Édesapám harminc éven át egy nemzetközi vállalat kereskedelmi igazgatójaként dolgozott. Minden reggel ingben, nyakkendőben, élére vasalt nadrágban és aktatáskával hagyta el a lakást, hogy többedmagával működésben tartson egy gyárat, amely közel ezer embernek adott munkát. Személyesen nem ismert mindenkit, de ötszáz embert bizonyosan, ám egyvalakit különösen közel érzett magához: Danit, a kisegítő karbantartót.
A fiút édesapám közbenjárására vették fel a vállalathoz, enyhe testi fogyatékossága miatt sehol másutt nem akarták alkalmazni. Dani nem élt vissza a neki szavazott bizalommal, bár bal keze soha nem működött, valahogy mindig megoldotta a rá „mért” feladatokat – és ő volt az egyetlen ember a gyár területén, aki mindig mindenkinek előre, jó hangosan köszönt.
Édesapám, bár soha nem mondta, mindig ügyelt arra, hogy a fiúnak jó sora legyen. Sokat beszélgettek, gyakran együtt ebédeltek a menzán, Dani pedig örült, hogy egy komoly ember mellett foglalhat helyet. Pedig dehogy volt az én apukám komoly, a hatalom és a pozíció soha nem vették el az eszét, bár kemény volt, a lelke mélyén egy gyámolító maradt, aki minden követ megmozgatott azért, hogy segíteni tudjon.
Édesapám és Dani bő tíz éven át dolgoztak együtt a gyárban, majd amikor apukámat nyugdíjazták, Daninak is mennie kellett. Hosszú évekre elveszítették egymást szem elől, senki nem tudott a másikról semmit. A fiú nem tudhatta, hogy pár éve édesapám egészségi állapota súlyosan megromlott, hogy beszélni alig tud, memóriája fárad, emlékei vészesen kopnak, és állandó felügyeletet igényel.
A napokban aztán megszólalt a rekedt hangú vezetékes telefon, a vonal túlsó végén pedig egy mély hang köszönt jó hangosan. A férfi bemutatkozott, és kérte, engedjük, hogy meglátogassa az édesapámat. Dani létezéséről mit sem tudtam, édesanyám elbeszéléséből ismertem meg a nagy barátság történetét, pár órával később pedig már személyesen is megismerhettem a férfit, aki harminc év után sem feledte el egykori barátját.
Fotó: Profimedia
Leült mellé a kanapéra, megszorította a kezeit, a másodperc törtrésze alatt felmérte édesapám állapotát, és mintha csak a menzán lettek volna, hosszú mesébe kezdett. Apukám szemmel láthatóan megismerte a fiút, a közös emlékek mintha újra előjöttek volna, arcát átjárta az öröm, és hálás volt, hogy ekkora szeretet öleli körül. Kiderült, Dani a tíz év alatt sok pénzt megspórolt, kirúgása után elvégzett egy számítógépes tanfolyamot, ahol aztán munkát is kapott. Mára ügyes programozóvá nőtte ki magát, a grafikával ismerkedik – a sok siker és az anyagi biztonság nem vették el az eszét, egyetlen működő karjával most ő tartja azt a férfit, aki sok évvel ezelőtt felkarolta őt. Éés holnap és holnapután újra és újra becsönget majd.