Ha nincs az a patyolatos néni, minden gyorsabban történt volna.
De volt, így minden lassabban történt. Mert sokáig el lehet karistolni úgy, hogy irdatlan mennyiségű ruhát halmozol fel, apu meg úgyis sűrűn jár Pestre, simán megforgatja az árut, felkapja a csomagot, hazaviszi, anya meg gondoskodik kicsi fiáról.
Hiszen úgysem olyan lenne, ha a gyerek mosná, biztosan összekeverne színeket, rossz programokat választana, arról nem szólva, hogy alkalmasint véletlenül olaszrizlinget locsolna a gépbe öblítő helyett, és hát egyedül élőknek úgyis nehezen jönnek össze komplett adagok. Azaz ha jobban belegondolunk, az viselkedik teljesen irracionálisan, vállal fölösleges kockázatot, aki egyedülálló férfi létére felelőtlenül mosni kezd. Tapasztalat, előkészítés, megfontoltság nélkül.
Amúgy is, a férfiasságnak nem szükséges feltétele, mintegy fokmérője a mosásügyi függetlenség.
Napóleon nem azért lett emblematikus hadvezér, mert képes volt beállítani negyven fokosra egy Zanussi-programot, hanem mert. Brad Pitt sem azért lett lánylábakat (eufemizmus) megremegtető férfiideál, mert olyan tökéletességgel választja el a színest a fehértől a szennyesben kotorva, ahogyan harmincas nő a hajnal négykor küldött Helyzet?-tematikájú csetüzenetet a munkahelyre küldött rózsacsokortól, hanem mert.
Tehát mindebből világos, hogy semmit nem mond el jellemünkről, életesélyeinkről, hogy tudunk-e mosni.
Az első mosógépvásárlást mégis sorsfordító pillanatnak tudjuk.
Őrült nagy lépés, noha az első időkben a masinának éppen annyi szerepe van a lakásban, mint XIV. századból idemaradt Csák Máté-koponyának a Nemzeti Múzeumban: ez is, az is kiállítási tárgy. Aztán idővel a mosógéphez közelebb kerülsz, olykor már megsimítod, meg is remegsz a közelében, sőt mikor feljön valaki, odasóhajthatsz: „faszom, mosnom is kéne…” Mintha lenne bármilyen realitása annak, hogy a gép forogni kezd.
De aztán egyszer tényleg forogni kezd.
Persze csak azért, mert egyszerűen nem élhető az élet egy lakásban továbbgondolhatatlanul büdös futócuccokkal. Ez is mutatja, a szükség győzi le végül a férfit. Árnyaltan fogalmazó nagymamák úgy mondják ezt, hogy „kislányom, a hasánál fogd meg az embert”, hogy aztán kevésbé mérsékelt társaik másik testrész fókuszba küldésével a szexualitás felé tereljék az elméletet, rögzítve, hogy a férfiakat úgyis a farkuk irányítja, az agyuk helyén is farok van. Ez amúgy legalább azt igazolja, hogy nem kell hülyének nézni azokat a férfiakat, akik fejükre húzott kotonnal közlekednek a Váci utcában, mert meglehet, ők a legőszintébb férfiak a földkerekségen.
A lényeg viszont az, hogy a nagymamák szerint a férfiakat meg kell fogni. Ez ugyanolyan általánosítás a nagymamákról, mint a férfiakról, ám a nagymamák igazsága nyilván feledteti, hogy rettenetes általánosítás a tételük. Pedig nem kellene, hogy feledtesse, mert én például a patyolatos nénivel, aki amúgy nagymama volt, más voltam, mint a többi férfi.
A történet eleje arról szól, hogy a mosásmenedzsment során olykor kikerülhetetlen a tisztító. Vagy azonnal szükséged van egy éppen mocskos ruhadarabodra, vagy gyakoribb esetben sietned kell a profi mosással egy hosszú éjszaka után, amikor »a hülye haverom leöntött valamivel« jeligével látod el az igazságot, és elviszed kitisztíttatni a nyilvánvalóan és cáfolhatatlanul telibe hányt ingedet vagy pólódat.
Ott olyankor megértő szemekkel néznek rád, szinte mindig vannak annyira korrektek, hogy nem vernek fejbe az igazsággal, megértik, hogy az emberek olykor lehányják magukat, amikor pedig lehányták magukat, minden ellenkező híreszteléssel szemben nem büszkék arra, hogy ezt tették.
Odakerültem hát alkalmanként egy-két darabbal, a patyolatos néni meg olyan érdeklődő volt, hogy rendre ott ragadtam. Beszélgettünk mindenről, leginkább arról, éppen miért kell a ruhadarab, melyik lánynak akarok tetszeni, ki elől akarok nyomokat eltüntetni, azaz amikor a mosásról beszélgettünk, mégiscsak az életről beszélgettünk.
Ő mondta nekem egyszer, hogy tán az a jelmondatom: élek, tehát nem mosok. Nevetve mondta, mintha nem gondolná komolyan, csak viccelne, miközben én éppen azt akartam közölni vele, hogy soha így, ilyen szépen, okosan, nem foglalta még össze nekem senki, valójában miért lehetetlen, hogy mossak, hogy ő jött rá,
azért nem tudok mosni, mert élek.
De ezt nem tudtam neki elmesélni, mert közben azt is mondta, hozzam le a szennyest. Fejben már osztottam, szoroztam, majd közöltem, magánvagyonom mérete nem teszi lehetővé, hogy lehozzam az összes ruhámat, drága a tisztítás. Erre mondta, hogy ő majd mos rám, nem árlistásan, hanem úgy, ahogy megegyezünk.
Megállapodtunk a jelképes összegben, én meg aztán
hrabali hősnek képzeltem magam, reméltem, valaki csak észreveszi rajtam ott Újlipótvárosban, hogy hogyan vagyok. Hogy én már békebeli hírlapírók, gondtalan dzsentrifiúk életét idézem, noha legjobb akaratom és összes vágyam ellenére nem konflissal közlekedem, már akkor köhögök, ha valaki az utca végén szivarra gyújt, monoklim meg egyszer volt, amikor addig tettem a közepesen szépet egy lánynak a Moulin Rouge-ban, mígnem úgy kiütöttek, hogy aztán törzsvendég lettem a Főzelékfalóban, minthogy két hétig rágni sem tudtam.
Amikor már elhittem, hogy ez örökké így lesz, nyugdíjba ment a nénim, nem mosott rám többet. Nem volt hová hátrálnom, beütöttem a Google-ba, hogy mosás, olvastam tanulmányt, hogy tudniillik A centrifugálás szerepe a mosásban a XXI. század hajnalán, aztán miután sokáig kerülgettem, kipróbáltam a gépet, elvesztettem a mosásszüzességem.
De ez aztán nem olyan, mint a szex vagy az írás, hogy aztán már soha nem szeretnéd abbahagyni. Nem az a baj, hogy rosszul mosok, elvégre a szexről meg az írásról sem tudjuk valójában, tudjuk-e. A baj az, hogy a mosás tökéletesen idegen. Azaz
ha nagymama lennék, tuti azt mondanám, kislányom, az izzadt pólójánál fogod meg a férfit.
Ha viszont ezt mondanám, azzal végül én magam igazolnám a teóriát, amely szerint a férfit a szükséggel lehet megfogni. Így igaz lehet az is, hogy az agya helyén is farok van. Tehát kotont is húzhatnék a fejemre, és sétálgathatnék a Váci utcában.
Igazából talán ezt is kell tennie egy majdnem férfinak, aki nem tud mosni.
A szerző Pető Péter, a 24.hu főszerkesztő-helyettese