Ahogy az eminens diákok, előre készültem Toscanából. Azért a felkészülés nagy része az ételek körül forgott, mert ugye én nagyon szeretem az ételeket. Komolyan, már láttam előre magam, ahogy olívaolajban fürdök, és pecorinóforgácsokat szaglászom egész nap.
Kezdem Firenzével, ahol nem álltunk sorba ezer évet, hogy lássuk a Dávid szobrot, hanem fogtuk magunkat, és egy eldugott kis utcában benéztünk ide:
Két laza, harmincas évei felé járó olasz pasi viszi a helyet az olvadó sonkák alatt, és hirtelen felindulásból kértünk egy két személyes deszkát, bármi is legyen rajta. Aztán, amikor láttuk a kis pici asztalunktól, hogy a pultból veszik ki a sonkákat, sajtokat, szalámikat, és egy nagy deszkára pakolják, baromira reméltük, hogy az a miénk lesz.
És a miénk lett:
És aztán szépen elmondták, hogy mi micsoda, és hogy ha jót akarunk magunknak, akkor ezt a szalámit csakis fügével esszük. És akkor mindketten azt gondoltuk, hogy megöleljük ezt az embert. És jót akartunk magunknak, szóval fügével ettük a szalámit. A szalámi jó borsos, és a klasszikus verzióban nem darálják, hanem késsel vágják a húst nagyobb darabokra, és azt töltik be.
A füge mögött pedig ott lapul az a bizonyos toszkán pecorino, juhsajt, mellette pici tálkában picike kanálkával a narancslekvár. Jobbra pedig kis zöldség gombócok, ránézésre semmi különös, aztán az első falatnál rájössz, hogy ebből is kérsz még.
Ja, és én vagyok az, aki nem eszik disznót. Egyszerűen nem szeretem a disznóízt. Hát, amikor megláttam a hajszálvékonyra szelt sonkákat a deszkánkon, nem gondolkodtam túl sokat. És puha, és nem füstölt, de erős, markáns íze van. Baromi jó!
Ami engem meglepett, hogy errefelé is megy a gombakrém: nem ettünk két egyformát belőle. Konkrétan ezek voltak a legfinomabbak:
Jaj, a kenyeret majdnem elfelejtettem. Nagyon büszkék rá, és minden helyen felhívták a figyelmünket, hogy ez eredeti toszkán kenyér, nyami. Ami valójában azt jelenti, hogy totál sótlan. (Van ennek egy története is, miszerint a 12. században Pisa megállította a szárazföld belseje felé tartó sószállítmányokat a nagy csatározások közepette, és így Firenzéig sem jutott el a só. És akkor rájöttek, hogy muszáj lesz só nélkül sütni. Hagyomány lett belőle.) Viszont annyira ízesek a sonkák, pástétomok, olajok, hogy egyáltalán nem hiányzik só a kenyérből.
Az utolsó olaszországi napunkon kitaláltuk, hogy ebédelünk még egyet Montecatini közelében: annyira vonzó volt az Il Molino nevű étteremről egy fotó, hogy nem akartuk kihagyni. Így néz ki az étterem egyébként. Az egész olyan, mint a mesében: Bambi hiányzik csak, ahogy pillangók repülik körül a cuki kis orrát.
A teraszon van pár asztal, és annyi az egész. Viszont a teraszról átsétálhatsz a kis gyaloghídon keresztül a kertbe/erdőbe, és nézheted kaja után, ahogy folyik a patak. Na, de a lényeg, hogy mikor betoppantunk ide, nem volt sehol egy teremtett lélek. Se vendég, se házigazda, csak egy hosszú terített asztal.
Kicsit tébláboltunk, és egyszer csak kijött egy kedves nő, aki mondta franciául, hogy ők most zárva vannak, majd ötkor nyitnak ki. (Egy óra volt, és mennünk kellett tovább…)
De aztán valószínűleg meglátta az arcunkon a teljes kétségbeesést, meg szuper vendéglátós, és mondta, hogy ha az jó nekünk, akkor ők éppen ebédet csinálnak maguknak, abból szívesen adnak. A pillanat, amikor tapsikol a szíved, és naná, hogy jöhet bármi, amit a helyiek esznek.
A bruschettás-sonkás előételt le sem fotóztuk, olyan hamar betoltuk, és akkor jött egy teljesen egyszerű penne, paradicsommal foghagymával, padlizsánnal, sajnos a fotón nem látszik, hogy ez a totál egyszerű kaja, mennyire zseniálisan finom volt. De ezt Toscanában nagyon tudják, hogyan kell néhány alapdologból valami isteni finomat csinálni.
Aztán jött a házi mascarponéból készült tiramisu… azért ilyen sárga!
És a végén házi olívaolajjal távoztunk, meg egy palack forrásvízzel, ami “innen van az erdőből, és biztos jól jön az útra”.
Persze muszáj volt beneveznünk a nagy klasszikus olasz kajákra is. San Gimignano egy pici, turistáktól mentes szűk utcájának éttermében – ahol Sergio 5 centire állt meg az asztalunktól a tűzpiros Alfa Romeójával, hogy betolathasson a garázsába – bruschettát kértünk és csirkemájas kenyeret. Mert a csirkemájas ott is megy.
Annyira szeretem, ahogy az olaszok a lasagnét sütik: friss tészta, és nem a bolognai mártást nyomják bele, hanem besamellel keverik a húsos ragut, és elájulsz tőle.
A másik klasszikus a pizza, ami még az utolsó sarki kocsmában is kemencében készül, és vékony a tésztája, és sült a széle, és nekem a Margherita pizzánál nem lesz jobb. Nagyon-nagyon féltem, hogy majd rossz pizzát kapunk, mert hiába olasz, meg hiába menő itt, majd pont ezért nem lesz jó. Hát, nagyjából 10 perccel azután, hogy kimondtuk, milyen pizzát szeretnénk, ott volt az asztalunkon, és kaján vigyorral törtem a széléről sült darabkákat. Komolyan, hogyan építhetnénk be a minikonyhámba egy kemencét?
Fotók: Andersen Dávid
Olvass még Olaszországról!
- 6 olasz sziget, amit imádni fogsz
- Olasz, zöldséges nagyon finom vacsora
- Így változott az olasz szépségideál 100 év alatt – videó