Nem, nem várok dicshimnuszt, erről szó sincs. De azt mondhatnák néha, hogy „köszi, anya ez finom volt”, vagy esetleg megkérdezhetnék, hogy segíthetnek-e valamiben. Vagy ebéd után főzhetnének nekem egy kávét, vagy valami, szerintem értitek…
Már a hétvége előtt napokkal elkezdek azon gondolkodni, hogy mit főzzek, mit szeretnek a gyerekek, minek örülnének, és tekintettel arra, hogy hét közben sem az iskolában ebédelnek, ezért mindig többfélét főzök, hogy a kislányom hét közben is tudjon főtt ételt enni. A fiam kollégiumban lakik, ezért hétvégén igyekszem jobban kényeztetni, mert állandóan panaszkodik a koleszos kosztra. Engem nem nagyon izgat, hogy mit eszem, nem vagyok válogatós, annyi csak az elvárásom, hogy jóízű legyen az étel, amit elém raknak. Ha csak magamnak főznék, akkor egyszerű dolgom lenne, összedobnék egy fincsi főzeléket, aztán kész, és tuti, hogy nem töltenék órákat a konyhában, miközben megfőzök kétfajta levest, csinálok háromféle másodikat, és még sütök is valamit. És ezek leülnek délben az asztalhoz, szó nélkül megeszik, és én további egy órán keresztül rámolok utánuk.
A cica persze nem vitte el a nyelvemet, szoktam szólni, hogy lehet segíteni, meg illik megköszönni és megdicsérni az ételt, sőt időnként megkérdezem azt is, hogy jó volt-e, amit főztem. Persze, tudom, hogy a legrosszabb korban vannak, egy tizenhat éves és egy tizenhárom éves kamasz erre a legkevésbé alkalmas, de akkor is. Miért hiszik azt, hogy az anyjuk nem tudja magát jobban elfoglalni, mint azzal, hogy kényezteti őket finom falatokkal, és közben még egy mosoly sem jár érte? A múltkor mesélte a lányom, hogy a barátnője mondta, milyen jó neki, mert mindig van itthon finom ebédje, és milyen jó fej az anyukája, aki főz neki. Panka lányom egy kicsit meg is lepődött, tekintve, hogy számára ez olyan természetes, mint az, hogy levegőt vesz. De én egyáltalán nem bánom, ha kiderül számára, hogy ami neki adottság, az másnak extra. Finom célzásokat teszek arra is, ha őt megdicsérem a jó jegyeiért, akkor ő nyugodtan megdicsérhet engem a finom ebédért. Bevallom, nagyon jólesne…
Megint felfeszültél a kondérra? – kérdezte régebben Szilvi barátnőm, utalva arra, hogy hülyeségnek tartja a hétvégi főzést. Mióta két gyerekről kell gondoskodnia, azóta ő is átérzi a problémát…
A fiam a múltkor azt mondta, hogy itthon sokkal jobb a kaja, mint a koleszban. Ez volt a plafon, de én jól megjegyeztem, és dicséretnek vettem. Sőt, sokszor gondolok imádott nagymamámra, aki azt mondta mindig, hogy nincs annál nagyobb dicséret, mint ha jó étvággyal megeszik a főztödet. Igen, ez oké, de azért néha egy-egy jó szó belefér, vagy nem?
Egy átlagos szombati főzés után…
A nővérem, az apukám meg az apósom a legjobb fej ilyen szempontból a családomból. Ők sokszor méltatják az ételt szép szavakkal, már-már zavarba ejtő módon. Apukám például megtiltotta anyukámnak, hogy gombapörköltet főzzön, tekintve, hogy az enyém úgyis jobb. Apósomnak pedig minden ízlik, amit elé teszek, és állandóan azt mondja, hogy pont úgy főzök, mint az anyukája. A tesóm pedig hálás minden falatért, amit nem neki kell előállítania, és sokszor mondja azt is, hogy jobban főzök, mint ő. Szóval, ezekből a szép szavakból táplálkozom a mindennapokban, és igazából akkor is megfőzök, ha nem dicsérnek…
Ti mit gondoltok: jár a szép szó a finom ebédért?