„Jaj, de szép ez a kabát, nem fázol benne?”

• „Jaj, de szép ez a kabát, nem fázol benne?”
• „Csinos a táskád, nem nagy egy kicsit?”
• „Jó lett az új frizurád, egyébként pont ilyen színűt akartál?”

Ismerősek ezek a mondatok? Amikor a másik cukin megdicsér, de amit az egyik kezével ad, azt a másikkal rögtön el is veszi? Igazából csak meg kéne vonnom a vállam, és nem hagyni, hogy elrontsa egy ilyen beszólás a kedvem, de ha rossz passzban vagyok – van olyan –, akkor némán dühöngök, hogy minek megint ez a „cicaharc” a semmiért. Persze ez nem jelenti azt, hogy erre csak a nők képesek, képesek erre a férfiak is. Milyen szép hely lenne a világ, ha hagynánk ezeket a felesleges beszólogatós köröket. Oké, tudom, naiv vagyok…

Szívesen lemondok bármilyen dicséretről, pláne, ha valójában csak egy burkolt beszólás, hogy a kritikus fél kiélhesse magát, mert aznap éppen bal lábbal kelt fel, vagy éppen kedve van sértegetni valakit. Aztán ne is szólj rá vissza semmit, mert ő kedves volt, nem gondolt ő semmi rosszra… Na, persze… Ilyenkor csak annyit szoktam mondani:

• „Köszi, nem fázom benne!”
• „Nekem is tetszik!”
• „Igen, pont ilyen színűt akartam.”

Mennyire passzív-agresszív ez az egész helyzet.

Én tényleg nem kértem, hogy dicsérjen meg, egyáltalán nem kötelező kedvesnek lenni, ha nincs hozzá kedvünk. Nem kértem senkit, hogy minősítse a kabátom, táskám, hajam. Ha nem tetszik, hallgasson, ha tetszik, mondja el kedvesen, de ne döntse el helyettem, hogy fázom-e a télikabátomban, vagy azt, hogy milyen legyen a hajszínem. Bizonyára nagyon felháborodna a másik ember, ha elkezdeném sorolni, hogy szerintem éppen ma milyen divatbakit követett el, a haja meg azóta szörnyű, mióta ismerem…

Ismerős ez a szituáció? Ti hogyan szoktátok megoldani?