Sara Beneth harminc éve büntetőjogi védőügyvédként dolgozik, aki nemcsak munkájával harcol az emberséges igazságszolgáltatásért, de fekete-fehér Life after Life inside fotósorozatával is azt szeretné megmutatni, hogy azok a nők, akik húsz-harminc év után szabadulnak, mennyire megérdemlik a második esélyt. Képei négy nő, Carol, Evelyn, Keila és Tracy hétköznapjait mutatják be, a fotókon látszatra nyoma sincs annak a 17 vagy 35 évnek, amit hátuk mögött hagytak.
Keila húsz évet ült, mert megölte azt a férfit, aki megerőszakolta őt. Szabadulása után az unokatestvérénél élt, családja nem nagyon tudta helyén kezelni, hogy mit jelent számára az újrakezdés. “Azt mondták nekem, szabad vagy, otthon vagy, lépj tovább!”
“Ezt a kesztyűt az édesapámtól kaptam, amikor a börtöncsapat tagja lettem. Meghalt, amikor még bent voltam. Két őr elszállított a ravatalozóhoz, de nem akartak odaengedni a családomhoz. Nem foglalkoztam a szabályokkal és a büntetéssel, az apámról volt szó. Ő volt a mindenem. Húsz órán keresztül bilincsben voltam. Az apámat szerettem a legjobban ezen a világon. De minden rossz irányt vett, ők pedig csak fokozták.”
Jelenleg a barátnőjével él, és azokat a nőket támogatja, akik még a börtönbüntetésüket töltik.
Tracy szabadulása után négy hónapot egy átmeneti szálláson tölthetett, apácák között. Jó élete volt: “Akkor fürödtem, amikor csak akartam. A börtönben nem volt fürdőkád. Boltba is akkor mentem, amikor akartam.” Négy hónap után ki kellett költöznie egy kis albérletbe, a legrosszabb környéken húzta meg magát, ahol 24 óráig bírta. Az unokái nagybátyja fogadta be, akivel rokoni kapcsolatban sem áll.
“25 éve tiszta vagyok. Kokain- és alkoholfüggő voltam, de semmihez nem nyúltam, amikor a börtönben voltam. Ezért kaptam 25 év helyett 24-et.” Tracynek kötelező addikciós csoportba járnia, de kirendeltek mellé egy konzulenst is, akivel hétről hétre átbeszélik, mi történik vele.
Jelenleg boldog, hogy van munkája, éjszakai műszakot vállal, hogy a programokon részt tudjon venni. Ha azokon nem jelenik meg, elveszítheti a munkáját, és a börtönbe is visszaküldhetik.
Carol: “35 évet voltam távol a gyermekeimtől. Nem hibáztatom őket, hogy mérgesek rám, és tele vannak fájdalommal. De remélem, egy nap majd megbocsátanak nekem.” Carol jelenleg önkéntesként dolgozik: “Azért vagyok önkéntes, hogy megháláljam azt, hogy újra befogadtak. Ha nem segíthetnék a gyermekeken, egy hajléktalanszállón végeztem volna. Itt kedves emberek között lehetek, és meleg is van, boldog vagyok. A börtönben nincs boldogság. De ha kisétálsz onnan, minden terhet, az összes stresszt magad mögött hagyod, egy új élet és az újrakezdés lehetősége vár rád.” Carolt a 35 év alatt mindössze egy ember látogatta.
“Nem tudom, miért helyeztek feltételesen szabadlábra. Talán azért, mert volt két szívrohamom, túl sokba kerültem. Bár rendszeresen olvastam az újságokat, néztem a tévét, de ez nem ugyanaz, mintha kint lennél. Tudtam, hogy egy napon szabad leszek, de a világ nagyon megváltozott, 35 év nagyon sok idő, képtelenség lépést tartani.”
“Mindig szerettem a gyerekeket. Tele vannak ártatlansággal és örömmel.”
Evelyn: “Amikor kijöttem a börtönből, egy konyhán kaptam munkát. A salátákért voltam felelős.” Alig pár hónap alatt konyhafőnökké nevezték ki. Legnagyobb álma, hogy egy szép étteremben dolgozhasson, vagy hogy legyen egy saját guruló étterme (food truck), ahol spanyol ételeket készítene.
“Jelenleg hat nővel osztozom egy lakáson. A szobám nagyon jó. Ki tudok nézni az ablakon, és békében élhetek. Nem akarok mindig itt élni, szeretnék egy saját lakást, minden pénzemet félreteszem.”
“Elaine nővér mindig biztatott engem. Mindig mondta, milyen szép vagyok, egy boldog angyal. Mindig viccelődött. A börtönben olyan volt a nők számára, mint egy édesanya.”
Forrás: New York Times
Olvasd el ezt is!
- Elképesztő ötlet! Börtönben tart jógaórát ez a magyar nő
- Így élnek a börtönben a terhes nők
- Börtönben: Nők, akik ebben az életben nem kaptak sok esélyt