Lustaság nem létezik, krónikus halogatás viszont igen

Majd holnap. Esküszöm, hogy holnap nekiállok.

Már épp elkezdtem, csak pont jöttek leolvasni a vízórát, aztán… de majd holnap. Holnap már tényleg. A halogatás mostanra komolyan kutatott fogalommá vált, pedig korábban fel sem merült, hogy ne puszta lustaságról lenne szó. Ma már azonban a jelenség a „millenial” (vagyis az Y) generáció sajátja lett, burjánzik az akadémiai közegben, és nem ritkán akadályozza, hogy a fiatalok előrébb lépjenek életükben. Bár könnyű lenne az internetet okolni, a halogatásra már Hésziodosz ókori görög költő is figyelmeztetett, mikor azt írta, „ne hagyd a munkádat holnapra, majd azutánra”. De tényleg csak lustaságról lenne szó? A helyzet nem ilyen egyszerű.

Erica D. Price szociálpszichológus például határozottan állítja, hogy a lustaság nem létezik.

„Láttam diákokat évekig halogatni a beadandókat, hiányozni a napokról, amikor prezentálniuk kellett volna, lecsúszni a határidőkről. Láttam ígéretes végzősöket, akik nem tudták időben leadni a jelentkezésüket a továbbtanuláshoz, láttam PhD-hallgatókat, akik hónapokig vagy évekig ültek a disszertációjuk vázlata felett. Egyszer volt egy diákom, aki egymás után két szemeszterben is beiratkozott az órámra, de egyszer sem adott be semmit. Nem hiszem, hogy bármikor is lustaságról lett volna szó.”

A Chicagói Egyetemen tanító Price szerint a halogatás komplex viselkedésmintázat, amit rengeteg körülmény meghatároz. Halogatásról akkor beszélhetünk, ha valaki tendenciózusan elhalasztja a feladatok elkezdését vagy befejezését, illetve egészen kényelmetlen időpontig, az „utolsó pillanatig” elnapolja.

Van azonban egy másik fontos komponens is. Amennyiben azt gondoljuk, a halogatás tényleg csak lustaságból ered, azt is feltételezhetjük, hogy a notórius halogatókat nem igazán zavarja „rossz szokásuk”, hiszen ha motiváltabbak lennének, biztosan összeszednék magukat valahogyan. Ezzel szemben kutatások bizonyítják, hogy a halogatásra hajlamos személyek fokozott stresszt, bűntudatot, önutálatot és szorongást élnek át, arról nem is beszélve, mennyi káruk származhat belőle a lekésett orvosi vizsgálatokról kezdve egészen a be nem adott munkahelyi jelentkezésekig.

„Amikor azt mondom valamire, hogy három nap múlva elkészülök vele, akkor abban a pillanatban tényleg azt gondolom, hogy most el fogok tudni készülni vele. Még akkor is, ha tisztában vagyok vele, hogy előtte hányszor nem sikerült betartanom az ígéreteket” – magyarázza András. A mai napig fájdalmas emlékként élnek benne a kihagyott lehetőségek, a jól hangzó álláshirdetések, amikre sosem sikerült jelentkeznie. András a halogatása miatt ördögi körbe került: a feladatok már előre szorongást idéznek elő benne, ami persze bénítólag hat rá, így nem tudja elvégezni a teendőket. Pedig egyáltalán nem arról van szó, hogy ne szánná rá az időt a munkára. „Ha valaki azt gondolja, azért nem haladok a dolgaimmal, mert mindenfélére elcseszem az időmet, nagyon téved. Annyi idő alatt, amennyit üres Word-dokumentumok előtt töltöttem, hogy megfogalmazzak néhány motivációs levelet, akár egy könyvet is megírhattam volna.” Azt persze András is elismeri, hogy a próbálkozások alatt könnyen elkalandozik a figyelme: kicsit beleolvas a hírekbe, ellenőrzi a hűtő tartalmát, visszatér az üres oldal elé, hogy aztán újra felkeljen, és letörölgesse az asztalt, mert az a meggyfolt már három napja ott éktelenkedik. A feladat pedig valahogy sosem akar elkészülni.

Szobatisztaság és időmenedzsment

Korábban is rengeteg pszichológus próbálta már megérteni a halogatás természetét, kezdve például Freuddal, aki szerint a viselkedés a nem megfelelő szobatisztasági szoktatásra vezethető vissza, vagy kicsit freudosabban fogalmazva, az elengedéssel és megtartással operáló anális szakasz hibája. A pszichodinamikus modell követői aztán egyszerűen rásütötték, hogy neurotikus énvédő mechanizmusról van szó, vagyis direkt azért szúrjuk el a dolgokat, mert azt gondoljuk, hogy amúgy sem tudnánk megcsinálni őket.

