Anthony Bourdain sztárséf születésnapja mostantól emléknap

Anthony Bourdain. Séf, televíziós személyiség, újságíró, regényíró, utazó, dokumentumfilmes, de leginkább egy nagyszerű ember volt, talán így lehetne jellemezni. Pár éve Magyarországon is forgatott, többek között a Pléh Csárdában benyomott egy fél asztal méretű rántott szeletet, elmerengett a velős-májas palacsinta létezésén, és végül a soknapi kajálás fáradalmait a Gellért Fürdőben pihente ki. Ez nagy szó, mármint, hogy nálunk is járt Bourdain, hiszen az amerikai sztárséf meglehetősen kevés európai országba látogatott el, leginkább a világ távolabbi, eldugott helyeit kereste fel. Június 25-e, a születésnapja mostantól az ő emléknapja is egyben. #BOURDAINDAY

„Az utazás megváltoztat. Ahogy haladsz előre az életben, és keresed a helyed a világban, nyomokat hagysz magad után, bármennyire kis nyomról is beszélünk. Cserébe viszont az élet és az utazás is örökké a részed lesz” – Ez az egyik kedvenc idézetem Anthony Bourdaintől.  Nemrég volt, egy éve, hogy távozott – túl korán. Barátainak hála, az ő nyomai örökre megmaradnak nekünk. 

Több mint 100 országban járt, és a négy nagy sikerű tévésorozata: A bolygó amerikai (A Cook’s Tour), a Fenntartások nélkül (No Reservations), a The Layover és a Nem séfnek való vidék (Parts Unknown)), valamint több könyve egy nagyjából 20 évnyi, elképesztően színes karrier lenyomatai. Vagyis, ha az éttermi munkáit is beleszámítjuk, akkor majdnem 40 év. Mert aztán, egyszer csak kiderült, hogy Bourdain, az ünnepelt New York-i szakács, jobb író, mint séf, és jobb műsorvezető, mint író, így tulajdonképpen 2002 óta folyamatosan járta a világot, és evett, mesélt róla, és meg is mutatta. 

Anthony Bourdain utolsó munkája többszörös díjnyertes sorozata Nem séfnek való vidék címmel mutatta be a világ sokszínűségét a CNN, és a világ tévénézőinek. A koncepciója egyszerű volt, közben meg mégis bonyolult történetek bontakoztak ki. Ahogy a 2013-as Peabody díjátadón maga is mesélte, még saját magát is lenyűgözte, hogy olyan egyszerű kérdéseken keresztül, mint például „mit eszel?, mit szeretsz főzni?, mi tesz boldoggá?”, megismerhetők sorsok, történetek, az egész 20. század. Az emberek megnyíltak neki, és az őszinte beszélgetések során gyakran többet mutattak be szülővárosukról vagy hazájukról, mint amit egy hagyományos riporter valaha is remélhetett.

Bourdain imádta a munkáját. 

Ezért is érthetetlen, hogy a tévés szakács minden előzmény nélkül, tavaly június 8-án, 61 évesen (17 nappal a születésnapja előtt) öngyilkos lett egy franciaországi forgatás alatt. A miértekre továbbra sincs sajnos magyarázat, csak annyit tudunk, hogy jó barátja, a szintén séf Eric Ripert, akivel éppen együtt dolgozott, talált rá a hotelszobájában, ahol Anthony a saját fürdőköpenye övével akasztotta fel magát. A toxikológiai jelentés szerint teljesen tiszta volt halálakor, pedig saját bevallása szerint sem létezett olyan tudatmódosító szer, amit korábban ki ne próbált volna.  

A korábbi, drogmámoros időszakáról többek között így emlékezett meg:

Az őszinteség mindig is Bourdain erősségei közé tartozott. Amikor pár éve a Redditen kérdezni lehetett tőle, akkor a fiatalkori önmagáról a következőképpen vallott: „Igazi seggfej voltam. Önző, lopós, drogos, hangos, érzéketlen, és olyasvalaki, akit nem akartál volna ismerni. Ha áthívtál volna, kiraboltam volna a gyógyszeres szekrényedet.”

