvador Dalí

Fotó: Hulton Archive/Getty Images

A Platero meg én egyébként egy hétköznapi tanulságokban és fenséges költői képekben egyaránt bővelkedő, lassú folyású, ártalmatlan és elégikus felnőttmese egy kedves szürke csacsiról, Plateróról, valamint a varázslatos andalúziai tájról és a benne élő emberekről, szóval elég nehéz elképzelni, hogy bárkiből is ilyen heves ellenszenvet váltson ki. A történethez még az is hozzátartozik, hogy a két levélíró nem sokkal korábban személyesen is meglátogatta Jiménezt, aki egyenesen el volt ragadtatva a tündöklően tehetséges és rokonszenves fiataloktól, így a vendégség végig pompás hangulatban és a legnagyobb egyetértésben telt.

Buñuel és Dalí aztán hazamentek, bedobták az akkori spanyol művészeti élet néhány elismert kiválóságának a nevét egy kalapba, és akiét kihúzták, annak hamarosan a fentiéhez hasonló színvonalú, bántó, alpári és határtalanul szórakoztató levélbomba landolt a postaládájában; Jiménez mellett valószínűleg mások is kaptak ilyet. Dalí 24, Buñuel 26 éves volt ekkor. A páros a rá következő évben készítette el a két világháború közötti időszak talán legradikálisabb filmes kísérletét, az Andalúziai kutyát, amelynek egyik emlékezetes jelenete a versenyzongorákon rohasztott, döglött szamarakkal félreérthetetlen utalás szegény Plateróra és az andalúzok halk szavú, érzékeny nemzeti költőjére (már ha abban a filmben van egyáltalán bármi, amit félreérthetetlennek lehet nevezni). 

1934, Párizs: Úgy tűnt, hogy Dalí és a szürrealisták (különösen az irányzat fő teoretikusa, a diktátorhajlamú André Breton) között végképp elmérgesedett az egyébként is törékeny viszony. Dalí ebben az időben Adolf Hitler, vagy ahogy ő fogalmazott, a hitleri misztikum valóságos megszállottjává vált, amivel nem aratott osztatlan sikert a javarészt anarchista és egyéb elkötelezett szélsőbalos művészeket tömörítő mozgalomban. Velük ellentétben a festő afféle szürrealista ikonnak látta Hitlert: egy mazochistának, aki azért indított háborút, hogy hősiesen veszíthesse el (ettől még persze odébb vagyunk); lelki rokonának aki szereti a hattyúkat, a magányosságot, a megalomániát, a wagnerizmust és a Hieronymus Bosch-i hatásokat; vagy éppen egy szoptatós dajkának, akinek négy heréje és négy előbőre van (mert miért is ne). Mellesleg gyakran fantáziált a Führer hófehér husikájáról, amelyen szorosan feszült az egyenruha, és amelyet a leggazdagabb női húshoz hasonlatosnak képzelt.

Slavador Dalí: Hitler rejtélye c. képe

De a már-már pornografikusba hajló hitleri ábrándokon kívül volt itt még más is. Dalí túlzottan heves anális és szkatologikus érdeklődése, ébredező vonzalma a katolicizmus, a miszticizmus és a monarchizmus (vagy inkább valamiféle sajátos anarcho-monarchizmus) iránt, arroganciája, excentrikussága és sztárallűrjei, valamint a Breton-féle automatizmussal szemben kitalált ún. paranoia-kritikai módszere (amit itt most meg sem kísérlünk elmagyarázni), mind azt mutatták, hogy a festő végérvényesen eltávolodott a saját dogmáikba belemerevedett szürrealistáktól; vagy ha úgy jobban tetszik, egyszerűen túlnőtt rajtuk.

