Amikor csak tehetem, messze a hátam mögött hagyom a fővárost, és falura utazom a szüleimhez. Gyönyörű kertes házikójuk, virágos kertjük, hatalmas gyümölcsfáik vannak, amelyek törzse kedvenc függőágyamat tartja. Egy feszült hét során gyakran ez az egyetlen kép tartja bennem a lelket, elképzelem, ahogy a tiszta levegőn, madárcsicsergésben elszenderedem. Néha beteljesül ez a kép, de az esetek többségben inkább nem, mert a kivitelezés pillanataiban valami rendre meghiúsítja a nyugalmat. Vagy a szomszéd kezd el hegeszteni, füvet nyírni, vagy a suhancok túráztatják négykerekű motorjaikat a kert végében. Persze értem én, hét közben hajtás van, és túlóra, de tényleg a hétvégi szieszta idején kell borzolni a kedélyeket?
Ha pöpec a fű, az ácsok sem kopácsolnak, és nem kell meghegeszteni a kerti hintát, akkor a település határában található repteret lepik el a sétarepülőzés kedvelői, hogy bevegyék a falu légterét. Ilyenkor mindig az eget kémlelem, és nem bírom lent tartani a vérnyomásom, hiszen a falu tizenötezer embere három ember boldogsága miatt kénytelen elviselni a zajt – vasárnap is. Innen aztán hiába utazom hatvan kilométert, hogy erdőszélen, békés tóparton pihenjek, mert biztos, hogy jön valaki, aki a mobiltelefonjáról ordíttatja a Despacitót vagy a Kis Grófót – nem diszkréten, hangosan.
Fotó: Thinkstock
Ha nem falun vagyok, akkor egy hetvenegy lakásos bérház ötödik emeletének negyven négyzetméterén élek, ahol a nyári melegben csak az éjszakai ablaknyitás jelent hatékony lehűlést – pontosabban jelentene, mert hiába van hétvége, hiába van éjszaka kettő, biztos, hogy jön egy motoros, aki gőzmozdony hangú motorjával űzi el az éjszaka nyugalmát.
A legrosszabbat kívánom azoknak az önfeledten bulizóknak is, akikre a szűkre szabott visszhangos utcán, nyitott ablakom alatt jön rá az üvölthetnék, a dühroham, a szakíthatnék és a hányás, mert a vasárnapi békét bizony ez is kinyírja; de kinyírja az a szomszéd is, aki leszarja a társasház nyugalmát, a kivitelezőket hétvégén is ráereszti a lakásra, hogy a vasárnapi ebéd fölött bontsák a falat. Méltatlan, hogy hétről hétre vernem kell az ajtót, hogy aztán a tulajdonos helyett a harmadállását töltő szerencsétlen kőművest vonjam kérdőre.
Bárhova megyek, a zajos emberek mintha árnyékként követnének, és nem tudom eldönteni, ez amolyan magyar „magasról teszek rá!” mentalitás, vagy egyszerűen bele sem gondolnak abba, hogy mások igenis jól megérdemelt csöndjét lopják el.