10 étel, amit gyerekkorunkban utáltunk, aztán mégis megszerettünk

Kun Gabi | 2014. Június 18.
Mindenkinek van a gyerekkorából olyan emléke, amikor meredten bámulta a tányérját, és mindenféle praktikákon törte a fejét, hogyan tüntesse el onnan a kaját anélkül, hogy a szájába kéne vennie. Felnőttként azonban előbb-utóbb valahogy mégiscsak megszerettük az ellenséges ételt. Nekem a töltött karalábé jelentette a legnagyobb traumát, de még tudjuk folytatni a sort a barátok és ismerősök élményeiből táplálkozva.

A töltött karalábé olyannyira az ellenségem volt, hogy apukámmal számtalanszor komoly összetűzésbe keveredtem miatta. Mert neki sajnos épp a kedvencei közé tartozott, ezért anyukám havonta egyszer biztos, hogy prezentált egy jókora fazékkal belőle. Nemcsak annyit, hogy egy ebédre elég legyen, de nem ám! Ilyenkor mindig olyan sokat főzött, hogy lehetőleg még 3-4 napig azt ehessük, hogy apu örüljön. Remek idők voltak…

Az egyik ilyen közös, töltött karalábés ebédünk úgy ért véget, hogy mikor én krokodilkönnyeket hullajtottam a tányérba, és némán ráztam a fejemet, hogy ezt márpedig én meg nem eszem, apu feldühödött, és rám borította az egészet. Onnantól kezdve nem kellett töltött karalábét ennem, egy ideig még a családi ebédeket is messzire elkerültem, bármi is volt az asztalra téve. Ami az egészben az érdekes, hogy később, felnőttként viszont már annál inkább szeretem ezt az ételt. Ki érti ezt?

Ha ilyen tányérborogatós emlék nem is mindenkinek jutott, olyan biztos, hogy eltolja magától a spenótos tányért vagy épp a lecsót. Körbekérdeztem az ismerősök között, mi volt a 10 legkiállhatatlanabb étel számukra, ami később ha nem is kedvenccé vált, de simán beépült az étrendjükbe.

1. Spenót, a túl zöld

Az első helyen a spenót végzett, mi más? A spenót valami megfejthetetlen oknál fogva egyszerűen nem kompatibilis a legtöbb gyerekkel. Felnőttként viszont már abszolút elfogadható, sőt egyesek kifejezetten rajongani kezdenek érte. Vajon a zöld színnel van a baj? Ha sárga lenne, akkor boldogabban ennék a gyerekek? Vannak egyenesen olyan elméletek is, hogy a génekben hordozzuk a spenót utálatát, ami elég meredek elgondolás. Az is lehet, hogy felnőttkorunkra elhalnak annyira az ízlelőbimbóink, hogy már meg tudnak birkózni a spenót ízével.

 

2. Lecsó, a csoffadt

A lecsóval is problémáim voltak gyerekkoromban – a végén még kiderül, hogy válogatós gyerek voltam, pedig szerintem nem is –, ám felnőttként semmivel sem lehetne lebeszélni róla. Ha beköszönt a lecsószezon, én mindennap bírok enni, akármilyen formában elkészítve. Gyerekként azonban eltoltam magam elől, mondván “nem eszem csoffadt paprikát és paradicsomot”. Egyébként mindkettőt szerettem magában, nem megfőzve. Hasonló érzésekről számoltak be az ismerősök is, határozottan nem egy gyerekkori kedvenc.

 

3. Finomfőzelék, az a bizonyos

A menza nagy réme, a finomfőzelék bármikor kiverte bármelyik ismerősömnél a biztosítékot. Teljesen mindegy, hogy fiú vagy lány, kicsi vagy nagy, senki sem bírta elviselni a finomfőzeléknek nevezett rettenetet. Pedig a hozzávalókkal sosem volt gond, külön-külön. Együtt valahogy olyan íz- és látványhatást értek el, amihez véletlenül sem közelítettünk bizalommal. Mára ez is megváltozott, ma már én győzködöm a gyerekeimet, hogy nem is olyan rossz az, édeskés ízét pedig kifejezetten kedvelem.

