„Álmaink vannak, érzéseink – és mellesleg autisták vagyunk”

Sáskából, csótányból készül a jövő partikajája. Pontosan hat éve ezzel a címmel jelent meg riportunk Szabó Mariannról, a Bogárétel Alapítvány vezetőjéről, akinek egészen konkrét tervei voltak arról, hogyan kellene meghonosítani a rovaralapú gasztronómiát az országban, és komoly érvei is voltak az ötlet mellett. A cikket olvasva elkérte a számát és megkereste őt Fuchs Máté dokumentumfilmes, aki az SZFI hallgatójaként témát keresett éppen. Egyrészt kiderült Mariannról, hogy a légylárvafarm-menedzselésen túl is filmre kívánkozik az élete: a vállalkozása beindításán kívül azzal is rengeteg munkája volt éppen, hogy hogyan váljon le a családjáról és költözzön külön, lehetőleg közösen szerelmével, Lillával, mindezt felnőttként diagnosztizált autistaként. Mariannból főszereplő lett, Máté pedig öt éven át követte őt kamerájával mindenhova az éppen elhunyt biológiai apjának családjától az elbaltázott fűtés miatt kipusztult légykolónián át a közös lakásba költözésig. Közben persze barátság szövődött – nem is lehet ezt másként – a Keltető című, egyszerre megrázó és felemelő film pedig kettejük közös alkotása. Miután bemutatták a Verzió filmfesztiválon, leültünk velük beszélgetni.

Máté, mivel kerested meg Mariannt?

Máté: Miután megadtad a kontaktját, elmondtam neki, hogy dokumentumfilmezést tanulok és érdekel, amivel foglalkozik. Soroksáron találkoztunk, egy lakótelepi ház aljában lévő kávézóban, ő sötét kabátban, sapkában, sálban ült a sarokban, egy dobozokkal teli bevásárlószatyorral, abba kapaszkodott. Leültem, félszavakban kommunikált, nem sikerült kiszedni belőle semmit, abban maradtunk, hogy keresek még témát, aztán még talán beszélünk. Diplomatikus voltam, nem tudtam, mit lehet ebből forgatni. Pár héttel később ő írt rám, hogy segítsek promóvideót készíteni a Bogárétel Alapítványnak, nekem mégiscsak megvan hozzá a cuccom. Mariann élelmes, ha be lehet rántani valakit egy jó projektbe, megpróbálja. Elmentem és egy teljesen másik embert találtam ott: kivirult, aktív volt. Azt ugyanis nem mondta el, amikor először találkoztunk, hogy éppen tüszős mandulagyulladása volt, lázas volt, és eleve nehezen konfrontálódik. Nem egyszerű neki lemondani egy találkozót, vagy szemtől szembe azt mondani, „bocs, szarul vagyok”. Ez is az autizmushoz kapcsolódik, nehezen boldogul ezekben a kommunikációs helyzetekben. Amikor megláttam, hogyan dolgozik a kis mintafarmján a legyekkel, hogyan viszonyul hozzájuk és hogyan beszél róluk, akkor jött a fordulópont: elkezdtünk beszélgetni, hogy hogyan lehetne forgatni erről. Akkor még nem tudtuk, hogy ebből ilyen hosszú projekt lesz. Szóval az első benyomás után majdnem elbuktam, nagyon örülök, hogy kezdeményezett. Anélkül lehet, hogy elsétálok.

Beszélgettetek az autizmusról?

Máté: Nem emlékszem, hogy mi az nlc-s riport után beszéltünk-e erről, de ha tudtam is, hogy autista, az volt a fejemben, hogy biztosan nem olyan, ahogy a filmekben az ilyesmit ábrázolják.

Mariann: A legtöbben az Esőember című filmet hozzák fel, ha autizmust bemutató filmet kell említeni. Ironikus, mivel eredetileg a személy, akiről a karaktert mintázták nem is autista volt, hanem egy értelmi fogyatékossággal élő ember Savant-szindrómával. A film behozta az autizmust a köztudatba, de annak csak egy nagyon korlátozott megjelenését.

