Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztivál 2023 - filmajánló

A forradalom öt évszaka (5 Seasons of Revolution)

A szíriai Hamában 1982-ben a Háfez el-Aszad elnök elleni, szunnita lázadást a szír hadsereg véresen leverte. „Azt mondják, ezrek haltak meg és ezrek tűntek el. Azt mondják, Szíria egy rendőrállam lett. Egy évvel később jöttem a világra. Mindannyian tudtuk, hogy mészárlás történt, mindannyian tudtuk, hogy egy rendőrállamban élünk. Mindannyian tudtuk, hogy a falnak füle van. Nem beszéltünk sokat a múltról, viszont nagy terveink voltak a jövőre nézve. Mígnem egy nap” – kezdi filmjét Lina, a fiatal független filmes és újságíró, aki illegalitásba vonult, hogy dokumentálja a szíriai forradalmat, illetve polgárháborút, ami 2011 tavaszán  tört ki. 

Mindez pedig igen veszélyes feladat, annak érdekében, hogy az erőszakos állam ne találjon rá, különböző álneveket használ: Damaszkuszban Linának hívják és csak egy csendes járókelő, egy jól szituált családból származó lány, ám Homszban Maya néven haditudósító, Aleppóban pedig Lama néven ismerik. Lina kicsempészett videókon örökíti meg saját és barátai – Susu, Rima, Malaz és Bassel – gondolatait és emlékeit, azt, hogyan próbálnak tenni az elnyomó rendszer ellen, és ugyan megpróbálnak egyfajta titkos társaságként működni, sajnos nem ússzák meg a börtönt, egyesével, de elkapják őket, és minden alkalommal igyekeznek eltüntetni a nyomokat, amik alapján lebukhatnának. 

Lina pedig nincsen könnyű helyzetben, egyszerre aktivista, egyszerre újságíró, dokumentumfilmes és egyszerre barát, és néha döntenie kell, hogy melyiket helyezi előtérbe, beavatkozzon, amikor látja, hogy két barátnője egyre inkább eltávolodik egymástól, vagy csak külső megfigyelőként rögzítse az eseményeket. És miközben ha néha fel is villan némi reménysugár, például sikerült útjára indítaniuk egy országos sztrájkot, úgy tűnik, egyre több áldozata lesz ennek a háborúnak, és azzal, hogy mindkét oldal fegyverekkel harcol, az csapatból sokan nehezen birkóznak meg, ők a békésebb megoldást választanák.

„A jófiúk ritkán nyernek háborút” – állapítja meg Lina, aki egyszer csak elveszíti a legfontosabb embert, aki segített neki abban, hogy dokumentálja azt, ahogyan országa romokba dől, Bassel meghal. De mindez nem állítja meg abban, hogy ne eredjen az események nyomába, úgy döntött, Aleppóba utazik. Ez lett a végzete, elkapták és 44 napon át tartották fogva, és miután visszatért Damaszkuszba, nem találta már a helyét, és barátnőit hátrahagyva elhagyta az országot. „Azt mondják, hogy Szíria felperzselt föld. Azt mondják, hogy háromból két szíriainak el kellett hagyni az otthonát. Azt is mondják, hogy a menekültáradat globális válságot okozott… Azt is mondják, a demokrácia nem való mindenkinek. És azt is, hogy az igazság túlértékelt” – zárja gondolatait Lina.

A háború nyolcadik napja (8. den války)

Amikor ez a cikk íródik, már 636. napja annak, hogy Oroszország megtámadta Ukrajnát, a harcok azóta is zajlanak, és egyelőre nem látni, mikor lesz vége. Azt, hogy egy ilyen háború tör majd ki egy szomszédos országban, az sokakat megdöbbentett, de felocsúdva az első sokkból, tömegek indultak, mozdultak meg, hogy segítsenek a bajbajutottakon, a segítségnyújtás pedig azóta is tart, a magyar civilek által indított Kárpátaljai Sárkányellátó nevű kezdeményezés azóta is folyamatosan küld csomagokat az Ukrajnában harcoló katonáknak. 