A főzés mellett a másik legnagyobb szenvedélye egész korán a heroin lett. A hosszú, drogfelhőben töltött évek után, körülbelül 40 évesen aztán „lenyugodott”, majd amikor 2006-ban megszületett a lánya, még a cigarettáról is leszokott. 

Felfelé a lépcsőn

Anthony Bourdain nagy utat járt be: a szegény, ámde gondtalan, betépett mosogatófiú hétköznapjaitól hosszú út vezetett a Barack Obama amerikai elnökkel elfogyasztott közös vacsoráig. 

Leoniában, New Jersey államban nőtt fel, és már tinédzserkorában konyhákban kezdett dolgozni, többek között a massachusettsi Cape Cod egyik parti étteremben, ahol mosogatófiúként kezdte a karrierjét. Több interjúban később úgy jellemezte ezt az időszakot, hogy itt tanult meg mindent az életről és a szakmáról. És ez volt az a hely is, ahol a heroinnal megismerkedett.  

A New York-i Vassar College-ban kezdte a tanulmányait, de két év múlva megunta, és inkább a Culinary Institute of Americában folytatta, az az Egyesült Államok legkomolyabb gasztronómiai iskolája. Miután lediplomázott, nagy reményekkel, de nevesincs éttermek sorszakácsaként, a ranglétra alján kezdett dolgozni. Megjárta a középszerű BBQ grilleket, pizzériákat New Jersey-ben, Floridában, majd pedig visszatért New Yorkba. 

Neve 1999-ben robbant be a köztudatba, amikor a New Yorker leközölte az akkor már 43 éves, csóró szakács cikkét. A Ne egyél, mielőtt ezt elolvasod! című írása egyik napról a másikra híressé tette, és Anthony élt is ezzel a lehetőséggel. A cikk alapötletét könyvvé duzzasztotta, ami Egy konyhafőnök vallomásai (Kitchen Confidential) címmel, 2000-ben jelent meg, szintén óriási sikerrel. Ezzel egy időben a Brasserie Les Halles nevű, menő manhattani étteremben kezdett el dolgozni. 

A könyv megjelenése után két évvel megkötötte az első televíziós szerződését is. Nagyjából ekkortájt, 2005 körül találkoztam először Anthony Bourdain nevével és a Travel Chanelen futó, Fenntartások nélkül című sorozatával, és azonnal rajongója lettem.

Hihetetlenül tetszett, hogy van ez a pasi, aki nem a szokásos, baromi unalmas, tévés konyhai díszletek között főz és osztja az észt, hanem elindul, és az isten háta mögötti helyeken is talál egy séf cimborát, akivel valami helyi kispiszkos étteremben, a világ legjobb kajáit eszik.

És mindezt olyan laza eleganciával és bájjal, hogy beleragadsz a fotelbe. Ja, és minden epizód után enni kell valamit,  mert Tony annyira jóízűen falatozott mindig az alkalmi asztaltársaságával, hogy nem volt menekvés. 

Bourdain körül mindig izzott a levegő. Az egyik kedvenc részem, amikor 2006-ban éppen Bejrutban forgatta a stáb a Fenntartások nélkül legújabb epizódját, közben váratlanul kitört az Izrael és Libanon közti konfliktus. Bourdain és a stáb tagjai még ilyen körülmények között is feltalálták magukat, a hoteljukban meghúzódva folytatták a forgatást. Néhány nappal később az Egyesült Államok tengerészei evakuálták őket. Az epizódot Emmy-díjra jelölték.

És a végére, tartogattam még egy Bourdain-aranyköpést, amit szerintem leginkább minden fiatalnak kötelező érvényűvé kellene tenni: „Ha 22 vagy, egészséges, tudásra szomjazol, és fejlődni akarsz, utazz – amilyen messze és amilyen gyakran csak tudsz. Aludj a földön, ha kell. Tudd meg, más emberek hogyan élnek, hogyan esznek, hogyan főznek. Tanulj tőlük, bárhová is mész.”