Máté: Én is nagyjából ennyit tudtam az egészről, de szép lassan felzárkóztam. Mariann nagyon sokat segített, hogy megértsem, milyen ez. Tök jól tud beszélni róla, tapasztalati szakértő, képes elmagyarázni a neurotipikus embereknek, hogy mire számítsanak. Szép sorban estek le a tantuszok a segítségével. Komoly edukációs folyamat volt, ahogy elmesélte, hogyan éli meg a mindennapokat.

Ekkor döntötted el, hogy dokumentumfilm lesz?

Máté: Ekkor még sehogy sem döntöttem. A légylárvás projekttel el lehetett indulni, ez világos volt, hosszú távú potenciál is volt benne, de tisztázni kellett, mik Mariann tervei, céljai. Szerencsére ezek egyértelműek voltak. Ha ezek nincsenek meg, ha csak úgy csinálgatja magának a Bogárételt, nincs dokumentumfilm sem. Egyedül kezdtem forgatni, nem segített senki. Egy pár forgatás után világos volt, hogy itt már nem csak a bogarakról van szó. Mariann pedig értette, miért érdekel engem ő, az élete, vagyis az, hogy saját életet szeretne, saját lakást, saját munkát, önállóan szeretne létezni. Akkoriban én is ezeken a változásokon mentem át, tudtam hozzá kapcsolódni. Van tehát projekt, van személyes szál, tökjó, forgassunk, a többit meg kialakítjuk – így tanultuk az egyetemen. Azt nem tudtam, mennyi idő lesz. Egy-másfél év után elbizonytalanodtam, nem haladt a lárvaprojekt, hosszú szünet következett a forgatásban. Vártuk, hogy lesz-e befektető, forrás, hely. Nem tudtam, a meglévő anyagból vágjak-e össze valamit, vagy érdemes-e várni tovább. Ekkor jött a képbe Meggyes Krisztina producer, aki éppen filmet keresett. Azt mondta, „ne viccelj, Mariann szuper, a projekt is az, ez hatalmas filmes lehetőség, csináld!”. Nem voltam többé egyedül, Kriszta felrázott. Onnantól ketten toltuk a szekeret.

Ketten vártatok tovább?

Máté: Igen, és közben kerestünk külföldi partnert, támogatást, pitch fórumokra vittük a filmtervet, motivált minden lépésnél. Végül pedig az NFI támogatta a filmtervet. Aztán pedig Mátis Inez is csatlakozott producerként hozzánk, neki is sokat köszönhetek, hogy végül elkészült a film.

Mariann, milyen érzés volt, hogy felbukkan egy ember, aki évekig követni akar egy kamerával?

Mariann: Megörültem neki, hogy van, akit érdekel ez a projekt, és mint utólag kiderült, nem csak a legyek, meg a lárvák, hanem én is. Mindig keresett, hogy „írd meg, Mariann, mikor, mi történik”, jelenteni kellett neki, hogy kiválogassa, mi a fontos neki. Volt, hogy elfelejtettem szólni, olyankor kicsit ideges lettél, nem, Máté? Lemaradtál egy-két fontos dologról.

Máté: Jelenteni azért talán nem kellett, abban maradtunk, hogy ha történik valami, írsz. Nekem is tanulságos volt, mennyire mást jelent neked a „történés”. Eleinte megesett, hogy csak utólag szóltál valamiről, hiszen az „nem fontos”, filmes szemmel viszont az lett volna.

Mariann: Jó, azt ironikusan értettem, hogy jelenteni. Sokszor nem értik a vicceimet. Túl komolyan vesznek. A lényeg, hogy nagyon rossz helyzetben voltam otthon anyukáméknál, az edzés volt a menekülés, azért edzettem, hogy addig se kelljen otthon lennem. Talán a lárvázás is ilyesmi volt, de szerencsére üzleti lehetőséget is találtam benne. Amikor Máté megérkezett, úgy éreztem, végre nem vagyok egyedül, végre valaki érti, mi történik velem. Nekem nagyon nehéz barátkozni és barátságokat fenntartani. Ráadásul kontrollált helyzet volt ez, nem kellett erőfeszítéseket tennem azért, hogy Máté jöjjön. Jött magától. Megnyugtató volt a jelenléte.

Nem ódzkodtál attól, hogy filmre kerüljön a magánéleted?

Mariann: Megdöbbentett, hogy valaki érdekesnek talál.

