Ha október, akkor halloween. A gyerekeknek izgalom, a szülőknek fejfájás, és éjszakázás, hogy kitalálják, és elkészítsék a rémisztő jelmezeket. Ilyenkor hagyományosan felerősödik a vita arról, hogy Magyarországon ünnepeljük-e egyáltalán halloweent, vagy csak mindenszenteket. Az ellenzők közül sokan tartanak attól, hogy pogány eredetű ünnepek fertőzik meg a keresztény, európai szokásainkat, mintha nem vett volna át már eddig is rengeteg pogány szokást a kereszténység az elmúlt kétezer évben. A keresztény hit és az európai kultúra nem légüres térben született, elvitathatatlanul hatással volt rá az a társadalom, ami a bölcsőjeként szolgált. A környező népek ősi szokásai néha észrevétlenül szivárogtak be, hiszen sokan, akik felvették az új vallást, hozták magukkal a hagyományaikat, amikben szocializálódtak.
Ha mindent ki akarnánk venni visszamenőleg, aminek egyáltalán köze van a pogány szokásokhoz és szimbólumokhoz, akkor búcsút kellene mondanunk a busójárásnak, a locsolkodásnak, a lucaszéknek, a farsangnak, a karácsonyfának, sőt magának a karácsonynak is, hogy csak néhányat említsünk.
Szóval eléggé szürke és egyhangú lenne az életünk.
Töklámpások a Fehérvári Töklámpás Fesztiválon az Országalmánál (Fotó: MTI/Vasvári Tamás)
Azonban szerintem van egy érdekesebb mozzanata ennek a kérdéskörnek, amiről ritkán beszélünk. Az intézményesült vallások ugyanis – és ebben nincs különbség kereszténység vagy bármelyik másik hit között – úgy tűnik, mindig is alapvető emberi igényekre adtak választ. Ilyen például a beavatás, a közösségbe tartozás, az ünnepnapok, amelyekkel megszakítjuk a szürke hétköznapok monotonitását, vagy a bűntől és bűntudattól való megtisztulás vágya. Mondhatjuk úgy is, hogy ha a vallások nem lennének, ki kéne őket találni.
Ám milyen alapvető igényre ad választ a halloween? A legősibb, legzsigeribb szorongásunkat hivatott enyhíteni, amit a halállal való szembesülés miatt érzünk. A gonosz teremtmények, a szellemek, a boszorkányok, a csontváz és a koponya mind az elmúlás szimbólumai. Az ijesztő dolgokkal szemben pedig két lehetőségünk van: vagy elbújunk, vagy kinevetjük őket, hogy ne legyen felettünk hatalmuk.
A halloweeni maskarák célja tehát tulajdonképpen kifigurázni, kicsúfolni mindazt, amitől mindannyian félünk a lelkünk mélyén.
Ez is olyan igazság, amit a pszichológia évszázadokkal azután ismert fel, hogy az emberiség már élt vele: a humor az egyik legérettebb énvédő mechanizmus. Az énvédő, vagy elhárító mechanizmusok azok a tudattalan működések, amelyeknek a szerepe, hogy megvédjenek minket azoktól a dolgoktól, amik fenyegetik az önértékelésünket, vagy túlzott stresszhez, szorongáshoz vezetnek. Ezeknek a kevésbé érett formái például a tagadás, az elfojtás vagy a projekció. Tehát amikor rémisztő jelmezekbe öltözünk, és ijesztgetjük egymást, voltaképpen az történik, hogy egy nagyon is kellemetlen gondolatot – a saját elmúlásunkat – közösen dolgozunk fel, sőt nevetünk ki, hogy jobban el tudjuk fogadni. Ez természetesen sokkal inkább ösztönszerű, mintsem tudatos.
Boldogok, akik sírnak
Hodász Andrásnak saját sorozata indul az nlc.hu-n, Boldogok, akik sírnak címmel. Írásaiban olyan, a társadalmat érintő kérdéseket jár körül, amelyekről hisszük, hogy indulatok nélkül, higgadtan és egymás érveit meghallgatva kell párbeszédet indítanunk.
A sorozat korábbi cikkei itt találhatók.
