Fékpofa, vázzár, kellékes dobozka, ósdi, bizarr kilométeróra. A polcokon rengeteg cucc, a legkülönbözőbb méretben és állapotban, kikopott váltók, fékkarok, elpattant, nyűtt láncok, ferde kormányrudak, dinamók, lyukas belsők. Szóval csupa olyan kacat, ami még a mindent újrahasznosítható bicajos szakiknak is szemét. Gulyinak alapanyag.
Nem tudjuk, mikor kerül bele az élet, a személyiség a kis robotba, ami ma készül, egyszer csak észrevesszük, hogy ott van. A robot a művész specialitása, amúgy készült már úthenger, kisautó, bagoly, kakadu (vagy valami olyasmi), virág és nyolcadik utas. Meg persze okos robot, ostoba robot, bulizó robot, tántorgó robot, vigyorgó robot. A mai, ha minden igaz, felfedező lesz, vagy inkább forradalmár, proletár, büszke, kezében zászlót tart majd, nagyjából ennyi a fix pont, a többit majd meglátjuk, pontosabban a robot látja meg, milyen szeretne lenni, az alkotó csupán eszköze a teremtésnek.
Gulyás Ferenc, azaz Gulyi, a veterán bicikliszerelő is így van vele. Nem fárasztjuk azzal, hogy kiszedjük belőle, hogyan alkot, inkább kérjük, mutassa meg ösztönös művészetét. “Pont most olvastam az interneten, hogy van egy ilyen betegség, vagy inkább furcsa állapot, hogy megmarad gyerekkorból egy agyi beidegződés, amitől belelátsz formákba egészen más dolgokat, tárgyakat, állatokat.”
Persze nem betegségként tekint arra, hogy amikor csak ideje engedi, a szerviz neonfénye alatt áll, és lestrapált, semmi másra nem jó bicikli-alkatrészekből alkot szobrokat, melyek – jobb szó híján – élnek.
Inkább úgy gondolok magamra, mint aki rajta maradt a Legón.
“Öt éve csinálgatom. Az első egy WD40-elefánt volt, néztem egy fékkart, megláttam benne az ormányt, a többi jött magától.” Abonyban nőtt fel, ott tanult meg szét- és összeszerelni szinte bármit. “A család egész férfiága ilyen: nagyapámtól lestem az alapokat, apám lakatos volt, a nagybátyám háztartásigép-szerelő, a keresztapám tévészerelő, tanultam mindenhonnan.” Szerzett három témába vágó szakmát, katonáskodott is, “hál’ istennek, ott legalább megtanultam takarítani”, ami most persze jól jön, elnézve a műhelyt és a boltot. Végül nem lett gépészmérnök, szűk neki a szék tervezőasztallal.
A kilencvenes évek végén költözött Pestre, ahol ekkor még csak éledezett a biciklis közlekedés, a futárkodás viszont már vagány szubkultúrának számított. “Úgy tűnt, ők az utca urai, tetszett a szabadság, hogy mennek mindenfelé, úgyhogy beálltam.” Benne is maradt: lenyomott nyolc telet, ami még a veteránok között is tekintélyt parancsoló, az átlagfutár két-három év után fárad el, unja meg, vagy húz öltönyt. “Jó, azért nem kell elájulni, látod ott azt a srácot? Ő most tolta le a tizediket.” Gulyi most már magának teker, nem az ügyfeleknek, de azért megmaradt a kapcsolat a futárokkal, naná, ő szereli a bringáikat.
Nyolcadik kerületi kis műhelye egyébként nem is a munkahelyén, hanem barátai boltja, a Balkar pincéjében van, elfér, hagyják, hogy jöjjön, ha úgy van.
Volt némi előzménye mindennek, annak idején elbitorolta dédnagyapja egysebességűvé alakított Szputnyik versenybicaját, “vagyis versenybicajnak hívták, de előfordultak vele bajok, ából bébe azért elvitt”. Most otthon áll a nagyapjánál, “egyszer majd felújítom”.
Havi egy-két alkalom fér bele a szobrászkodásból, azt viszont kimaxolja, munkaidő után akár éjfélig is marad a műhelyben, pontosabban a kisasztalnál, amit elkülönített magának a szervizben. Nyolc-kilenc óra kell egy-egy alkotáshoz, már ha hagyja magát az object és elsőre összeáll úgy, hogy a végén éppen csak meg nem mozdul.
Recept nincs, intuitív az egész. Gulyi odaáll az innen-onnan szervált (ahogy terjed a híre, egyre nagyobb mennyiségben érkező) alkatrészekhez, nézi őket, míg el nem árulják, mire jók. Egyszerre csak egy műre koncentrál, a kicsapongás nem fér bele. “Gyakran futok zsákutcába, szétszerelem, vissza egy pontig, ötölök-hatolok, meglátok közben még egy alkatrészt, ami még kéne bele, aztán kiderül, hogy nem is bele, hanem rá, és így tovább.” Szabály, hogy kizárólag biciklialkatrészt használ, törvény, hogy nem hegeszt, nem ragaszt, csak csavaroz. “Így az igazi a kihívás, olyan ez, mint a szabad- és a kötött fogású birkózás közti különbség.”
Volt, hogy a vevő orra elől vitte vissza a műhelybe a már elkészült robotot, mert érezte: “Valami nem oké. Már alkotás közben támadt némi hiányérzetem, de úgy gondoltam, ebből ez hozható ki. Aztán forgattam, sehogy sem volt jó, úgyhogy inkább kettészereltem, és rájöttem:
ez nem egy, hanem két robot.
Otthon is jól jön a kreativitás, “megoldok szinte mindent, iparost ritkán engedek a házba”. A család hálás és büszke, “ehhez képest semmi a havi egy-két hiányzás”. Főleg, hogy mindig hazaviszi megmutatni a végeredményt.
“Jó lenne ebből megélni, de nagyon sovány az időm, rendesen, napi nyolc órában dolgozom. Itthon is van dolog bőven, a kisfiam négy múlt, a kislányom öthónapos. Nem áldozhatom be a családot az önmegvalósításért. Egy félállás mellett persze jó lenne csinálni, de ez nem megy egyik napról a másikra.”
Van funkcionális alkotása is, készült Gulyi-féle bárszék és lámpa, utóbbiban lenne is kraft, “csak némi likviditás kéne, meg egy év, legalább”.
“Nem tudom, művész vagyok-e, ha igen, legfeljebb iparművész, de az is csak kisbetűvel. Inkább iparos-kézművesnek nevezném magam, bár a kézműves szitokszó, úgyhogy tegyük hozzá, hogy jó értelemben.” A szobrok sorsa változó, a másik munkahelyén – szintén biciklibolt – van egy apró kirakatnyi helye, oda szokta kitenni őket, viszik is a turisták. “Egy webshop is jó lenne, csak hát addig is el kéne jutni.” A külföldi piac egyelőre távoli álom, pedig a szobrokat elnézve, a siker garantált.
Sebaj, alakul majd ez, ahogy a robotok. “Én irányítok, de nem erőltetek semmit,
hagyom, érkezzen magától az élet.
“Mindennek megvan a maga helye és ideje, a két dimenzió pedig találkozik, amikor kell. Így jöttünk össze a feleségemmel, így találtak rám a munkák.” És így áll mindjárt a lábára a zászlós, tizenöt centis proletárforradalmár.”