Máté: Emlékszel, hogy egy csomót beszélgettünk arról, hogy mennyire önreflexív vagy? Tökre értetted, mit jelent autistának lenni, munkát keresni, otthonról elköltözni. Nem is volt kérdés, hogy társadalmilag is fontos ezt megmutatni, nagyon gyorsan kiderült mindkettőnknek, hogy az életed példa lehet.

Mariann: Nekem ez azért nehezen esett le. Végig kishitű voltam, Lilla is sokszor kérdezi a mai napig, hogy miért nincs önbizalmam, hiszen a filmben is tisztán látszik, hogy jó, amit csinálok, sosem vagyok béna, nevetséges.

Komoly felelősség is tudni, hogy példakép is lehetsz, ha megjelenik a film. Ráadásul nem csak az autistaként, hanem fiatal női vállalkozóként, LMBTQ-emberként…

Mariann: Eleinte buborékban éltem, csak annyit tudtam, jön Máté, forgatunk, mindenféle kalandokba keveredünk, buli lesz. Sokáig nem állt össze, hogy ez a film bizony egyszer elkészül, és akkor nem csak pár embernek vetítik majd négy fal között. Most, hogy bemutatták, szembesültem azzal, hogy ahány ember megnézi, annyifélét látnak bele. Ez a kilencvenvalahány perc az életemnek csak egy kis szelete, sokan olyan pillanatokat emelnek ki, amelyek annyira nem is jellemzőek rám, vagy nem hangsúlyosak az életemben. Nagyon sok témát boncolgat a film, és sokan azt hiszik, tudatosan szerettem volna bemutatni az autizmust, a mérgező családi körülményeket és a hasonló ügyeket, pedig csak sodródtam, miközben a Máté felvette, ami történik velem. Főleg az ő döntése volt, mely témákat emeljünk ki a többszáz órányi anyagból. Én azonban nem szerettem volna direkt képviselni semmit.

Máté: Mariann ismeri a legjobban a saját életét, én valamennyire ismerem, és egy kicsit most már talán a vágó, a dramaturg is, és mindenki, aki dolgozott a nyersanyagon. Sokat beszélgettünk arról, hogy mi legyen a cél, de azt semmiképp nem szerettük volna, hogy kurzusfilm legyen. Nem akartunk „autista filmet”, „LMBTQ-filmet”, vagy ismeretterjesztő filmet a lárvatenyésztésről. Egy embert mutattunk meg úgy, hogy ami megjelenik róla a filmben, az önazonos.

Mariann: A film alapján a nézők engem nem ismerhetnek meg, ez csak egy pillanatkép, egy kis szelet. Most, hogy megjelennek róla a cikkek, olvasom, mennyi mindent mögé látnak; nem mindig tetszik, amit látnak, de ez van, ezt a nézőre kell bízni.

Érthető, hogy belevetíti mindenki magát, nagyon intenzív helyzeteket, érzelmeket láthatunk a filmben.

Máté: Mindenki kiegészíti a saját tapasztalataival. Már csak azért sem akartuk elvinni az autizmus irányába, mert lehet, hogy ez egy nehezítő tényező, de a leküzdendő akadályok, amelyeket a filmben látunk, mindennaposak, mindenkit érintenek.

Mariann: Sokan azt hiszik, hogy az autizmus meghatározza az egész embert, akinek, ha van is más tulajdonsága ezen kívül, az is csak hozzátesz az autizmushoz. „Autista, legfeljebb még foglalkozik ezzel-azzal.” A valóságban fordítva van: emberek vagyunk mi is, egyedi tulajdonságokkal, nincs két egyforma autista. Álmaink vannak, érzéseink – és mellesleg autisták vagyunk.

Nálad ráadásul sokáig ki sem derült, hogy az vagy.

Mariann: Felnőttkorban kaptam diagnózist, addig „csak” fura voltam. Vagy csúfoltak, vagy nem vettek komolyan, vagy simán máshogy viselkedtek velem, ha csatlakoztam egy-egy társasághoz. Ez mondjuk ma is így van: nem is kell tudniuk az autizmusról, valahogy kiszúrnak bennem valamit, és máris nem olyan közvetlenek.