Ugyan az utóbbi hetekben a palesztin és izraeli konfliktus megrázó képei uralják a sajtót, biztos emlékszik még mindenki azokra a fotókra, amiket a kijevi metróba menekült emberekről vagy a mariupoli kórház bombázása után, a romok között menekített kismamákról készültek. És képzeljük el, milyen volt látni ezeket a felvételeket azoknak, akik külföldön élve szembesültek azzal, hogy hazájukat háborús támadás éri, hogy szerettek, barátaik és ismerőseik élete veszélyben forog.

Persze ezen nincs idő hosszasan merengeni, a tettek mezejére kell lépni, Oksana Moiseniuk dokumentumfilmje azt mutatja be, hogy a háború nyolcadik napján a prágai ukrán diaszpóra tagjai hogyan igyekeznek segíteni az otthoniakon, hogyan próbálnak golyóálló mellényeket szerezni Kínából, hogy tovább küldhessék azokat a frontra, hogyan igyekeznek szállásokat és menekülési útvonalakat biztosítani azoknak, akik el akarják hagyni Ukrajnát, hogyan gyűjtenek adományokat egy plázában található üzlet hátuljában, miközben el kell végezni a napi munkát is, például meg kell szervezni egy gyermekzsúrt. 

A feszültség pedig tapintható, a szállítmány nem akar útjára indulni, bármennyire fájó, de nemet kell mondani azoknak, akik szeretnének valamit hazaküldeni a családnak vagy akik szeretnék elintézni, hogy nekik is jusson hely a két ország között ingázó kocsikban, a telefont görgetve folyamatosan érkeznek a hírek, a videók arról, micsoda pusztítás zajlik, az otthon maradtak mesélnek arról, hogy már meg is kapták a gépfegyverüket vagy azt, hogy nem hagyhatják magukra idős rokonaikat, ezért nem hagyják el otthonukat, még akkor sem, ha nem messze tőlük sorra csapódnak be a bombák.

Mindeközben a reményt nem mindenki engedi el, bíznak abban, hogy Ukrajna győzni fog, mégpedig rövid idő alatt, és nemsokára hazatérhetnek majd, de van, aki annak ellenére inog meg, hogy egy új életet, születendő gyermekét hordja a szíve alatt. 

Aki még lehetek

Lőrinczy Lia kortárs képzőművészeti kurátori diplomát szerzett, majd szabadúszó szerkesztőként televíziós műsorokon dolgozott, később érdeklődése a mozgóképek felé fordult. 2020-ban csatlakozott a Színház- és Filmművészeti Egyetem dokumentumfilm-rendező MA képzéséhez. Az elmúlt két évben több mint öt rövid dokumentumfilmet készített kooperációban és önállóan egyaránt. Az Aki még lehetek egy olyan anya története, aki megjárta a poklot, többször is. Vikit gyermekként bántalmazták, majd 18. születésnapja után testvére emberkereskedőknek adta el, akik prostitúcióra kényszerítették.

Később új életet kezdett, családot alapított, de férje erőszakosan bánt vele, amikor pedig anyósa sugalmazására a férfi azt hitte, harmadik gyermeküknek nem az ő édesapja, nem sokon múlott, hogy a baba megmarad-e. A kicsi később nevelőszülőkhöz került, Viki pedig kilépett a bántalmazó kapcsolatból, majd ismét várandós lett, de az apa nem akarta a gyermeket, így egyedül maradt. Viki a kisfiúval egy anyaotthonban élt, amikor jött a jó hír, kislányát elhozhatja a nevelőszülőktől, itt veszi fel a film a fonalat, és közben Viki elbeszéléséből tudjuk meg, milyen borzalmakat kellett átélnie.

És amikor már úgy tűnik, végre újra boldog lehet, újabb akadállyal találja szemben magát, majd egy fontos döntést kell meghoznia kislánya érdekében, akikért olyan hosszú ideig küzdött, illetve három másik gyermeke érdekében. „Mindenkivel történnek rossz dolgok és jó dolgok. Az, amikor együtt vagyunk, az a jók közé sorolódik… A legfontosabb a velük töltött idő, olyankor semmi más nem érdekel” – mondja a film végén Viki. 

