Most, hogy az eddig megszokott életünk darabjaira hullott, de legalábbis a normál ügymenet, mint fogalom, nem igazán értelmezhető többé, és nincs olyan percünk, amikor ne sertepertélnének a hátunk mögött mindenféle méretű gyerekek, teljességgel lehetetlenné téve az elmélyült munkát, nos, ebben a helyzetben a dolgok átértékelődnek. Hogy mást ne mondjak, ott van például az óvodai/iskolai menza, amit eddig biztonságosan és egy emberként szidhattunk, ki ezért, ki azért.
Ma már ez sem így van, mára a menza a mennybe ment tökfőzelékestül, mócsingos rizses húsostul, mindenestül, mert legalább adott enni.
Most már értjük, sőt érezzük, hogy a közétkeztetők helyzete, normál esetben több, mint lehangoló, innen nemhogy szép lenne, de egyértelműen lehetetlen nyerni. Úgy főzni, hogy az összes gyerek elégedett legyen az étellel, szánalomraméltóan reménytelen vállalkozás. Sőt, mára beláttuk, hogy statisztikailag mi sem tudunk jobb eredményt hozni, holott nekünk csak négy emberre kell főzni, beleértve saját magunkat is, ami mindjárt felfelé húzza a sikerrátát, mert nyilván nem főzök olyat, amit még én is utálok.
Vannak azonban olyan tipikus napközis (a népnyelvben: napejes) ételek, amik ebben a formában számítanak etalonnak. Bármilyen jól is főzöl, gondolom, te is megkaptad már, hogy „sajnos anya, a te tökfőzeléked nem olyan finom, mint a menzán”, és fordítva: a legnagyobb dicséret kajára a gyerek szájából az, hogy „ez a rizses hús még a menzainál is finomabb”. Mondjuk, azt a minőséget tényleg nem nehéz megugrani. De ne szomorkodj, nem a mi gyerekünk az első generáció, aki a menzán nőtt fel, és minden bizonnyal nem is az utolsó.
Csak hát, most van egy kis ebédszünet (höhö), amit nekünk kell kitölteni nap nap után, a legjobb tudásunk szerint. Most aztán megmutathatjuk, hogy amit mi főzünk, az finom, tápláló, és még a a megtakarításainkat sem kell feltörni hónap közepén, amikor rádöbbenünk, hogy atyaúristen, ezek mennyit tudnak enni, és különben is, mióta ilyen drága az étel, és egyáltalán, kinek van erre ideje?
De hát, tekintsünk optimistán, megoldandó feladatként az akadályokra. Vegyük elő a klasszikusokat és csináljuk jobban, mint a menzán!
Ilyen a jó rizses hús
Arról, hogy mitől jó a rizses hús, megoszlanak a vélemények, egyet azonban biztosan tudok:
mócsingos húsból az életben nem fogunk olyan rizses húst készíteni, amit a gyerekek megesznek.
Ez van, a nap forró, az eső nedves, a gyerek meg nem eszi meg a mócsingos húst. Ha ezt a cikket most a renoméjukra adó közétkeztetők is olvassák, akkor ezúttal ingyen adtam a jó tanácsot, szívesen. Ezt az információt egyébként nyugodtan ki lehet terjeszteni a többi ételre is, hiába tudjuk, hogy bizonyos fogásokhoz kell a zsír, hogy finom legyen, az a zsír lehetőleg ne hájként lógjon a húson, hanem diffundáljon bele a szaftba. Úgy mindjárt más.
Rizses hús (fotó: profimedia)
A másik, rendkívül fontos tényező, az az állag. Valahogy el kell érnünk, hogy a hús és a rizs is puha legyen, de ne essen szét egyik sem, viszont sajnos a kettő teljesen különböző időben éri el ezt az állapotot. A rizsről tudjuk, hogy forrástól számított 20 perc után, a hús viszont eléggé lutri. A népi konyhaművészetben leginkbb a „majdnem jó” kifejezéssel szokták körülírni a húsnak ezt a helyzetét. Amikor a hús már majdnem jó, na, akkor kell hozzátenni a rizst, hogy úgy össze tudjanak borulni, mint egy idős házaspár, akiknél azt sem tudjuk, hogy hol végződik az egyikük és hol kezdődik a másikuk.
Rizses hús
Hozzávalók
- 3 ek. disznózsír vagy olaj, ha ahhoz szoktunk hozzá
- 1 nagy fej hagyma
- 70 dkg sertéscomb vagy lapocka. Utóbbit akkor, ha van türelmünk lefejteni róla a kövér részt, vagy tudjuk, hogy mindenki szereti.
- 1 ek. fűszerpaprika
- só, bors, lestyán
- 2 szelet füstölt szalonna
- 4 dl rizs
- 2 db paradicsom
- 2 db paprika
- só
- víz
Elkészítés
- Főzünk egy sertéspörköltet. Azt úgy kell, hogy apróra vágjuk a hagymát, disznózsíron megdinszteljük, rádobjuk a felkockázott húst, kifehéredésig keverjük. Lehúzzuk a tűzről, rászórjuk a pirospaprikát, elkeverjük, hogy feloldódjon a zsírban. Sózzuk, borsozzunk, teszünk bele lestyánt meg egy kicsit vizet, hogy ne kapjon oda. Lefedjük és majdnem készre főzzük.
- Ekkor a szalonnát apróra vágjuk, kiolvasztjuk a zsírját, a pörcöt benne hagyjuk vagy kiszedjük, ízlés dolga. Ráöntjük a rizst, kevergetjük pár percig, különben béna, tapadós lesz az állaga. Beletesszük a felvágott paradicsomot és paprikát is, sózzuk.
- Most pedig úgy, ahogy van, beleöntjük a majdnem kész pörköltbe a másik fazék tartalmát, felöntjük ugyanannyi vízzel, mint amennyi a rizs volt (emlékeztetőül: 4 dl), összekeverjük. Az egészet átöntjük egy tepsibe és betoljuk a 180 fokra előlmelegített sütőbe.
- Letakarni nem kell. Figyeljük, hogy mi történik, sőt, időnként bele is túrunk, hogy érezzük, alul mi a helyzet. Ha elpárolgott a leve, öntsünk még hozzá, ne süljön ropogósra a rizs. 40 perc alatt, alul-felül sütéssel meg is van.
Tarhonyás hús
A rizses hús kistestvére a tarhonyás hús, és szerencsére ezt is mindenki szereti, feltéve, hogy jól készítjük el. Az alapok, sőt, a hozzávalók is megegyeznek a rizses hússal, kivéve, hogy rizs helyett tarhonyát használunk, a végén a hókuszpókusz, a sütőben összesütés pedig elmarad.
Tarhonyás hús (fotó: getty images)
- Tehát, a fent recept szerint főzünk egy sertéspörköltet. Amikor majdnem jó, beletesszük a paprikát és a paradicsomot is, persze feldarabolva.
- Szalonnazsíron tarhonyát pirítunk, majd felöntjük ugyanannyi vízzel, mint a tarhonya, sózzuk. Tíz percig főzzük fedő alatt, majd összekeverjük a pörkölttel és tovább pároljuk együtt, lefedve.
Újabb tíz-tizenöt perc múlva megnézzük, mi a helyzet, de bizonyosan minden rendben van, a tarhonya megfőtt, de nem égett le, a folyadék nagy részét magába szívta, de nem száradt ki, szóval éppen ideális állapotban van a fogyasztáshoz.
Adjunk melléjük csemegeuborkát is!