Máté: Volt egy naplóbejegyzésed, Mariann, ami végül nem került be a filmbe, ebben arról írsz, hogy mivel nem érzékeny a társadalom az autizmus jellegzetességeire, olyan dolgokkal párosítják, mint lustaság, figyelmetlenség, vagy egyéb negatívumok.

Mariann: Vagy érzéketlenség!

Máté: Többször, amikor forgattunk, azt láttam, hogy türelmetlenekké váltak az emberek, amikor érezték, hogy Mariann nehezen fejezi ki magát. „Miért ilyen? Miért kell ezt? Jaj, megint egy bonyolult ügyfél!” Semmi türelem, semmi empátia. Ez az empátiahiányos állapot egyébként is egyre inkább az élet része, nem az autistabarátság felé halad a világ. Nem vagyok szakértő, de benne van a levegőben.

Ez inkább kettőtök filmjének tűnik, nem Fuchs Máté filmjének, egy ponton még szimbolikusan Mariann kezébe is adtad a kamerát, hogy megtekerd a cigijét, amihez akkor ő éppen túl türelmetlen volt. Mariann, mennyire vettél részt az alkotásban?

Mariann: Egyszer átküldtem Máténak az egyik álmomat. Rémálom volt, egyébként is szürreálisakat álmodok, rögtön felcsillant a szeme, hogy rendben, innentől kezdve ezekre is kíváncsi. Be is kerültek a filmbe.

Máté: Valóban szürreálisak, de fontos volt az is, hogy ezzel megmutatta – nekem is, a nézőnek is –, hogy mennyire kreatív, mennyire színesen látja a világát. Érzelmileg baromi gazdagon dolgozza fel azt, ami történik vele. A dramaturggal és a vágóval eleve úgy válogattunk, hogy ne egy az egyben illusztráljuk az álmait a képekkel, hanem hogy impressziók szintjén összekapcsoljuk a belső folyamatokat az eseményekkel. Mariann hatalmas kifejezőerővel ír, szépen visszaadja az álmokat, azt, hogy mennyire összetettek. Sztereotípia-gyilkos fogás is volt ez: sokan elsőre talán nem is gondolnák, hogy egy autista erre ilyen szinten képes.

Mariann: Annak idején egy nagyon rossz pszichiáterhez jártam, már megvolt a diagnózisom, párkapcsolati, magánéleti válságban éltem.

Ilyen típusú érzelmei ugyanis legfeljebb az átlagembereknek lehetnek. Ledöbbentett: ezek szerint vagy érző ember vagyok, vagy autista. A kettő között nincs átjárás.

A filmből nem csak az derül ki, hogy vannak érzéseid, hanem az is, hogy pontosan, önreflexíven rájuk tudsz nézni.

Mariann: Pedig mint sok autistánál, nálam is sokszor befigyel az alexithymia, az érzelmi vakság, amikor akár egy-egy hónapig sem jövök rá, hogy milyen érzéseim vannak valamivel kapcsolatban. De ez nem azt jelenti, hogy nem is léteznek, csak azt, hogy nehezebben, vagy késleltetve jönnek elő. Csalóka ez, mivel az autistákat is az alapján könyvelik el, hogyan képesek szóban megnyilvánulni. Ha csak pár szóval beszél magáról, azt gondolják, egy gyerek szintjén áll értelmileg és érzelmileg. A szóbeli kommunikáció márpedig nálam is mindig nehéz volt. Barátoktól és párkapcsolatban is megkaptam, hogy nem lehet velem beszélgetni. Volt, aki ott is hagyott, de volt, akivel megállapodtunk, hogy rendben, akkor írjam le, mit érzek és gondolok. Kiderült, hogy ez nagyon is jól megy.

A film elején meglátogatod az elhunyt biológiai apád családját, befőttesüvegben viszel egy kicsit a hamvaiból. Később kendőzetlenül látjuk a viszonyodat mostohaapáddal, édesanyáddal, akiket láthatóan nem zavart a kamera. Hogy győztétek meg őket, hogy ilyen őszintén mutassák meg magukat?

Marinann: Hol is kezdjem… Mondhatom? Sokáig nem értették, hogy nekem ez miért fontos. Többször jártak nálunk riporterek, meg voltam már párszor a tv-ben… De ez nagyon más helyzet volt. Egy időben aggódtam is, hogy mi lesz, ha mire elkészül a film, rájönnek, hogy mégsem akarnak szerepelni benne. Öt év anyaga ment volna a kukába. Többször át kellett beszélni velük a helyzetet, de végül megértették.