Érdekes kérdés, hogy ez a szokás miért kapott erőre éppen az utóbbi évtizedekben. Ennek vélhetően nem csupán a divat, vagy a nyugati kultúra térnyerése az oka. A modern, városi társadalmakban az elmúlt évtizedekben rohamosan csökkent a halállal való mindennapi szembesülés. Az okok között ott van az egészségügyi ellátás javulása, az alacsonyabb halandóság, vagy az olyan banális dolgok, mint például, hogy a háztáji állattartást felváltotta a nagyüzemi húsipar. Nagymamáink idejében a vasárnapi húsleves reggel még az udvaron kapirgált, és neve volt. A disznót több család közösen vágta le, amiben a gyerekeknek is jutott feladat, akik már kicsi korban szembesültek azzal, méghozzá eléggé drámai módon, hogy az élet nagyon is hamar véget érhet. Ezzel szemben ma a legtöbben nem is gondolunk bele, hogy a boltban, jellegtelen műanyag csomagolásban megvásárolt húsdarab korábban élőlény volt. Ugyanígy urbanizáció mellékterméke az, hogy a haldoklótól nem családi körben, tiszta szobában búcsúzunk, hanem a legtöbben kórházban, magányosan távoznak el.
A halál mindennapi tapasztalása tehát kiveszett az életünkből, és ez érdekes módon éppen növelte bennünk a halálszorongást. Ugyanis ami korábban az élet része volt, így sokkal természetesebbnek tudtuk megélni, most egyre távolabb került tőlünk, egyre misztikusabb lett, és amikor elkerülhetetlenül szembesülünk vele – például a Covid idején – sokkal mélyebben érint minket.
Ugyanez az érzés rohanhat meg a tükör előtt állva, amikor meglátjuk az első ráncot, vagy ősz hajszálat. Persze megpróbálhatjuk elnyomni, vagy legalább elodázni hajfestéssel, egészséges életmóddal, különleges táplálkozással, szépészeti termékekkel, plasztikai műtétekkel. Kinek mire van kedve vagy lehetősége. A lényegen azonban ez nem változtat.
Boszorkány jelmezbe öltözött kislány a Töklámpás Fesztiválon, a Hősök terén (Fotó: MTI/Mónus Márton)
Miben segít halloween? Abban, hogy olyan módon tudunk szembesülni a nagyon is nyugtalanító érzéseinkkel, hogy mi határozzuk meg az alkalmat, van eleje és vége, és közösen éljük meg a szeretteinkkel, vidám programok közepette.
Engedjük vagy ne engedjük a gyerekeknek? Távolabbról indulnék. Valamiért sokan jó ötletnek gondolják, hogy megpróbálják a kicsiktől minél távolabb tartani az élet nehézségeivel való szembesülést. Ám ez éppen hogy visszafele sülhet el.
A kegyes hazugság, hogy a nagyi nem halt meg, csak messzire költözött, vagy elaludt, nem segít a gyereknek sem rövid, sem hosszú távon. Úgyis érzi, hogy baj van, nem lehet becsapni.
Így viszont nem tanulja meg, hogy az életben vannak nehéz pillanatok, és az azokhoz kapcsolódó érzésekkel is valahogy együtt kell tudni élni. Hogy ha valakit elveszítünk, akkor szomorúak vagyunk, és ez így van rendjén. Nem lesznek szavai és megküzdési stratégiái az ilyen helyzetekre. Sokkal jobban teszi tehát a szülő, ha ilyenkor leülteti a gyermeket, és az ő nyelvén elmeséli, hogy mi is történt valójában, segítve, hogy felismerje azokat az érzéseket, amik benne vannak. Ugyanezt gondolom a halloweeni partikról. Természetesen nem kell ennek kapcsán mindenáron az elmúlásról beszélgetni az esti mese után, de ha kérdései vannak, vagy olyat tapasztalt, amivel nem tud mit kezdeni, jobban tesszük, ha hagyjuk, hogy meséljen, mert ez sokat segít, hogy később érett, kiegyensúlyozott és boldog felnőtt legyen, aki képes megküzdeni az élet tragikus pillanataival is.
A halál, az elmúlás nem jó dolog, de az emberségünk kitörölhetetlen része, ezzel nincs mit tenni. Rajtunk áll, hogy ezt a gondolatot megpróbáljuk elnyomni, vagy megengedjük magunknak, hogy közösen nevessük ki.