Később a pszichológusok megegyeztek benne, hogy a halogatás inkább bizonyos képességek hiányára utal, mint például az akaraterő vagy az időmenedzselés készsége. Ez annyiban már barátságosabb nézetnek bizonyult, hogy szerintük egyszerű tanulási mechanizmusokkal áthidalható a probléma.

Idén német pszichológusok, Axel Grund és Stefan Fries megpróbálták összegyúrni a különféle elképzeléseket, hogy valóban megérthessék a halogatás természetét. Szerintük a halogató személyeknél nem azzal van a probléma, hogy valamiért nem tudják teljesíteni a kitűzött célokat, arról van szó, hogy valójában nem is tűznek ki célokat. Grund és Fries azt mondják, a halogatók a szívük mélyén nem is igazán akarják megcsinálni a feladatot, mert az ő értékrendjükben a cél nem annyira fontos. Szerintük a halogatásra nem emberi gyengeségként kell gondolni, hanem úgy kell felfogni, hogy az illető más dolgokat – például saját mentális egészségét – priorizálja az adott szituációban.

Megint más elméletek szerint az érzelmi rendszer nem megfelelő szabályozása állhat a háttérben, amit kutatók egy kísérlettel is igazoltak. A kutatásban egyetemistákkal közölték, hogy a szemeszter végén matektesztet írnak, de míg az egyik csoport úgy tudta, hogy a teszt fontos, és a kognitív képességeket méri, a másiknak azt mondták, játékos és tét nélküli feladatról lesz szó. Év közben a hallgatók dönthettek, hogy részt vesznek-e néhány felkészítő órán, a kísérlet szerint ezekre egyáltalán nem mentek el azok a halogatók, akik úgy tudták, hogy a teszt fontos és komoly téttel bíró kihívás lesz majd.

„A kutatásainkból az derült ki, hogy bár mind halogatunk néha, nem mindenki halogató” – magyarázza a kísérlet egyik vezetője, Joseph Ferrari, aki szerint az emberek 20 százaléka „krónikus halogatónak” számít. „Az egésznek semmi köze az időmenedzsmenthez. Ha azt mondom egy krónikus halogatónak, hogy csak csinálja meg, az olyan, mintha azt mondanám egy klinikai depresszióban szenvedő embernek, hogy ne lógassa az orrát!”

Ferrari szerint tehát nem az időbeosztás a kulcs, hanem jóval összetettebb folyamatokról van szó, például arról, hogy a halogató inkább vállalja, ha az erőfeszítés hiánya miatt teljesít rosszul, mint ha azzal kellene szembenéznie, hogy a képességei hiánya miatt bukott meg egy feladaton – ez egyébként jól összecseng a pszichodinamikus modell énvédő mechanizmusainak elméleteivel. Ferrari szerint bizonyos személyiségjegyek hajlamosíthatnak a krónikus halogatásra, például ha valaki impulzív és alacsony önfegyelemmel rendelkező típus. Az érzelmek szabályozásának zavarára utal az is, hogy a halogatók többnyire azért teszik félre a frusztrációt jelentő feladatokat, hogy valami kellemesebbel foglalatoskodjanak helyette, közben azonban bűntudatot éreznek, amivel végül még az örömöt okozó tevékenységek választása mellett is negatív érzelmi mérleggel jönnek ki a szituációból.

A neuropszichológia legújabb kutatásai még ennél is tovább mennek, szerintük nem egyszerűen érzelemszabályozásról vagy kogníciós problémákról, hanem az agy végrehajtó funkcióinak zavaráról lehet szó. A Brooklyn College kutatója, Laura Rabin 212 diákot mért fel először a halogatás szempontjából, majd megvizsgálva bizonyos végrehajtó funkcióikat, például az impulzivitást, az önmonitorozást, tervezést és szervezést, a feladatok rendszerezésére és a feladatok monitorozására való készséget, az érzelmi kontroll képességét és a munkamemóriát. A kutatásban korrelációt találtak az impulzivitás, az önmonitorozás, a tervezés-szervezés, illetve a feladatok rendszerezésére irányuló képességek és a halogatás között, de a korreláció egyelőre még nem jelent biztosra mondható oksági viszonyt. Egyértelmű magyarázatot tehát továbbra sincs, bár az már elég valószínűnek tűnik, hogy tényleg nem „egyszerű lustaságról” van szó.