Máté: Egy kamera frusztráló, persze, ez érthető. De nem árultunk zsákbamacskát, világosan jeleztem, hogy Mariann életéről készül film, ez érdekel. A forgatási szituációkban mindig elmondtam nekik, hogy mit miért veszek fel. Nagyon figyeltem, hogy reagálnak, hogy mikor jelzik, mit lehet és mit nem. Nem érhette őket tehát meglepetés, szerintem semmi olyan nem maradt a filmben, amit nem szerettek volna benne hagyni. Nagyon fontos, hogy Mariann anyukája és Zoli is értették, miről szól ez és segíteni szerettek volna, ahogy a többiek is: Sztipanov Mariann, a mentora, a munkatársai, a nagymamája, mindenki.

Fontos volt, hogy ne legyen főgonosz, csak emberek, akik a maguk módján mégiscsak segíteni szeretnének.

Mariann: Igen, például védeni próbáltak engem. A családomban egy ponton felmerült, hogy ha a film pénzt hozna, igazságtalan lenne, ha pont én nem részesülnék belőle.

Márpedig egy ilyen filmmel nyilván hatalmasat lehet szakítani.

Máté: Öt évig követtem Mariannt. Azért készülhetett eddig ez a film, mert a saját időmet diszponáltam, áldoztam erre, így ez nem került pénzbe. A dokumentumfilmeknek azonban van egy nagy része, ami nem a forgatás: a vágás, utómunka, fényelés, fordítás, kópiagyártás, zene, animáció… Ezek ugyanazokban a stúdiókban készülnek, ahol a játékfilmek, azaz elképesztően drága. Ott senkit sem érdekel, hogy ez egy dokumentumfilm, ugyanazokat a pénzeket kérik el. És a forgatás közben is többször kellett hangmérnök, operatőr. Ezeket nem lehet szívességi alapon művelni. Ha nem támogat a Nemzeti Filmintézet, nincs film.

Mariann, milyen érzés volt visszanézni magad?

Mariann: Nagyon nehéz. Gyerekkoromban sem szerettem, ha fényképeznek, a videófelvételeket, tévéinterjúkat is képtelen voltam visszanézni. Most meg rá voltam kényszerítve, hogy egy egész filmet megnézzek magamról. Bénának éreztem magam, és mindig akkor tűntem viccesnek, amikor a forgatás közben eszembe sem jutott, hogy az lehetek. A szomorú, drámai jelenetek is visszahatottak rám, átéreztem őket újra. Fura az embernek kívülről látni magát.

Máté: Amikor megmutattam nektek évekkel ezelőtt egy kis betekintő verziót, az egészet végignevettétek Lillával. Nyilván zavarban voltatok, kértétek is, hogy küldjek linket is, hogy megnézzétek úgy is, hogy tudjatok is figyelni. Miután másodszor is láttátok, tudtunk róla beszélgetni.

A filmből kiderül, hogy barátok is letettek, öt évet végigcsinálni együtt talán nem is lehet másképp. Most pedig elkészült a film, nyilván változik a viszony is.

Mariann: Nagyon elszomorodtam, amikor véget ért a forgatás, amikor leesett, hogy nem jönnek többet az operatőrrel, úgy éreztem, nem is érdekli őket, mi van velem. A mindennapjaim része lett ez. Furcsa most enélkül.

Máté: Hogyne érdekelne. A forgatás közben viszont rengeteget fejlődött Mariann. Sokkal jobban érvényesíti az érdekeit, elmondja, mit szeretne, lett két és fél, vagy inkább három munkahelye, elköltözött otthonról. Nagyon fontos mondat a filmben, hogy „nem is tudtam, hogy ilyen nehéz egyedül élni”. Kérdés volt a forgatás közben is, hogy sikerül-e ezt megtartani, de nem csak sikerült, hanem nagyon sokat fejlődtek ebben Lillával. Minden sikerült neki, amit kitalált, fantasztikus, amit véghez vitt, ezt objektíven látom. Minden rendben lesz.