Fotó: anyablog.hu

4. Olajbogyó, a keserű

Az olajbogyó keserűsége felnőttkorunkra sem múlik el, csak valahogy ilyenkorra már kifejezetten szerethetővé válik. Én például legjobban magában bírom, üresen, töltve, fokhagymásan, paprikásan, bárhogy képes vagyok megenni, egészségre gyakorolt számtalan jótékony hatása miatt pedig ezt gyakran meg is teszem. Van azonban olyan is, aki csak és kizárólag a pizzáján bírja elviselni.

 

5. Kelbimbófőzelék, a mostoha

A kelbimbófőzelék az igazi mostohagyermek. A menza tett be neki is szerintem, mert az otthoni, anyu által készített változat nem is volt már gyerekként sem olyan borzasztó. Mégis, az iskolában elveszett a varázsa és egészen addig nem ettem meg, amíg anya nem lettem én is, és a saját gyerekeimnek akartam eladni a kelbimbót. Mostanra pedig felkerült a rendszeresen visszatérő ételek közé.

Fotó: katalin-konyha.blogspot.com

 

 

6. Paradicsomos káposzta, a rémséges

A spenóttal vetekedik népszerűtlenségben, több rémsztorit végighallgattam mini közvélmény-kutatásom során arról, hogy gyerekkorában ki mindenki került összetűzésbe a paradicsomos káposztával. Sokan vannak, akik ezt nem is nőtték ki, én a szerencsésebbek közé tartozom, felnőttként már simán meg tudom enni, de tény, hogy gyerekként menekültem előle én is.

7. Sárgaborsófőzelék, a beton

Körkérdésem során kiderült, hogy nemcsak az én felmenőim készítették beton állagúra ezt a főzeléket, hanem szinte mindenki. A legjobb pedig az, hogy abban is megegyeztünk, ma mi is ugyanúgy betonfőzeléket bírunk gyártani belőle, másnapra legalábbis már mindenképp megkeményedik, és fojtós lesz. Egyszer kikérdezek egy szakácsot, hogy ezt hogy lehet elkerülni, addig pedig lelkesen vágom késsel is akár.

Fotó: mertfoznijo.blogspot.com

8. Káposztás kocka, se édes, se sós

A káposztás kockát igazán sosem tudtam hova tenni. Most akkor borsozzam, vagy cukrozzam? Rendes gyerek lévén naná, hogy cukrosan akartam enni, de úgy meg a káposzta miatt tudathasadásos kajává vált, mert a káposzta a fejemben a sós ételek közé tartozott. Egyébként is, anyukám mindig kicsit sósra csinálta alapból, úgyhogy a cukorral eleve csak rossz lehetett. Borssal meg aztán tuti, hogy egyik gyerek sem szereti. Amint felnőttkorba léptem, megszerettem a csípőset, és azóta persze már más, jól megborsozva előlépett a finom ételek közé.

9. Karalábéfőzelék, a fás szárú

A töltött karalábé édestestvére, amiben mindig – de tényleg mindig – volt legalább egy fás darab. Ha pedig fás karalábéra haraptunk, el volt rontva az egész ebéd. Ezért hát szegény karalábé jócskán felnőttkorig tiltólistás lett.

Fotó: narancslekvar.blogspot.com

10. Sertéstpörkölt, a mócsingos

Ha valami még a főzeléknél is riasztóbb volt, akkor az a feltétnek rálöttyintett pörkölt, amibe hús nem nagyon került, csak mócsing. Persze ez csak a menzára igaz, otthon rendes, becsületes húsból készült a pörkölt, nagyjából még meg is ettem, ímmel-ámmal. A menzán azonban minden tanári keménykedés ellenére – mert bizony némelyik vonalzóval ütött minket, ha nem ettünk meg mindent – sem vettem a számba a mócsingokat.

Az ételek sorát biztosan lehetne még folytatni, számtalan, gyerekkorban népszerűtlen étel van még biztosan, amit felnőttként aztán már szívesebben látunk viszont az asztalon. Mi a tanulság? Az, hogy az egyetlen állandó dolog az életben a változás. 

Fotó: zsanuaria.blogspot.com
Exit mobile version