Én egy „átlagos” anyuka vagyok 15 kiló felesleggel!

Benedek

Huszonnyolc éves voltam, amikor az első fiam, Benedek megszületett. Ahogy a legtöbb édesanya, én is rendszeresen jártam szűrésre, a leletek alapján egy egészséges kisfiút vártunk, ő azonban egy ritka rendellenességgel (ötvenezerből egy ember érintett), nyitott hasfallal született. Bár Benedek papírjain is ott szerepelt, hogy „zárt hasfal”, a valóságban a magzat pozíciója miatt csak nehezen lehet kiszűrni a bajt. Persze az egészen mit sem változtatott volna, ha tudom, de biztos, hogy nem teszem ki annak, hogy természetes úton szülessen meg.

A szülőágyon még nem értettem, mit jelent a diagnózis, azt hittem, egyszerűen összevarrják, és mehetünk haza, de hamar kiderült, ez egy életen át tartó gyógyíthatatlan betegség. Kezelgetik, gyógyítják, de soha nem jön rendbe.

Nyitott hasfallal élni annyit jelent, hogy nem tudod visszatartani a vizeleted, az intim szerved nem működik, legtöbbször nincs is, a vizelettől állandó a felülfertőződés, a veséd gyakran begyullad, és életed végéig kontrollra kell járnod, és pelenkára vagy sztómazsákra vagy ítélve.

Egy horror időszak vette kezdetét. Egy egészséges gyermek mellett is fenekestül felfordul az élet, de amikor egy beteg gyerek születik, onnantól pláne. Én is kerestem a magyarázatokat – Miért? Miért ő? Miért így? –, feldolgozhatatlan volt számomra, hogy a saját gyermekemen nem tudok segíteni, de felfogtam, belebetegszem, ha ezt így folytatom.

Benedek előtt soha nem engedtük el magunkat: nem siránkoztunk, soha nem éreztettük vele, hogy itt a világvége. A kórházban láttam, azok a gyerekek, akiknek a szülei összeomlanak, maguk is traumaként élik meg azt, ami velük történik; szomorúak, erőtlenek, betegesek.

Talán a hozzáállásunknak is köszönhető, hogy Benedek nagyon jól kezeli a betegségét. Látja, hogy a fiúk mások, van fütyijük, tudnak pisilni, elfogadja, hogy ő ezt soha nem tudja megtenni. Hatéves koráig pelusos volt, aztán a műtét mellett döntöttünk, sztómazsákot kapott. Ez a lépés nagyon megviselte. Napokig meg se mozdult, csak feküdt az ágyában. Teljesen összeomlott. Azt hitte, csúnya lett a zsákkal. Pár nap alatt azonban összeszedte magát. Ma már elfogadja, nyíltan kezeli. Meséli, hogy sokan kérdezik, mi az a zsák. Simán megmutatja. Amióta sztóma van, minden jól alakul, csak az elalvással vannak problémái: retteg, hogy mire felkel, borzasztó fájdalmai lesznek. A műtétek utáni ébredések lenyomata ez.

A következő nagy lépés akkor vár rá, amikor kicsit érettebb lesz, és a sztómazsákot hasfalon belülre helyezik. Kap egy mesterséges hólyagot, egy pici lyuk lesz a hasán, a vizeletet pedig katéterrel tudja leengedni.

A legjobban azonban mégis azért aggódom, hogy Benedeknek megtaláljuk azt a területet, amiben kiemelkedően jó lesz, ami rengeteg elismerést hoz neki – hiszen lesz az életének egy olyan része is, ami küzdelmes lesz.

A maratont Suhangyalként futottam, úgy gyűjtöttem adományt, hogy „eladtam” a kilométereimet, ez a verseny alatt nekem is erőt adott, mert feljegyeztem a tenyeremre a „támogatóimat”

Orsi

Benedek születése után egy évvel ebbe a történetbe érkezett meg második kisfiam, Barnabás. Mindennél jobban szerettünk volna Benedeknek egy kistesót – de nem tudtuk, mit vállalunk. Egy nagyon kemény időszak vette kezdetét, amelyben a férjemmel szépen-lassan felőrlődtünk, végül a válás mellett döntöttünk. Én, ahogy mindig, mentem előre, dolgoztam, gyereket neveltem, és mantráztam magamban: Elfogadom! Elfogadom!

Egy baráti futóversenynek köszönhetően elkezdtem megbarátkozni a futással is: egy tízkilométeres távra neveztünk be páran, ami számomra akkor még teljesíthetetlennek tűnt. Nem volt se felszerelésem, se futócipőm, se semmim, a neten néztem meg, hogyan kell egyáltalán elkezdeni futni.

Nem tartozom a szerencsés alkatú nők közé, világéletemben diétáztam, fogyókúráztam, amikor a futásba belevágtam, 85 kg voltam. Cikinek, lassúnak, bénának tartottam magam, így mindig hajnalban, sötétben jártam le a Rómaira. Akkor még nem tudtam, hamarosan nagy szerelem kerekedik ki a dologból, sikerül 53 kilóra lefogynom, a maratont is megugrom, és én leszek az, aki másokat ösztönöz abban, hogy képesek legyenek elkezdni mozogni. Az évek során nagy fordulatot vett az életem. Újra férjhez mentem, született egy Pankám, lett egy menhelyi kutyánk, és ugyan megállni sincs időm, kerek az életem.

A futás nagyon sok pluszt ad. Színesek lesznek tőle a hétköznapok, segít kiszakadni. Egyedül vagy, magaddal vagy, ki tudsz kapcsolni, feltöltődve mész haza. Felvállalom, megesik, hogy szétesem, széthasad a fejem, azt se tudom, hova kapjak az ovi, suli, különórák, zaklatott éjszakák, aktuális influenza örvényében, amiből csak a futás jelent kiutat. Nem röstellem, hogy gyakran motivál, hogy minél többet futok, annál többet lehetek távol. Ma már gyakori, hogy reggel 8-ra simán lefutok egy háromórás, 30 kilométeres távot.

Én nem főzök biolekvárt, a tabletben nem látom az ősellenséget, és elég sokszor megesik, hogy felemelem a hangom, de nem akarok megfelelni annak a sok hamis képnek, ahol a kockás hasú anyuka boldogan mosolyog a halálosan boldog férje oldalán. Én egy „átlagos” anyuka vagyok 15 kiló felesleggel!

Hiszem, az ember nem az, amit mond, hanem az, amit tesz: én pedig jó minta akarok lenni a gyermekeim számára, egy olyan édesanya, akinek nemcsak a gyerekei és a férje az elsők, de önmagát is melléjük helyezi.