Anyuka, bárcsak nekem lehetne olyan tündéri kisfiam, mint neked!

Tatabánya irányába visz a személyvonat. Egy üres, négyes blokkban foglalok helyet. Előre örülök, egyedül leszek, kényelmesen elférnek a lábaim, a cuccaim, és senki aurája nem tör be az enyémbe. Az örömködést persze elkapkodom. Indulás előtt két perccel egy édesanya és hat év körüli kisfia vágódik be a kocsiba, hogy ugyanazzal a lendülettel zaklatott feszültséggel töltsék meg a teret. Már a látványuk finom szorongással tölt, az anya merev állkapcsa, csapzott, elhanyagolt külseje és a kisfiú nagyon öreg tekintete rosszat sejtet. 

“Tanulj meg vezetni, hülye ribanc!”

Kérdezés nélkül, az „én blokkomban” foglalnak helyet, és kezdetét veszi a gyászos műsor: 

– Bence, vedd le a kardigánt!
– Honnan tudjam, milyen vonat!
– Bence, ülj rendesen! 
– Húzd ki magad!
– Nem, én nem hoztam játékot. Miért nem csomagoltál magadnak? 
– Nem tudom, hánnyal megy a vonat!
– Nem, a mobilt nem kapod meg!
– Honnan akasszak le neked pont most almalevet?
– Menj egyedül vécére, nagyfiú vagy!
– Bence, vedd le a sapkád!
– Nem tudom, honnan jön a hideg!
– Bence, ne nyavalyogj már, az isten szerelmére!
– Nem, nem olvasok mesét!
– Nem tudom, mi a következő megálló!
– Mit tudom én, mikor jön a kalauz. 
– Nem, nem tudom, mik azok a kábelek!

A maszatos arcú Bence agyacskájában szinte kétpercenként megfogalmazódik egy halasztást nem tűrő kérdés, érdeklődve szemléli a környezetét, a gondolatok csak úgy pezsegnek okos arcocskája mögött. Látszik, nehezére esik megülni a fenekén, mintha hajtaná valami belső erő, ami beszédre, izgésre-mozgásra készteti, és ami az édesanya vérnyomását konstans magason tartja. „Nehéz eset” mondja rá édesanyja, mintha jobban örülne egy mozdulatlan bábunak, aki gombnyomásra cselekszik. 

Erre tanít két óra a vonaton egy fogyatékos gyermekkel

Fia érdeklődése rettenetesen fárasztja, idegesíti, képtelen türelmesen, gyengéden, anyai büszkeséggel felelni. Nem ismerem kettejük történetét, ítéletet mondani sincs jogom, nem tudom, milyen 0-24-ben egy örökmozgó emberkét nevelni – mert nekem nem adatott meg, hogy gyerekem legyen, a rajongói táborba szól a jegyem, és csak elképzelni tudom, milyen lehet az, ha az ember egy Bence anyukája lehet. 

Aranyszőke haj, hatalmas szempillák, piros arc, tökéletesen illesztett szeplők, elnyűtt sportcipő, retró kantáros nadrág: a hat év körüli Bence nem tudja, hogy ő már most nagyon jóképű, és jaj lesz a világnak, ha egyszer felnő. Tetszenek a kérdései, izgat, ahogy a világot kémleli, és ha nem rettentene el édesanyja ellenszenves személye, a legszívesebben én magam felelgetnék neki. 

Anyukája azonban szavak nélkül is meghúzza a határokat. Olvasni lehet róla, magasan tesz a környezetére, és nem örül a betolakodóknak. Így vagy úgy, de nehéz élete lehet. Fáradt. Feje búbján csúnya lenövés, arca pórusaiban ott ül a cigaretta, fiatal arcán mély ráncok csücsülnek. Próbálom lágy, szerető anyukakánt elképzelni. Nem megy. Talán nem is akart ő anya lenni. Talán a véletlen, talán az erőszak műve. Nem tudhatom, de szerepében boldogtalan. Nem édes neki ez a teher. 

A vonatablaknak támasztom a fejem, a sebesen száguldó repceföldeket nézem, és azon gondolkodom, miféle forgatókönyvíró a sors: vajon miért kapta ez a két ember egymást? Mire tanítja ez a nő a kisfiút, és vajon mi a szerepe Bencének a nő életében? Örömöt, vidámságot, értelmet és büszkeséget nem tud adni, ez látszik – de akkor mi marad?