A Dalí és egykori pártfogója közti nagy leszámolás természetesen pont úgy zajlott, ahogy az elvárható az ilyen korszakosan nagy művészektől és gondolkodóktól. Breton Dalí fejére olvasta annak vélt vagy valós bűneit, amit a festő egy elegáns, teveszín nagykabátban hallgatott végig, szájában egy lázmerővel – merthogy meg volt fázva. A vádbeszédből aztán vita kerekedett, és közben Dalí időnként aggodalmasan ellenőrizte a testhőmérsékletét. Mikor látta, hogy kissé felszökött a láza, lehámozta magáról a nagykabátot. Majd számos pulóvere egyikétől is megszabadult. Aztán még egytől. Végül ott állt félmeztelenül és mezítláb. A szokatlan tárgyalás végeztével Breton elé térdelt és így szólt:

Kedves Bretonom, ha ma éjszaka arról álmodom, hogy megbaszlak, akkor holnap reggel a tőlem telhető részletességgel fogom megfesteni a legjobb pozíciókat, amikben kipróbáltuk.

Ezután csókot akart lehelni a szürrealistapápa kezére, mire az csak annyit bírt kinyögni, hogy: Nem ajánlom, barátom. Egy korszak lezárult, ahogy mondani szokás.

André Breton, Salvador Dali, René Crevel és Paul Eluard

Salvador Dalí a maga nagyon is racionális és tudatos módján egész életében mindenhol az irracionálist hajszolta és próbálta meghódítani, maga alá gyűrni vagy meghaladni; Hitler lágy redői között, Lenin ülepében, a katolikus vallásban, a szexualitásban, az intézményesített művészet elleni lázadásban, az atombombában, vagy bármi másban, ami éppen beakadt neki. Nyilván tudatosan alakította úgy, hogy nehéz legyen kibogozni, életművében hol kezdődik a komoly művészi és politikai állásfoglalás, és hol a teljesen értelmetlen, ám annál szórakoztatóbb blöff és a direkt provokáció, de hát részben pont ettől szép és izgalmas még ma az is egész. Bár ezzel már többen is próbálkoztak korábban, az biztos, hogy kevés művésznek sikerült ilyen tökéletes műalkotást faragnia saját magából.

Salvador Dalí és az avantgárd fotós, Man Ray

Pedig nem is ő volt az első és egyetlen Salvador Dalí; eredetileg a bátyját hívták így, aki 1903-ban, alig kétévesen halt meg, kilenc hónappal a festő születése előtt. Tizenhat éves volt, amikor korán felfedezett művészi ambícióit mindig támogató anyját is elveszítette. Apja újraházasodott, Dalí pedig Madridba, a Szent Ferdinánd Szépművészeti Akadémiára ment tanulni. Itt, a Residencia de Estudiantes forgatagában ismerkedett meg és kötött (majdnem) örök barátságot a későbbi filmrendezővel, az őrült és erőszakos Luis Buñuellel és az olyan csúnyán elintézett Juan Jiménez fiatal pártfogoltjával, a jóképű és karizmatikus költő Federico García Lorcával, akik ideális partnernek bizonyultak az akadémikus, burzsoá művészet elleni harcban.

Dalí ekkoriban úgy nézett ki, mint valami hígvelejű angol dandy egy 19. századi ponyvaregényből: a haját a válláig növesztette, hatalmas, széles karimájú kalapot, földig érő köpenyt és hosszú sálat viselt, kutyafejes sétapálcával hadonászott, a szájában pedig állandóan ott lógott egy pipa.

Federico García Lorca és Salvador Dalí (Fotó: Fine Art Images/Getty Images)

Ám hamarosan gyökeresen megváltoztatta a külsejét, és valamikor a húszas évek közepén már brillantinozott hajjal és egyre kackiásabb bajuszkával villogott. Hogy pontosan mi is az eredete a legendás arcszőrzetnek, arról több verzió is kering: lehet, hogy Diego Velázquez, a spanyol aranykor legfontosabb képzőművészének hatására növesztette meg, de az is elképzelhető, hogy kamaszkori idolját, a drámai hangvételű kinyilatkoztatásai mellett jellegzetes, tömött hernyóbajuszával is hódító Nietzschét akarta túlszárnyalni:

Én nem ilyen elkedvetlenítő, katasztrófaszagú, wagneri füstfelhőben pácolt bajuszt akartam. Nem! Az enyém finom, hajszálvékony, imperialisztikus, ultraracionális lesz, az égre törő, mint a vertikális miszticizmus, mint a vertikális spanyol szindikátusok!

