Két dologtól rettegtem az első öt (na jó, tíz) évben, miután dolgozni kezdtem. Az egyik az volt, hogy kirúgnak: krónikus imposztorszindrómásként egyáltalán nem ért volna váratlanul, ha kiderült volna, hogy közöm nincs a választott szakmámhoz, tévedés az egész; miért is gondoltam, hogy átverhetek bárkit?! Úgyhogy akkor tényleg mehetek árufeltöltőnek, sebaj, szép volt, amíg tartott. A másik, amitől rettegtem, az volt, hogy fel kell mondanom. Józan ésszel belegondolva egy felnőtt embernek sem kellene, hogy gondot okozzon kimondani: „úgy döntöttem, továbbállok, úgyhogy ezennel megkezdem a felmondási időmet”. Még magyarázattal sem tartozik: ez most az én életemben eddig tartott, de nektek azért további jó bulit!
Ahogy azonban a legtöbb dolog az életben, ez sem a józan ész mentén működik: attól féltem, cserben hagyom a céget, a csapatot, a főnököt, nem csak a munkában, hanem az életben. Így sincs elég ember – gondoltam ilyenkor –, így is túl sok a munka, tényleg van jogom „szarban hagyni” őket csak azért, mert kaptam egy jobb ajánlatot? Vagy mert úgy döntöttem, hogy ez mégsem az én utam? Arról nem is beszélve, hogy mennyit segítettek nekem, például azzal, hogy pénzt adtak a munkámért; nem túl sokat, de ahhoz képest mégis, hogy azt hittem, ezt a pénzt én meg sem érdemlem.
Felmondani mindig borzalmas érzés volt. Már csak azért is, mert a főnök általában pont úgy reagált, ahogy vártam:
Ezt most nem mondod komolyan. Ezt nem hiszem el, basszus. Várjál, akkor újra kell gondolnunk mindent. Azt a rohadt… Hát mindegy, ez van. Nem tudok mit mondani.
Mindig irigyeltem mindenkit, aki ezt le tudta rázni magáról, vagy meg se hallotta, egyszerűen nem érdekelte és ment a dolgára. Velem sajnos az van, hogy ha lelkifurdalást keltenek bennem, akkor lelkifurdalást érzek. Azt a memót pedig akkor még nem kaptam meg, hogy a lelkifurdalás a (magyar) közép- és felsővezetők legnagyobb fegyvere és élnek is vele, amikor csak lehet. Márpedig minden nap lehet. És ez nagyon nincs jól így.
Igazán nem szeretném sajnáltatni a művészeket, de hozzájuk képest a meginthétfő-végrepéntek világában élőknek talán egy kicsit könnyebb észben tartani, hogy a munka csak munka, és bármennyire is követelőzik a főnök, képesek tisztázni (legalább magukban), hogy vannak határok. Ilyen határ például a munkaidő kezdete és vége; ha ezen túl akar valamit, ér nem felvenni a telefont, a többi meg az ő baja. (Ettől még persze tele vannak toxikus főnökökkel és egyszerű bullykkal a hagyományos munkahelyek, akik képesek a munkahelyen kívül is megkeseríteni az ember életét.) Az alkotó emberek – írók, képzőművészek, fotósok, színészek – lelkifurdalással zsarolása, manipulálása és kizsákmányolása azonban külön kategória: őket sokkal könnyebb sakkban tartani olyanokkal, hogy „mindent nekem köszönhetsz, és ez a hála?!”, ha ott merészelnek hagyni egy munkahelyet. Őket ugyanis jellemzően arra szocializálják, hogy a munkájuk, a teljesítményük ők maguk; ha már vannak olyan szerencsések, hogy „tehetséggel áldotta meg őket az ég”, az a minimum, hogy hálásak, ha az alkotásért bárki pénzt ad nekik. Erről szól a „de jó neked, hogy a hobbid a munkád is egyben” című jószándékú, de végtelenül mérgező közhely.
Ez jutott az eszembe, amikor pár napja ökölbe szorult az arcom Vidnyánszky Attilától.
Szász Júlia egy színésztársa, Horváth Lajos Ottó karjaiban tavaly novemberben leesett a díszletről a Nemzeti Színházban; a Rómeó és Júlia közönsége előtt négy métert zuhantak, mindkettőjüket sokáig ápolták kórházban. Nem tudni, kinek a hibája, ezt majd a rendőrség kideríti; az biztos, hogy a színészek előre szóltak, hogy a díszlet veszélyesnek tűnik, igaz, a próbákon nem történt baj, a legvalószínűbb tehát, hogy valaki figyelmetlen volt és rossz helyre lépett az eleve nem túl biztonságos építményen. Vidnyánszky színházigazgató először lemondott, majd mégsem, végül pedig megnyugtatott mindenkit, hogy a színészeket bőven kompenzálják, eddig legalább ötmillió forintot kaptak; Szász Júlia erre egy Facebook-posztban, szigorúan a tényekre szorítkozva levezette, hogy erről szó sincs, kicsit több, mint egymillió forintot kapott, azt se kárpótlásként, hanem nagyrészt a plusz egy havi fizetésnek köszönhetően.
