Az első munkahelyem a Jégbüfé mellett volt, nyári szünet volt, és utáltam korán kelni. Az egyetlen dolog, ami boldoggá tett, az a reggeli briós vagy pálmalevél, esetleg belga tekercs, na jó, a túrós batyus se volt rossz, és az igazi tejszínhabos kávé. Mert a Jégbüfében nem bohóckodtak palackos habbal, igazi tejszínből készült a fehér kupola.
Nagypapámmal minden héten eljöttünk ide, és gesztenyepürét ettünk, ez volt a mi ünnepnapunk…
Nem ringattuk magunkat ábrándokba, sosem volt a város legjobb cukrászdája, de valamiért a Jégbüfének még a lekvárként használt ipari ragasztót is meg tudtuk bocsátani.
A műanyag nászpár olyan vétel ötezerért, amit nagy hiba lenne kihagyni.
Itt mindig rend volt, nem lehetett csak úgy hebehurgya módon mutogatni a sütikre, hogy ezt még tessék hozzárakni, aki a kasszáig nem tudta, hogy mit szeretne, az lemaradt. A fűzős cipős pultosok csokifoltos kötényben pedig olyan szigorral utasítottak minket rendre, hogy kérni is alig mertünk.
A pesti Jégbüfét 1952-ben nyitották, ez volt az utolsó csillag a szocialista cukrászdák egén; a Hungi már régóta csak árnyéka önmagának, a Mézes Mackó pedig lassan csak szép emlék.
A híres belga tekercs és az alumíniumtálca a Jégbüfé két ikonikus darabja.
Akinek még nem volt mélyreható találkozása a pálmalevéllel, az zarándokoljon el a cukrászdába, egyen egyet, és közben képzelje azt, hogy műszálas mustárszínű kosztümben, Illést dudorászva feszít a pultnál, a haja félméteresre tupírozva, a szövött szatyrában pedig ott figyel egy doboz kaszinótojás, amit a Mézes Mackóban vett.
Húsvéti csirkét, szerelmes rózsát vagy nyulat tessék! Néhány napig még tart a kiárusítás. 2017-ben elvileg újra kinyit a csoda, de kizárt, hogy ugyanazt kapjuk, mint most.
Emlékeztek? A Jégbüfé még a Republicot is megihlette…