De ki tudja: ebben az 1954-es amerikai tévés vetélkedőben például azt válaszolja a személyiségének legkomolyabb részét firtató kérdésre (kb 4:08-tól kezdődik), hogy ez egy magyar (!) bajusz, és amúgy Marcel Proust is hasonló pomádéval kente a magáét.  

A fiatal festőnövendék először az impresszionizmussal, majd a kubizmussal kísérletezett (Madridban egyedüliként), de fölényes technikai tudásának és széles körű műfajismeretének köszönhetően gyakorlatilag bármilyen irányba elindulhatott volna; nézzük csak meg, milyen szép, klasszikus, vermeeri kenyeret festett 1926-ban! Ugyanebben az évben utazott először Párizsba, ahol különleges tehetségére azonnal felfigyelt egyik legfőbb példaképe (és egyúttal földije), Pablo Picasso, aki azzal a lendülettel körbe is hordozta a helyi művészvilágban, mint valami értékes spanyolországi szuvenírt, és Dalí ezzel végre bekapcsolódhatott a nemzetközi művészeti vérkeringésbe.

Bár Bretonnak azon állítását, miszerint Dalí középszerű festő lett volna, mielőtt ő a szárnyai alá vette, azért érdemes erős kritikával kezelni, az viszont tény, hogy az igazi, nagy fordulópontot 1929 hozta el a festő életében: ekkor fogadták maguk közé hivatalosan a szürrealisták, és ekkor ismerkedett meg élete nagy szerelmével, számos képének egyik központi alakjával, Galával, aki ezután elválaszthatatlan (habár nem mindig hűséges) társa és menedzsere lett a festőnek egészen 1982-ben bekövetkezett haláláig.

Dali és Gala (fotó: theparisreview.org)

Az orosz származású nő tíz évvel volt idősebb az akkor még szűz, szorongásoktól és egyéb lelki bajoktól gyötört Dalínál, és ráadásul házas; a költő Paul Éluard felesége. Szerencsére az ifjú (vagy kevésbé ifjú) szerelmeseket ezek az apróságok egy cseppet sem zavarták, és még találkozásuk évében összeköltöztek, öt év múlva pedig össze is házasodtak. A felhőtlen idillnek az sem állhatott útjába, hogy Dalí apja, ez a szigorú, vidéki hivatalnok kitagadta a fiát, egyrészt mert az a rossz hírű szürrealisták és a gyanús orosz nő bűvkörébe került, másrészt meg azért, mert az egyik újszövetségi témájú képének azt a remek (még a Nagy maszturbátornál is remekebb!) címet adta, hogy Néha élvezettel köpök az anyám portréjára.

A festő a harmincas években aztán akkorát ment, hogy követni is nehéz: megfestette a huszadik század egyik legkönnyebben felismerhető műalkotását, minden középosztálybeli háztartás elmaradhatatlan díszét, az Emlékezet állandóságát; berobbant Amerikában is, ahol Galával azzal okoztak országos botrányt, hogy a Lindbergh bébinek és az elrablójának öltöztek egy jelmezbálon; Londonban búvárruhában, kezében egy biliárddákóval, két hatalmas orosz agár társaságában nyitott meg egy kiállítást, és közben majdnem megfulladt a maszk alatt; címlapokat tervezett a Vogue-nak, és dolgozott a legendás divattervezővel, Elsa Schiaparellivel; megalkotta a szürrealizmus két fontos ereklyéjét, a Homártelefont és a Mae West duzzadt, vérvörös ajkait formázó kanapét; találkozott egyik fiatalkori hősével, Sigmund Freuddal; szerepelt a Time magazin címlapján; és mindig olyan ízléses visszafogottsággal öltözött, mintha most lépett volna le valamelyik festményéről.

