„Egyáltalán nem fogom ünnepelni, pedig a családom, a feleségem és a gyerekeim folyton kapacitálnak miatta. Kicsit olyan érzésem is van, mintha mindenkit feldobna a születésnapom, engem leszámítva. Amikor 40 voltam, akkor még jó buli volt ünnepelni. Most már nem az” – idézte Pierre Richard-t az orosz hírügynökség röviddel a 85. születésnapja előtt. Az arisztokratából lett vígjátékszínész ma már javarészt párizsi éttermének és gigantikus borászatának igazgatásával foglalkozik, de egy-egy kiemelkedőbb forgatókönyv kedvéért, pusztán kedvtelésből azért még hajlandó kamera elé állni.
„Ezt szeretném csinálni egész életemben”
Pierre Richard, aki 1934. augusztus 16-án, Valenciennesben született Pierre Richard Maurice Charles Leopold Defays néven, dúsgazdag, arisztokrata szülők gyermeke volt, akit már az általános iskolába is sofőr vezette Rolls Royce szállított nap, mint nap. Nagyjából 18 éves lehetett, mikor gondolt egyet, és ahelyett, hogy iskolába ment volna a többiekkel – ahogy egyébként rendesen szokott -, beszökött egy moziba. Később egy interjúban azt mesélte, aznap épp egy Danny Kaye (amerikai komikus – a szerk.) filmet vetítettek, amit a terem hátsó részében elbújva nézett végig, hogy ne kelljen fizetnie.
Ott és akkor azonnal szerelembe estem a filmezéssel” – idézte fel, majd hozzátette: „Amikor láttam Danny Kaye-t abban a moziban, azt mondtam magamnak: »Egész életemben ezt szeretném csinálni.
Pierre Richard A játékszer c. filmben (Fotó: Daniel SIMON/Gamma-Rapho via Getty Images)
És a kis Pierre, megbotránkoztatva az arisztokrata családját, aztán pedig teljes egészében szembe menve az akaratukkal, színésznek állt. Párizsba költözött, ahol Jean Vilar tanítványaként kezdte drámai tanulmányait. A színházi szerepekre viszonylag hamar ráunt; mint mondta, úgy érezte, hogy sokkal szabadabban szeretné kifejezni magát, mint amire a színházi szerepek lehetőséget adnak neki. A humor azonban mindig is fontos szerepet játszott az életében, egyszer nyilatkozta is, hogy: „a nevetés a fegyver az élet kínjaival szemben.” Így talált rá a kabaréra.
A kabaré egy őszinte, direkt műfaj, ahol az igazi főnököd nem más, mint a közönséged. Ha meg tudod nevettetni őket, elfogadnak. Ha nem… Akkor elutasítanak és nem marad más, le kell lépned
– magyarázta, miért rajongott mindig is a műfajért.
Charlie Chaplin volt a példaképe
Pierre Richard első filmszerepét Yves Roberttől kapta 1968-ban: A boldog Alexander című filmben játszhatott főszerepet, és már ekkor, egész korán megmutatta ragyogó tehetségét. A filmet követően maga a rendező biztatta őt arra, hogy ne csak eljátssza a szerepeket, de alakítsa is őket azzal, hogy forgatókönyvet ír. Richard megfogadta a javaslatot és hamarosan el is készült az első olyan film, aminek már ő jegyezte a forgatókönyvét, ő rendezte, sőt, még a főszerepét is ő játszotta.
Pierre Richard és Mireille Darc A magas szőke férfi visszatér c. film sztárjai, 1974. (Fotó: Keystone Features/Hulton Archive/Getty Images)
A színész életrajzában azt írja, hogy ezzel a munkamódszerrel a példaképeit igyekezett követni: Charlie Chaplin és Jacques Tati is híres volt arról, hogy maga írja és rendezi a filmeket, amelyeknek aztán a főszerepét is ő játssza. Richard abban is hasonlított világhírű elődeihez, hogy már az első filmjében létrehozott egy olyan karaktert, egész pontosan egy karaktertípust – a csetlő-botló, kétbalkezes, félszeg, mégis megnyerő fazon személyében – ami azon túl, hogy igazán testhezálló volt számára, végigkísérte az egész pályafutását.
