A tunéziai hotelszoba ajtaján egy nő kopog. Megvárja, amíg válaszolok, majd belép. Egyenruhát visel, kötelezően mosolyog, arca fáradt, teste sovány, bokáját olcsó, magas szárú cipő tartja, karjain duzzadt erek futnak, kézfeje vörös. Angolul szól hozzám, kedvesen válaszolok, elmagyarázom neki, hogy dolgoznom kell, de ott sem vagyok, tegye nyugodtan a dolgát. Megérti, válaszol – majd a legnagyobb meglepetésemre alázatos fejhajtással „tiszteleg” előttem. Döbbenten nézek rá, egy pillanat alatt felfogom, mi történik: a fölérendeltjének tart, önmagát pedig szolgasorba nyomja le. Zavarba jövök. Miközben munkát imitálok, a szemem sarkából őt kémlelem. Némán teszi a dolgát, miközben hajtogat, rendez, takarít, minden mozdulatát áthatja valamiféle fájdalmas alázat, amit hosszú évek alatt talán a szegénység, a nélkülözés és megannyi kegyetlen ember vert bele. Nem hibázhat. Jól kell végeznie a feladatát, mert különben… Miután végez, idegesen az arcom személi: vajon elégedett vagyok? Felállok, odamegyek hozzá, és egy puha kézfogással megköszönöm a munkáját.
Annácska nemrég múlt hatvan, de kinéz vagy hetvenötnek. Haját öregasszonyosan kendő alá rejti, műanyag otthonkában és szódásszifon vastagságú szemüvegben jár, lábait vastag gumiharisnya védi. Valamikor a falu általános iskolájának takarítója volt, de több a pénze, ha házakhoz jár ki, így évek óta a tehetősebbek takarítónőjeként tartják számon – pár hétig pedig nagymamámnak segít, amíg felépül. Annácska munkaköri leírása meglehetősen vastag: takarít, vasal, mos, kertészkedik, füvet nyír, ás, metsz, fűrészel, bevásárol, főz, gyerekfelügyel, csomagot vesz át, befőz – mikor mit várnak el tőle a munkaadói. Ha nem tudnám, hogy tud beszélni, azt hinném, néma, teszi a dolgát, mint egy gép, nem sopánkodik, nem keresi a kifogásokat, nem lazsál, hajlott háttal gürizik, mint akinek sarkában a hitelezők lihegnek. De nem lihegnek. Nagymamám szerint Annácska „ilyen”! Szolgalelkű nő, akit azért nem engedtek férjhez, mert szülei féltek, hogy öregkorukra nem lesz ki gondozza őket; de mindegy is neki, mert ha nem a szülei, akkor férje, gyermekei, unokái szolgálója lenne, így meg „csak” a munkaadók alázzák, akik az évek alatt elhitették vele, örüljön, hogy egyáltalán szóba állnak vele.
Fotó: Profimedia
Amikor életem első munkahelyére betettem a lábam, nemcsak a szorongás nyomasztott, de a megfelelési kényszer is. Rettegtem, hogy kudarcot vallok, hogy megbukom, hogy nem fogom fel a feladatot, hogy kirúgnak. Felettesem egy apám korú, morcos alak volt, és bár percenként kereste a milliókat, boldogtalan keserűségét még a vagyon sem tudta csillapítani. A részlegünkön senki nem kedvelte, az üzletben ugyanis nem ismert se istent, se embert. Velem sem tett kivételt. A legapróbb hibákért lehordott, nem egyszer az orra előtt sírtam el magam. Gyomorgörcs, álmatlan éjszakák, szorongás és pánik lett az útitársam, és elhittem, ez az én sorsom. Minden áldott munkanap felhívta a figyelmem rá, hogy lassú vagyok, és figyelmetlen, nyálfröcsögős ordításba kezdett, ha az Excel-tábla, a fordítás, a fénymásolás vagy épp az ebéd utáni fekete nem olyan lett, ahogy ő megálmodta. Annácskához és a tuniszi takarítónőhöz hasonlóan már az én hátam is kezdett volna szolgai pózba vetemedni, amikor egy kollégám jól célzott félmondata felnyitotta a szemem: Mi vagy te, a szolgája? Másnap ezzel a gondolattal sétáltam be hozzá, és még a próbaidő lejárta előtt beadtam a felmondásomat. Egy életre megtanultam, szolgává akkor válok, ha elhiszem magamról, hogy az vagyok!