Az emlékezet állandósága, 1931

Szóval láthatóan mindent megtett azért, hogy ő legyen mindenki kedvenc avantgárd géniusza, őrült spanyolja és különc életművésze, kitartását pedig fényes siker koronázta. A Brassói Lapok szerzője, a témát némi gúnyos távolságtartással kezelő Hegedűs Ádám így számolt be Dalí egyik fellépéséről 1936-ban (ami vagy így történt, vagy nem):

Salvador Dali egyike a legöntudatosabb szürrealistáknak. Legalábbis ez a híre. Abban a szerencsében részesültem, hogy egyszer végighallgathattam előadását, amelyben kifejtette a szürrealizmus filozófiáját. Párisban történt ez a feltűnést keltő eset, abban a városban, ahol minden ostobaságnak van közönsége és ahol inkább nevetnek, mint csodálkoznak a fantasztikus dolgokon. Az előadó azonban még a párisiakat is meglepte, mert amikor megjelent a dobogón, lenge ruhájú nő lépett a nyomába, hatalmas tálat hozott magával, leült egy székre és meztélen lábát betette a tálba. Felállt az egész közönség, hogy lássa, mi van a tálban. Az előadó kereken bejelentette: langyos tej. Az előadás egész tartama alatt ott ült a lenge ruhás mezítlábas nő az előadó mellett, lába a tejben és szemén valami földöntúli méla figyelem. Ezt a figyelmet úgy látszik az előadó nem méltányolta eléggé, — vagy talán túlságosan is értékelte, ki tud igazságot tenni a szürrealisták között? — mert az előadás végén ugyancsak elbánt vele. Kopogására ugyanis nagy tál rántottat hoztak be és Salvador Dali, a szürrealista apostol, gondolkozás nélkül borította a rántottát a lábát tejben áztató hölgy fejére.  

A szürrealisták 1939-ben engedték el végleg a Breton által már csak Avida Dollarsnak (a Dalí nevéből képzett anagramma jelentése: dollárra éhes) nevezett, túlságosan katolikus, túlságosan kapitalista és a túl sok elvtelen kompromisszumot kötő művészt, akit ez valószínűleg nem különösebben zavart. Híres (és több verzióban is ismert) mondása, mely szerint a „szürrealisták és köztem az a különbség, hogy én szürrealista vagyok”, mindent elárul a hozzáállásáról.

Dalí 1939-ban (fotó: Wikipedia)

A második világháborúból, illetve a közvetlenül azelőtt zajló spanyol polgárháborúból diszkréten kivonta magát, és inkább kirakatokat dekorált Amerikában, amit még nagy jóindulattal is nehéz szürrealista gesztusként értelmezni. Persze, azért mást is csinált, például ekkor festette a minden szempontból csodálatos és infantilis Gránátalma körül röpködő méhecskétől kiváltott álom, egy pillanattal ébredés előtt című képét, valamint megírta az önéletrajzát, amelyben Buñuelt veszélyes, istentelen kommunistának állította be, ez pedig akkoriban nem bizonyult túl jó ajánlólevélnek a tengerentúlon; így az éppen Amerikában szerencsét próbáló rendező hiába folyamodott állampolgárságért.

Csak a világégés után tért vissza hazájába. Fiatalkori barátait már hiába is kereste volna: Lorcát kivégezték a falangisták, és műveit betiltották, az immáron Mexikóban karriert építő Buñuelnek (akivel egyébként sem voltak már barátok) esze ágában sem volt hazamenni a – mondjuk így – fasiszta és monarchista díszletekkel operáló, amúgy inkább afféle konszolidált (de azért elég undorító) nacionalista diktatúrát működtető Franco-rezsim uralta országba. Dalí azért valahogy kiegyezett a rendszerrel, talán még törleszkedett is egy kicsit a hatalomhoz. Legalább egyszer személyesen találkozott Francisco Francóval, sőt még egy portrét is készített annak lányunokájáról; ugyanakkor abban a bizonyos levelében amelyben melegen gratulál a Caudillónak (ez egy szép spanyol szó a Führerre vagy a Ducéra), hogy ismét aláírt egy sor halálos ítéletet, nyilvánvalóan túlcsordul a gúny és az irónia, és ismét teljes pompájában mutatja meg a semmiféle tekintélyt nem tisztelő (vagy, hát, rendhagyóan tisztelő), szürreális humorú Dalít.