Dr. Takács Ildikó halogatáskutató, a BME Ergonómia és Pszichológia Tanszékének vezetője szintén megerősíti, hogy a területen ugyan nincsen konszenzus a kutatók között, de már számos elmélet létezik. Ő akkor kezdett a halogatással foglalkozni, mikor feltűnt neki, hogy diákjai nem (a korábbi, osztatlan képzés sztenderd keretének számító) 5, hanem inkább 7-8 év alatt végeznek az egyetemen. „Nagyon sokféle okot találhatunk a halogatás hátterében, egyrészt személyiségbeli tulajdonságokat, mint például az idővel kapcsolatos viszony, másrészről ott van a szocializáció és a neveltetés, például, hogy mennyire várta el az illetőtől a környezete, hogy rendet, fegyelmet tanuljon. Harmadrészt pedig befolyásoló tényezők lehetnek a környezet olyan hatásai, amelyek engedik vagy tiltják a halogatást. Például ha a munkahely vagy az iskola szigorúan és következetesen bünteti a halogatást, még a személyiségjellemzőikből fakadóan halogató személyek is megpróbálnak jobban odafigyelni” – magyarázza a szakértő. Ildikó azt is hozzáteszi, a legfrissebb kutatások szerint a krónikus halogatás olyan velünk született sajátosság, mint az introverzió vagy az extroverzió, és ahogyan az utóbbiak esetében is meg lehet tanulni, hogy a személy született beállítódásával ellentétesen viselkedjen, úgy a krónikus halogatás leküzdése is tanulható. Csodákra, mondjuk, nem érdemes számítani. „A krónikus halogatás esetében nem szabad nagyravágyónak lennünk: bizonyos helyzetekben láthatunk javulásra irányuló törekvéseket, de alapvetően nem fog megváltozni az egyén, hiszen sok esetben nem is igazán érti, mi baja a környezetnek a viselkedésével.” De ha változást akarunk elérni (legyen az bármilyen csekély mértékű), mindig azzal kell kezdenünk, hogy megnézzük a halogatás mögötti személyes okokat.

Megtörni az ördögi kört

Tim Urban író és blogger szerint kétféle halogatás létezik, a határidőhöz kötött és a határidő nélküli, és bár a média jobbára az előzővel foglalkozik, a másik sokkal súlyosabb problémát jelent. Mert míg egy szigorú határidő motiválhatja a halogatót, hogy végre leadja a munkáját, határidő nélkül a krónikus halogató szétfolyik. Mikor jut el magától orvoshoz? Mikor írja meg az első regényét vagy rakja össze a kiállítási anyagát, ha nincs semmiféle határidő, csak az, amit ő szab magának?

Hogy megoldást találjon a problémára, dr. Takács Ildikó kutatásában először is alaposan megvizsgálta, mi az oka az egyetemisták halogatásának. A hallgatóknak 1 hónapon keresztül mindennap naplót kellett vezetniük, lejegyezve, hogy milyen feladatokkal találták szembe magukat, és hogy azok milyen érzéseket váltottak ki belőlük – miért sikerültek, ha sikerültek, és miért fulladtak kudarcba ellenkező esetben? „Kiderült, hogy egyes személyeknél csak és kizárólag saját döntésük, hogy halogatják a dolgokat, míg másoknál környezeti hatások működtek, megint más észre sem vette, hogy elhalogatta a dolgokat. Miután megnéztük az okokat, rátértünk a beavatkozási lehetőségekre is. Nagyon fontos, hogy a célokat alcélokra bontsuk, és ahhoz időt rendeljünk, határozzuk meg például, mennyi időnkbe kerül egy esszé megírása vagy egy műszaki rajz elkészítése. Nagyon fontos a feladatok rendszerezése és a megfelelő tervezés.”

Bár ahogy arról korábban is szó volt már, a krónikus halogatáson csak keveset lehet segíteni, a szakértő szerint a mai egyetemisták halogatása leginkább az egyetemi oktatás új rendszerének hibája. A kreditrendszer és az egy tárgyra jutó hat vizsgázási lehetőség lehetővé teszi a diákévek elnyújtását, és persze a családi hatás is gyakran kedvez a halogatásnak. „Sokszor az a gond, hogy hagyjuk a gyerekeket otthon élni, ellátjuk őket. Hát nincs is annál kellemesebb dolog, ha mindig tele a hűtő, az ingek kimosva és kivasalva állnak a szekrényben, anyu pedig rendre kitakarít. A fiatalok halogatása nem csak a »lusta, semmirekellő kamaszok« hibája, a szülőkön is múlik, a társadalmi megengedés következménye is lehet. Ha kicsi korunktól arra nevelnek a szüleink, hogy rendet rajunk magunk után, és időre elkészüljünk a feladatainkkal, az jó eséllyel beépül majd a viselkedésbe.”

Nyitókép: Thinkstock