Olyan világban akarok élni már holnaptól, amelyben az úszás az új cigizés. Ez a változás azért sürgető, mert közelgő születésnapomon reális veszélynek mutatkozik, hogy a kisöcsém és a barátaim karúszóval lepnek meg, ha az átlagosnál mélyebb vizű szökőkút környékére szervezik az ünnepi koccintást (értsd: dermesztő részegedést).
Ennek az elővigyázatosságnak az az oka, hogy
nem tudok úszni.
De nem úgy nem tudok, ahogyan táncolni nem tudok, hogy hajnal fél három után radikális pálinkafogyasztók és a matamata nevű teknős mozgását esztétikusnak ítélő kisállatrajongók esetleg kiolvashatnak valamiféle posztmodern koreográfiát a mozgásomból, hanem úgy, hogy egyáltalán nem tudok. Úgy annyira nem tudok, ahogyan beszélgetést kezdeményezni a napneutrínó-problémáról.
Ezt úgy kell érteni, hogy a szüleim a mai napig leginkább akkor tudnának biztonságban, ha a Margit-szigetre úszógumiban mennék ki. Ezt egyelőre nem teszem meg, ám azért az életben e nélkül is megannyi nehézséget okoz a mély vízben való túléléshez szükséges tudás hiánya.
Onnantól mesélem, hogy gyerekként fáradtságra hivatkozva nem mész ki a bányatóhoz, aztán huszonévesen már automatizált magabiztossággal szakítasz az első hőségriadó előtt a csajoddal, mert az nem derülhet ki, hogy milyen nyomorult vagy.
Hiszen a barátnői faszijai triplaszaltókkal érkeznek a medencébe, miközben az ő pasija öleléssel köszönti az úszómestert, aki végre visszaérkezik a lángosmajszolásból. Aztán sok komikus jelenet követi még egymást az évek során, például a világ legszebb fürdőhelyein a víz tökéletes elkerülése, a thaiföldi Phiphi-szigeteknél és a kotori öbölben egyaránt lecövekeled magad a partra vagy a hajó fedélzetére, lényegében történeted börtönébe.
Összessségében nyilván továbbgondolhatatlanul nevetséges a nem tudásod, ezért egy ponton megérted, nincs hová hátrálnod, eldöntöd, hogy megtanulsz úszni, beiratkozol egy tanfolyamra, azaz lényegében egy túlélőtáborba.
Aztán persze nem mész le az első órára, mert bevillan az egészen nyilvánvaló, kikerülhetetlen párhuzam: csak türelem kell hozzá, és fordul majd a kocka, aztán az úszás lesz az új cigi. Mármint a cigizéssel, ugye, úgy vagyok, hogy soha egyetlen slukkot sem szívtam, aminek okai többrétűek, de a lényeg, hogy a történelem engem igazolt: csak ki kellett várnom, amíg a dohány menőből nem menő lett.
Emlékszem még, eleinte azért is nagy árat fizettem, hogy béna voltam pöfékelni.
Rodin kifaragta a Gondolkodó című szobrát annyi idő alatt, amíg én egyedül ültem kocsmaasztaloknál: a társaság többi tagja kioldalazott az egység elé szívnifújni, én meg ültem bent magányosan, kiemelt figyelmet fordítva a magabiztos semmibenézésre. Ez arra szolgált, hogy ha véletlenül rám téved egy csaj szeme, tudja rólam, egyedüllétem döntés. Szó sincs arról, hogy a menő csávók becsicskítottak, hogy maradj pici, vigyázz a sörünkre. Dehogy voltam lélegző bohóctréfa, mi több, ilyenkor egyenesen költöttem.
Képes voltam egyenesben tartani a tekintetemet, semmitmondó részleten nyugtatni akkor is, ha a periférián feltűnt a lány, aki után legszívesebben a világ végéig szaladt volna a szemem. Lássa csak, hogy épp költök, lírát élek, még az asztal alatt egymást súroló két cipőből, egy fekete Converse meg egy rongyos Nike futócsuka néma, mindenki más számára láthatatlan találkozásából is örökérvényű sorokat faragok, megértem belőle a szerelmet és a kötődést, a globális klímaváltozást és a libabőrig felzaklató egyenlőtlenséget, az élénk pirosra rúzsozott, csókra kész tiniszáj remegő vágyát és a bangladesi gyermekmelós tökéletes kiszolgáltatottságát is.
Nem vagyok persze teljesen hülye, tudom, hogy senki nem ezt látta, hanem inkább csak egy félős barna srácot, aki egyedül dekkol a korsók mellett, és olyan bambán néz, hogy ahhoz képest a borjú szeme lambadát jár, amikor az új kapuval találkozik. De erre már főszabály szerint nem emlékszem.
Az emlékezet különlegessége, hogy az idő az optimum felé tolja múltbéli döntéseinket, mondásainkat, tetteinket, ennek köszönhető, hogy például Árpád vezért ma mindenki fantasztikus geopolitikai stratégának tartja, mivel idehozott minket a Kárpát-medencébe, noha aligha basztuk volna le, ha esetleg továbblovagol a mostani francia riviéráig.
Ez pedig már csak azért is jó lett volna, mert a parton születve talán megtanultam volna úszni, és nem kellene majd arról győzködnöm a majdani feleségemet, hogy nincs ideálisabb nászút júliusban, mint egy hortobágyi körút negyvenötfokban, birkapörköltfőzéssel, a síkság megtekintésével, ostorcsattosággal.
De nem a parton születtem, így kevesebb veszélyt látok a klímaváltozásnak köszönhető elsivatagodásban, mint egy random keddi strandlátogatásban.
Márpedig amíg ezt mutatja a veszélymérlegem, nincs más választásom, mint reménykedni, hogy a történelem újra igazat ad nekem, ahogyan a cigizés újraértékelésekor. Nincs más utam, mint hinni abban, hogy hamarosan az úszás lesz az új cigi.
Az erre való reménygazdag a várakozással telik az élete egy majdnem férfinak, aki nem tud úszni.
A szerző Pető Péter, a 24.hu főszerkesztő-helyettese