Kép az Aki még lehetek című dokumentumfilmből

A szeretet nemcsak egy narancs (Love Is Not an Orange)

Az, hogy sokan külföldön vállaljanak munkát azért, hogy támogatni tudják családjukat, az Magyarországon sem egy ismeretlen jelenség. Sok középkorú vagy nyugdíj előtt álló nő döntött például úgy, hogy valamelyik nyugat-európai országban idősgondozóként vagy ápolóként helyezkedik el, mert itthon nem talált megfelelő munkát vagy olyan kevés fizetést kapott, hogy az szinte semmire sem volt elég.

Hozzájuk hasonlóan nagyon sok moldvai nő volt, aki kénytelen volt hátrahagyni a családját annak reményében, hogy más országban majd olyan állást kap, amivel biztosítani tudja azt, hogy az otthoniak semmiben se szenvedjenek hiányt. Azok az asszonyok, akik a kilencvenes években, Moldova függetlenségének kikiáltása után hagyták el tömegével az országot, hogy nyugaton vállaljanak munkát.

Mivel nem tudtak hazalátogatni, különös módon tartották a kapcsolatot szeretteikkel: hatalmas kartondobozokat küldözgettek nekik, tele olyan ajándékokkal és ételekkel, amelyekről otthon akkoriban csak álmodozni lehetett. Férjeik és gyerekeik cserébe videófelvételeket küldtek nekik a mindennapjaikról, hogy ne maradjanak le semmilyen fontosabb eseményről, arról, ahogyan a gyermekeik cseperednek. A szeretet nemcsak egy narancs című film rendezője, Otilia Babara ezeknek a személyes archívumoknak a segítségével mutatja be a családi kapcsolatok törékenységét anyák és lányaik egy olyan generációjánál, akiknek a túlélés érdekében el kellett válniuk egymástól.

„A férfiak uralták az országot, miközben mi, az anyák nyugatra mentünk, hogy etetni tudjuk a családunkat. Az országunk szabad lett, cserébe elveszítette az édesanyákat” – hangzik el a felvezetőben, amely alatt már pörögnek a régi, archív felvételek. Érdekes látni, ahogyan a gyerekek ugyan szívesen táncolnak és énekelnek a kamerák előtt, de amikor édesanyjuknak kell üzenni, az sokkal nehezebben megy, és egy apró bepillantást nyerünk abba is, hogy az otthon maradt édesapák és a többi családtag hogyan éli meg a különválást.

A szív pedig minden alkalommal összeszorul attól, ahogyan felhangzanak egy külföldön dolgozó édesanya szavai, különösen az utolsó gondolatokról: „A gyerekeink egy idő után már nem küldtek videókazettákat. Nem volt értelme felvételeket küldeni, mert elveszítették a reményt. Ugyan sokkal könnyebb lett tartani egymással a kapcsolatot, de már nem volt nagyon miről beszélni. Az idő miatt sok minden homályba veszett. Mindent megadtunk nektek, de soha nem kérdeztük meg, mire is van szükségetek valójában. Az érzelmekről nem beszéltünk, csak tárgyakról. Megpróbáltuk meggyógyítani a generációnk traumáit, helyettük pedig újakat alkottunk.”

Falling

Dr. Karsai Dániel ügye kapcsán az utóbbi hetekben sok szó esett a kegyes halálról. Mint ismert, tavaly nyáron diagnosztizálták nála az ALS nevű halálos betegséget, és mivel Magyarországon továbbra sem engedélyezik az aktív eutanáziát, a strasbourgi emberi jogi bíróságához fordult, hogy hagyják méltósággal meghalni. Mindeközben vannak országok, ahol már pszichiátriai beteg számára is lehetővé tették, hogy az eutanáziát válasszák. A vita, hogy véget érhet-e így emberi élet, hagyni kell-e, hogy valaki így szabadulhasson meg a szenvedéseitől, óriási hullámokat vet, a társadalom ebben a kérdésben is nagyon megosztott, amit tehetünk, hogy meghallgatjuk azokat, akik valamilyen módon érintettek. 

Gyimesi Anna 2019-ben diplomázott filmrendezőként, majd 2021-ben egy mesterprogramban dokumentumfilm-rendezőként, és főként tabusított társadalmi dilemmákkal foglalkozik, ezeket személyes drámákon keresztül ragadja meg, elsősorban a női lét, az anyaság és a társadalmi marginalizáció témakörében. Legutóbbi rövidfilmje, az Affrikáta egy mozgáskorlátozott tizenéves lányát egyedül nevelő anya története, aki szembesül saját elfojtott szükségleteivel, a Falling szintén egy édesanyáról szól.