„Az utóbbi 50 év legtehetségesebb vígjátékszínésze”
A színésztehetségnek Yves Robert rendezővel meglehetősen gyümölcsöző volt az együttműködése: olyan kasszasikereken dolgoztak együtt, mint az 1972-es Magas szőke férfi felemás cipőben, az 1974-es Ahová lépek ott fű nem terem és az 1980-as Esernyőtrükk, amik nem csak országos elismeréseket, de végre nemzetközi ismertséget is hoztak neki. Richard karrierjében ezek után a következő mérföldkövet a Magas szőke-filmeket még íróként jegyző, Francis Veber rendező jelentette, aki rábírta a színészt, hogy fejlessze tovább a karakterét.
A következő években Pierre Richard Gérard Depardieu partnereként bizonyíthatott egy komikus duó szerves részeként. A koncepció annyira tetszett a nézőknek, hogy a duó három filmben is együtt játszott: 1981-ben a Balfácán című moziban, 1983-ban a Balekokban és 1986-ban a Négybalkezesben. Depardieu a közös munka alatt többször is méltatta Richard-t, sőt, egy alkalommal az „utóbbi 50 év legtehetségesebb vígjátékszínészének” nevezte.
Pierre Richard és Gérard Depardieu egy párizsi filmbemutatón, 1986. (Fotó: Frédéric REGLAIN/Gamma-Rapho via Getty Images)
Közben maga Richard csak évtizedekkel később mert nyíltan mesélni erről az időszakról. Elmondta, hogy bár nagyon élvezte a közös munkát, rettegett attól, hogy a közönség beskatulyázza. „Franciaországban meglehetősen gyakran előfordul ez a színészekkel. Küzdök ellene, de mégis: ha szembejön velem egy kedves ember, és megkérdezi, mikor láthatja a következő filmemet, egyből tudom, hogy milyen filmeket vár” – vallotta be, majd folytatta:
Sosem mondanék rosszat a Veberrel és Depardieu-val közös filmjeimre, hiszen ezek tettek világszerte ismertté, de… A magam részéről időről-időre kiéhezek valami újra.
Mindent elért, amit szeretett volna
A klasszikus értelemben Pierre Richard sosem akasztotta szögre a színészetet, de a 2000-es évektől kezdve érezhetően egyre kevesebb szerepet vállalt már. Azzal, hogy 2006-ban az életművéért Cesar-díjat (vagyis a francia Oscar-díjat) kapott, megkoronázták a pályáját és onnantól kezdve valójában már csak kedvtelésből forgat, vagy ha igen kivételes forgatókönyvvel találja szembe magát.
Pierre Richard (Fotó: Depoilly X/Alpaca/Andia/Universal Images Group via Getty Images)
És, hogy mivel tölti mostanában a napjait az egyébként kétgyermekes büszke édesapa, akinek az unokája Arthur Defays is épp színésznek készül, és aki pályája során 113 filmadaptációban szerepelt? Nos, amellett, hogy a párizsi éttermét menedzseli, Pierre Richard egy meglehetősen nagy, 20 hektáros szőlőt is igazgat, ami évente 80 ezer palack bort termel.
A finom étel vonzza a társaságot. Csakúgy, mint a jó bor. Senki nem iszik nagyszerű borokat csak úgy egymagában. Az rettenetesen szomorú volna. A bort arra találták ki, hogy megosszuk egymással, egy eszköze annak, hogy meg tudjuk osztani egymással az érzéseinket és a benyomásainkat
– nyilatkozta egyszer ezzel kapcsolatban.