Renáta azzal érkezett terápiába, hogy a kollégáival nem jön ki, valami miatt nem szeretik, és ezt borzasztó nehezen viseli, de leginkább egyáltalán nem érti. Nem hívják őt ebédelni, pusmognak a háta mögött, bizalmatlanok vele. Állítása szerint ő már minden lehetségest megtett, hogy szeressék, de hiába. Az újonnan érkező munkatársak szinte napok alatt átállnak a „másik oldalra”, és elkezdik őt „utálni”.
A gonosz mostohák világa
A terápiás ülések során megrendítő életút bontakozott ki, amiről Renáta tárgyilagosan, már-már szenvtelenül beszélt. Pedig édesanyja korai halála, apja alkoholizmusa, az otthonába beköltöző féltestvérek és nevelőanya, valamint az ezekkel járó összes konfliktus olyan gyermekkort sejtetett, ahol a bizalomnak, az elfogadásnak, a megértésnek, a szeretetnek a csíráját sem lehetett felfedezni. A kislány Renáta ebben az élethelyzetben olyan túlélési stratégiát fejlesztett ki, amivel sikerült – persze csak a felszínen – nagyobb drámák nélkül átevickélnie a gyerekkorán. Magát erős, céltudatos, határozott nőnek tartotta, aki minden helyzetet megold.
A probléma csak az volt, hogy időközben elvesztette hitét és képességét arra, hogy segítséget kérjen és fogadjon el, hogy bizalmába avasson valakit, és fel tudja tárni mások előtt a sérülékenységét – végső soron emberi mivoltát. Alapvető bizalmatlansága a környezetével akkor lett egyértelmű a terapeutája számára is, amikor a folyamat egy pontján azt kérte Renátától, hogy mondjon egy olyan népmesehőst, akit különösen kedvel, vagy éppenséggel ki nem állhat. Renáta hihetetlen indulattal, szinte magából kikelve hozta fel a Holle anyóból a „jó lány” figuráját. Leginkább az bosszantotta a mesehősben, hogy olyan meggondolatlan és felelőtlen, hiszen, a saját szavait idézve, „az alvilágban szóba áll egy idegennel, aki akár egy rabló vagy rabszolgakereskedő is lehetne, nem csak egy jóságos anyóka”. A heves elutasítás jelen esetben arra volt jó, hogy felszínre kerüljenek olyan mélyen meghúzódó sérülések és indítékok, amelyek tudattalanul keserítették meg Renáta életét. Hosszú időnek kellett eltelnie addig, míg felfedezte magában azt a „jó lányt”, aki mer bízni, mer kérni, és képes észrevenni azt, amikor „kisült a kenyér”, „megérett a gyümölcs”.
Holle anyó (Fotó: Profimedia)
Renáta ellenállása és dühe, amivel a mesehőst övezte, lassan alakult át megértéssé, elfogadássá és azzá, hogy felismerje feladatát, ami nem volt más, mint felfedezni magában a sérülékenységet, az esendőséget, és azt, hogy mások segítsége, támogatása nélkül nem boldogul, sem a munkahelyén, sem a családjában. Renáta esetében a mese csak egy elem volt egy terápiás munkában, nem önálló módszer, mégis tudott segíteni abban, hogy felismerje saját működésmódját, és meglássa azt, hogyan lehetetleníti el az életét ez a tudattalan parancs: „nem bízhatsz senkiben”.
A metamorphoses meseterápiában, ahogy a neve is utal rá, átalakulás megy végbe, mégpedig a mese segítségével. A kliens úgy lel rá a saját útjára, úgy találja meg a megoldásokat, ahogy a mesehős, de csak épp annyit tesz magáévá az olvasottakból, amennyit el tud viselni, amit képes meglépni. A terapeuta feladata nem az, hogy erővel felismertesse vele azt, amit fel kell ismerni (a mese tanulságát), hanem az, hogy elkísérje kliensét azon az úton, ahol önmagával találkozik. Ez felelősségteljes és szép munka. Meghitt, távolságtartás nélküli és nagyon emberi.