Az igazgató erre már azt állította, hogy ők fizettek volna, de a színészek nem fogadták el a pénzt, és inkább sárdobálásba kezdtek. Utalt arra, hogy valójában ők maguk tehetnek a balesetről (ezt később azzal árnyalta, hogy Horváth tehet róla, Szász valóban áldozat), nem sokkal később pedig már a Nemzeti ellen szőtt, évtizedek óta tartó politikai összeesküvést vizionált. Erről többek közt az ATV-ben is beszélt, és itt hangzott el a legsúlyosabb mondata:
A kicsi lányt diákként a színházba hoztam, fogtam a kezét, szakmailag szépen építettem, eljuttattam a Júliáig, jövőt láttam benne.
Értitek: „És most ez a hála!”
Nem könnyű, de próbáljunk meg túlléplni egy kicsit a mondatból áradó dohos, áporodott szexizmuson, az atyáskodó leereszkedésen, és általában Vidnyánszky meggyőződésén, hogy ő, mint a színházcsináló, hatalommal bíró férfi kegyet gyakorolt és felemelte a fiatal, naiv lányt, aki előtt nagy lehetőségek álltak, és aki most elárulta azzal, hogy holmi tényekkel megvédte magát. Igaz, nagy kegyesen némileg felmentette Szász Júliát azzal, hogy mindezt nem is szabad akaratából tette (az ugye egy ilyen „kislánynak” eleve nem sok van), hanem „valakik” manipulálták a háttérből.
Szász Júlia (fotó: Neményi Márton)
A logika a szexizmustól eltekintve is a magyar kkv-szektor méltán népszerű hagyományát követi: a hatalmi pozícióban lévő férfi „lehetőséget ad” a fiatal munkaerőnek, hogy „kibontakoztassa tehetségét”, ezért cserébe pedig azt várja, hogy szívét-lelkét tegye bele, és ha kell, az egészségét is kockáztassa; de főleg végtelen és mértéktelen hálát és hűséget vár. Ez pedig, mondanunk sem kell – de ha már mondjuk, használjunk a kedvéért középkori eredetű, ízes magyar kifejezést –, úgy, ahogy van, bullshit. A valóság az, hogy
Szász Júlia ugyanúgy segítette ezt a kicsi férfit színházigazgatóként, ugyanúgy fogta a kezét, építette szakmailag és eljuttatta a Rómeó és Júlia rendezői székébe, mint fordítva.
Vidnyánszky nem véletlenül alkalmazta őt: egyszerűen látta, hogy vele jobb lesz a színháza. Ez nem kegy, nem a gyámoltalan, kezdő kolléga felsegítése a színházművészet legmagasabb szféráiba, hanem kölcsönös megállapodás. Vagyis volt, egészen addig a bizonyos Rómeó és Júlia-előadásig. Aki egy ilyen helyzetben – értsd: balesetet szenvedett a munkahelyén, mire a főnöke elterjeszti, hogy kárpótlásul kitömte pénzzel és különben is, minek ment oda – feláll, kiáll magáért és továbbáll, az nem áruló; akkor lenne az, ha maradna. Akkor ugyanis saját magát árulná el.
A kapitalista munkaerőpiac legnagyobb hazugsága, hogy az ember értéke felmérhető és megítélhető a munkahelyi teljesítménye alapján. Illusztris példáért nem is kell messzire menni, sem időben, sem a kultúrpolitika rendszerén belül: pár hete a Petőfi Irodalmi Múzeum addigi igazgatója, Demeter Szilárd lengette be, hogy ha az átszervezés után az új, az ő irányítása alatt működő mamutintézmény dolgozói fizetésemelést szeretnének, akkor bizony kirúgások jönnek. Szerencsére meg is nyugtatott mindenkit:
Volt öt évem kiismerni a kollégákat, nagyjából tudom, hogy ki mennyit ér.
Félreértés ne essék: szerencsére fogalma sincs, hogy ki mennyit ér. A jelenséget – hogy az üzletvezető, osztályvezető, vezérigazgató beárazza a dolgozóit – persze ettől még mindenki ismeri, aki legalább két munkahelyen dolgozott már életében. Ha egy-egy közepesen teljesített feladatot, vagy siralmas negyedévi eredményt látva a főnök azt mondja, emberileg csalódott a dolgozóban, lelustázza, megkérdőjelezi az értelmi képességeit, nagyon kevesen merik azt mondani: „Figyelj, az van, hogy nem ismersz, az életemnek csak egy nagyon-nagyon kicsi szeletét látod, fogalmad sincs, ki vagyok. Itt te csak annyit tudsz felmérni, hogy ezen a helyen és ebben a helyzetben mire vagyok képes és főleg: mire vagyok hajlandó.” Nekem is tizenöt évembe telt, mire ezt a mondatot felírtam, és addig ismételgettem, amíg el nem hittem. Azóta is viszem magammal mindenhova.