A negyvenes éveiben járó Els válása után ismét szerelmes lett, de nem volt biztos abban, hogy teret engedhet-e érzéseinek amiatt, amin az utóbbi nyolc évben keresztülment. Lányának, Catónak ugyanis több öngyilkossági kísérlete is volt, és úgy tűnik, nincs olyan kezelés, ami segíteni tudna rajta. Amíg kiskorú volt, addig ő nem engedélyezte azt, hogy kérvényezze a pszichiátriai eutanáziát, de most, hogy elérte a felnőttkort, édesanyja már nem tehet semmit, a kislánya, aki egykor maga volt a boldogság, ugyanis nem akar élni.

Mindeközben neki az új kapcsolata miatt viszont újra kinyílt a világ, és ezzel a kettősséggel nem lehet könnyű megbirkózni, de Els úgy döntött, joga van élvezni az életet, hiszen ő minden lehetőséget megadott lányának. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy ne állna gyermeke mellett az utolsó pillanatig, szoktak beszélni arról, hogyan képzeli el utolsó heteit és pillanatait. És ugyan párja szeretne mellette lenni a gyász első hónapjában, úgy érzi, egyedül kell majd ezt a harcot megvívnia. 

Fanni kertje (Fairy Garden)

A magyar kormány számtalan kisebbség és marginalizált közönség ellen hozott már törvényeket, 2018-ban például a hajléktalanok életét nehezítette meg azzal, hogy az életvitelszerű közterületi tartózkodás szabályainak megsértése már minden közterületen szabálysértés lett, és akár elzárással is büntethető, két évvel később, 2020 március 31-én, a transznemű láthatóság napján, benyújtottak egy törvénytervezetet, amelynek 33-as paragrafusa betiltaná a magyar transznemű emberek számára a jogi nemváltoztatás lehetőségét.

A sors útjai pedig kifürkészhetetlenek, így találhatott egymásra Fanni, a transznemű fiatal és Laci, a hajléktalan férfi, akik között egy különleges, de nem zökkenőmentes apa lánya-kapcsolat alakult ki, amelyen keresztül megismerhetjük, milyen kirekesztettként élni és milyen is az igazi elfogadás. Fannit családja nem fogadta el, és emiatt elmenekült otthonról, de Laciban sikerült egy olyan személyt találnia, akit nem zavarja transzneműsége, sőt, segíteni is szeretne neki a tranzícióban, és e mögött semmilyen önös érdek nem húzódik meg, szemmel láthatóan aggódik érte, törődik vele, bár sokszor agresszív, kemény szavak is elhangzanak.

Laci nem fiatal, de folyamatosan dolgozik, szinte egy percre sem áll meg, nem tud tétlen maradni, az számára egyenlő lenne a véggel, apáink, nagyapáink korosztályából ismerős lehet ez. Fanni pedig egy igazi tinédzser, néha dacos, néha naiv, néha szívesebben fekszik az ágyban, mindeközben előszeretettel lóg a közösségi oldalakon, gyakran live-ozik is – ahogyan ő nevezi őket – rajongóinak, és ami a legfontosabb, éhezi a szerelmet, a szeretetet.

Somogyvári Gergő első egész estés dokumentumfilmjének pedig inkább ő a főszereplője, Fanni kertje egy különös felnőtté válás története, látni benne azokat a küzdelmeket, amiket szinte az összes hasonló korú fiatalnak meg kell vívnia, és azokat is, amelyeket csak kevesen tapasztalnak meg, hogy milyen az, amikor félsz bemenni a városba, mert ott megtámadhatnak a külsőd miatt, hogy azért nem találsz munkát, mert rossz testbe születtél, és milyen az, amikor egyesek megpróbálják kihasználni azt, hogy a társadalom perifériájára kerültél. És ahogyan a legtöbb családi történet, ez sem zárul happy enddel, keserédes véget ért Fanni és Laci története.

A magyar közönség ezeket a filmeket a 20. Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztivál keretében nézheti meg, ami 2023. november 22-én kezdődik és 2023. november 29-én ér véget.