Hamupipőke ébredése
Meseterápiába általában egy mesével érkeznek a segítséget kérők. Legtöbben a kedvenc történetüket és hősüket hozzák, mondván, hogy magukra ismernek valakiben, illetve látják azt a helyzetet az életükben, amelyben a mesehős is van. A hozott mesék azonban ritkán „gyógyító” mesék, inkább diagnosztikusak, vagyis a problémára és nem a megoldásra világítanak rá.
Így volt ez Laura esetében is, aki a kis hableány történetét hozta, méghozzá a Walt Disney-féle rajzfilmfeldolgozást. A mese filmes adaptációja egy happy endes történet, ahol Ariel megtalálja a boldogságát, jóllehet lemond sellőségéről. Laura abban a reményben érkezett meséjével a terapeutához, hogy ha neki is sikerül „átalakulnia”, boldog lesz, és párt is talál magának.
A kis hableány (Fotó: Getty Images)
Az első lépés az volt, hogy Laurának meg kellett ismerkednie az Andersen-féle mesével, amely nemhogy happy enddel végződne, de egyenesen tragédiába fordul. Laurát szinte sokkolta a mese vége: Ariel átalakulása, a fájdalmai, a hangja elvesztése és végül megsemmisülése. Az első feladat tehát az volt, hogy felismerje, nem ez az út vezet oda, ahova el szeretne jutni, mert a tejes önfeladás, az alárendelődés nem megoldás, és főleg nem tesz senkit boldoggá.
Laura számára a „kivezető”, azaz gyógyító mese Hamupipőke története lett. Az ő alakjával tudott azonosulni, az ő életében látta felvillanni a számára is kitűzhető célokat, feladatokat. A lencse kiválogatása lett maga a terápiás folyamat, amelyben lassan képessé vált felismerni vágyait, képviselni magát és kiállni magáért, jámborságát nem meghunyászkodásra használni, hanem arra, hogy megtalálja azokat az embereket, akik értékelik. Laurának világéletében nehéz volt magát értékesnek, szépnek, jóravalónak látnia, és ezeket a tulajdonságokat magáról kimondania is. Hamupipőke „szűrőjén” keresztül azonban már volt bátorsága észrevenni, sőt értékelni – ha csak áttételesen is – önmagát.
A megpróbáltatások átbeszélése, az érzelmek és vágyak tudatosítása mind a mesehősön keresztül zajlott, de a változás Laurában ment végbe. A terápia végére Ariel történetét is átírta, megalkotta a saját meséjét belőle, ami a folyamat talán legszebb része volt. Az ő meséjében Ariel nem kérte a boszorkányt, hogy változtassa emberré, és a hangját sem adta oda cserébe, mert még időben észbe kapott. A tengerben folytatta életét, testvérei között, természetes közegében, és azzal a tudattal, hogy nem kell kifordulnia magából azért, hogy szeressék, mert sellőalakban is képes lesz rá, hogy változzon, ha változnia kell.
Magyarországon a meseterápiát dr. Boldizsár Ildikó néprajzkutató fejlesztette ki, és tette önálló terápiás módszerré. A kutató így ír könyvében a metamophoses meseterápiás módszerről: „A terápiában először kiválasztom – vagy maga a páciens hozza – azt a mesét, amely legerőteljesebben mutat hasonlóságot az ő helyzetével, gondolataival és érzelemvilágával, s a terápia során ezt a mesét dolgozzuk fel. Másrészt a terápia kreatív részében aktív képzelet- és fantáziamunka zajlik a mesében előforduló képek és szimbólumok segítségével, amelynek célja az érzékszervek finomítása, tökéletesítése, együttes és összehangolt működésének kialakítása annak érdekében, hogy a páciens minél részletgazdagabban lásson, és minél több ponton kapcsolódhasson tudatosan is a látható és láthatatlan világokhoz. Tapasztalataim szerint a mentális problémák túlnyomó többségét ugyanis valamiféle kapcsolódási zavar jellemzi: zavar az egyénen belül, vagy zavar az egyén és környezete között.” (Boldizsár Ildikó: Meseterápia, Magvető, 2010.)
Dr. Boldizsár Ildikó (Fotó: Facebook)