Soha nem hittem, hogy nő létemre egyszer majd betont keverek

P.P. | 2018. Május 24.
Olyan világban élünk, amikor nincs már különbség női és férfi feladatok között, ami igazán csak akkor van rendjén, ha a nő mellett ott van egy férfi is.

Kislányként a Peter Pan és Wendy volt a legkedvesebb mesekönyvem. Azon túl, hogy ezerszer kiolvastam, betéve tudtam a szövegét, órákon át bámultam a rajzait, amik messze, nagyon messze repítettek a fantázia világába. Ebben a világban rendre a törékeny és nemes Wendy bőrébe bújtam, és beleéltem magam a méltóságteljes lány szerepébe, akit óvatosan, tenyéren illik hordozni. 

Ez a vágyálom tinédzserkoromig kitartott, ekkor történt, hogy beválogattak a község kézilabda-csapatába, ahol soha nem volt elég a lány, így fiúk ellen kellett játszanunk. Életemben először ekkor tapasztaltam meg, milyen az ölre menő küzdelem, a durva játék, ami rendszeresen a műtőasztalra juttatott. A vad sport megbabonázott, és még tíz év és hat csonttörés kellett ahhoz, hogy végleg bedobjam a törülközőt. Törékeny nő ezután sem lett belőlem. 

Első valamirevaló párkapcsolatomban önként és dalolva öltöttem magamra a nadrágot, mert bár a fiút szerettem, sajnos egy ikeás asztalt sem tudott összeszerelni. Hat évig éltünk egy fedél alatt, nekem pedig bőven volt időm elsajátítani, hogyan kell fúrni, glettelni, mosógépet bekötni és mázolni. Soha nem dolgozott bennem a vágy, hogy férfiasnak hívott munkát végezzek, de valakinek meg kellet oldania ezeket a feladatokat. A vége az lett, hogy a fiúm örökre rám vágta az ajtót, és közölte: nem tudja férfinak érezni magát mellettem!

Újra a mesekönyvre és Wendyre kellett gondolnom, és megint rám tört a vágy, hogy egy olyan nővé válhassak, aki törékeny madárszárnyakon és erős férfitenyereken keresztül balettozik át az életen. Hiába vártam és vágyakoztam, ez az életforma messze elkerült. Az évek alatt csupa olyan élethelyzetbe és férfi mellé sodort a sors, ahol férfiasan helyt kellett állni, egyszerűen nem volt olyan opció, hogy elsápadjak, elájuljak, segítségért sikítsak, vagy összeomoljak. Persze megtehettem volna, de úgy hiszem, előbbre semmiképp nem jutottam volna. Gyorstalpalón, az Üllői út szélén sajátítottam el a kerékcsere műveletét; darabjaira fűrészeltem egy komplett konyhaasztalt, mert éppen nem volt mivel befűteni a cserépkályhám; traktorral nyírtam a füvet a vidéki telkünkön; kaszáltam, ha a traktor elromlott; youtube-ról tanultam az olcsó laminált padló lerakását; az internetről sajátítottam el, hogyan kell do-it-yourself verzióban polcot vágni a szekrénybe; a napokban pedig azt is megtanultam, hogyan működik a betonkeverő, mennyi sóder és cement kell a tökéletes betonhoz.

Nem, nem vagyok büszke rá, hogy ezeket meg tudom csinálni, mert ez azt is jelenti, hogy nincs mellettem egy árva férfi sem, aki boldogan átvállalná ezeket a feladatokat, hogy én addig is Wendyként szárnyalhassak a csillagos londoni égbolton. 

Exit mobile version