Gránátalma körül röpködő méhecskétől kiváltott álom, egy pillanattal ébredés előtt , 1944

A festő aztán a következő évtizedekben is irigylésre méltóan aktív maradt. Egyrészt kitartóan játszotta tovább a kiszámíthatatlan avantgárd udvari bolond szerepét, fűtötte a diligőzmozdonyt és építette a saját legendáját: ocelotot tartott, hangyászt sétáltatott Párizsban, karfiollal megpakolt Rolls-Royce-t vezetett, diszkózott Amanda Learrel, haverkodott Alice Cooperrel, egy könyvbemutatóján az agyhullámait és a vérnyomását ellenőrizte valami orvosi eszközzel, szerepelt csokoládéreklámban – és még az isten tudja, hogy mit csinált. De minden harsány, magamutogató és időnként már fárasztó húzása ellenére továbbra is komolyan vehető művész maradt: festőként a belépett a nukleáris miszticizmus korszakába (bármit is jelentsen ez), Port Lligat-i Madonnája és főleg a Keresztes Szent János Krisztusa pedig valódi remekművek, és az Alfred Hitchcockkal vagy Walt Disney-vel közös munkáiban, pazar kiállítású és extrabizarr szakácskönyvében vagy a Chupa Chups nyalóka általa tervezett logójában sincs semmi szégyellnivaló, sőt.

Csak szeretett Galája 1982-es halála után vonult vissza a nyilvánosságtól. Hét évig élt még csendes, visszahúzódó magányában, egyre romló mentális és fizikai állapotban. Utolsó rajzát az őt a kórházban meglátogató I. János Károly spanyol királynak ajándékozta. De természetesen nem távozhatott az árnyékvilágból valami nagy, végső kinyilatkoztatás nélkül, úgyhogy 1989 januárjának elején, alig pár héttel a halála előtt a kerekesszékben vegetáló, 84 éves Dalí még tartott egy sajtótájékoztatót, ahol röviden vázolta, hogy mi a véleménye a dolgok jelenlegi állásáról:

Ha lángelme vagy, nincs jogod meghalni, hisz a mi létünk elengedhetetlen feltétele az emberiség gyarapodásának. Éljen a király, éljen Spanyolország, éljen Katalónia!

Aztán kiguríttatta magát az ápolókkal. Január 23-án hunyt el, miközben a háttérben egyik kedvenc operája, Wagner Trisztán és Izoldája szólt.

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Szeretnél értesítést kapni?

Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.

A hét legizgalmasabb cikkei!
Friss sztárhírek itthonról és külföldről
Tudd meg, mit mond a horoszkópod!
Regisztráció

Elfelejtett jelszavad helyett könnyen tudsz új jelszót megadni, ehhez az alábbi lépéseket kell csak követned:

  1. Add meg az alábbi beviteli mezőben az e-mail címed vagy felhasználóneved
  2. A hozzád tartozó címre kiküldünk egy levelet a jelszócseréhez. Ellenőrizd a SPAM mappádat is, ha nem látod pár percen belül a levelet a beérkezettek között.
  3. A levélben kapott linket 24 órán belül lekattintva eljutsz egy felületre, ahol megadhatod az új jelszavad
  4. Jelentkezz be a friss jelszóval

Fiókod törléséhez add meg a jelszavadat:

Itt tudod a jelszavadat megváltoztatni:

Új jelszó mentése