Anyukámnak két munkahelye volt összesen, 20 évig dolgozott a helyi téeszirodában, majd újabb 20-at a falu polgármesteri hivatalában. Minden reggel felült kis kempingbiciklijére, bekerekezett a pár kilométerre levő munkahelyére, ebédidőben haza, majd vissza, és a munkaidő végén újra haza. Télen-nyáron, faluhelyen ugyanis a bicikli nemcsak szezonális kedvtelés, hanem a mindennapok közlekedési eszköze, amivel évszaktól függetlenül a legegyszerűbben el lehet jutni A-ból B-be. Ezek a napi ide-oda bringázások nemcsak formában tartották, de keretet is adtak a napjainak.
Aztán 40 évnyi munkaviszony és biciklizés után elérkezett az a bizonyos nap. Lelkileg már hónapokkal előtte készült arra a pillanatra, amikor majd feláll az íróasztalától, becsukja maga mögött nemcsak az iroda, de aktív élete ajtaját is. Aztán azon a napon úgy láttam, mindent megtett volna azért, hogy legalább résnyire nyitva hagyhassa azt az ajtót.
Persze, elfáradt már, itt volt az ideje abbahagyni, mondta, leginkább magának, de mégis azt láttam rajta, nem akarja, és azt, hogy fél. Fél attól, mi lesz majd vele otthon, mi lesz akkor, ha már reggel nem kell bebicikliznie a hivatalba, ha egész álló nap otthon kell lennie, komolyabb célok nélkül.
Egy új élet kezdete
Hónapokig nem találta a helyét, sem otthon, sem az új helyzetben, aztán szép lassan mégis ráérzett arra, hogy kell élvezni a nyugdíjas létet. Olyannyira, hogy ma már legalább ugyanolyan elfoglalt, mint amikor napi nyolc órában dolgozott, de ideje jelentős részét most annak szenteli, amit igazán szeret csinálni. Például énekel a helyi népdalkörben, tagja a nyugdíjas tánccsoportnak is, vagyis hetente minimum két próbája van, és havonta több fellépése is, nemcsak a helyi rendezvényeken, de az ország más részein is. Ha hazamegyünk, a megfelelő időpont kisakkozásánál általában nem mi vagyunk a szűk keresztmetszet, hanem édesanyám. Merthogy ezek mellett rendszeresen jár kirándulni nyugdíjas társaival, biciklizni a barátnőivel, van színházbérlete, és gyakran szerveznek táncos összejövetelt a helyi nyugdíjasklubban.
Thinkstock
De ha épp nem megy sehová, akkor sem unatkozik. A házimunka, a hatalmas kert és a vízparti telek is rengeteg feladatot ad, de ő szabadidejében még fest és hímez is. Rajzolni már gyerekkorában is szeretett, de komolyabban soha nem foglalkozott vele, hát a nyugdíjas évek ezt is elhozták számára, mi pedig, mint egy művészellátó, szállítjuk neki a fővárosból a kért akrilfestéket, vásznat vagy pasztellkrétát. Az interneten is folyamatosan keresi az inspirációkat, művészeti oktatófilmeket néz, online tanagyagokat rendel magának, és nemrégiben a helyi művelődési házban már volt is egy kis kiállítása. Imád olvasni is, erre persze már csak éjszaka marad ideje, de ha egy jó könyv beszippantja, pirkadatig is képes fennmaradni. És hát ott a család is, egy nagy és egy kis unoka nagymamája, de jelentős energiákat fektet abba is, hogy a nagycsalád tagjai ne csak virtuálisan, hanem a valóságban is élő kapcsolatban maradjanak egymással. A vendégfogadás terén is a régi iskolát képviseli, vagyis nem ismeri a kis harapnivaló fogalmát, én pedig máig nem tudtam megfejteni, hogyan tud minden egyes látogatásunkra egy kisebb lakodalmi lakomával készülni.
Anyukám világéletében imádott utazni, de mivel hetedik gyermekeként született egy szegény családba, fiatal korában nem volt erre lehetősége. Közgazdasági szakközépiskolában végzett, s bár kitűnő tanuló volt, esélye sem volt arra, hogy főiskolára vagy egyetemre menjen. Érettségi után rögtön dolgozni kezdett, majd hozzáment apukámhoz, és jöttünk mi, a bátyámmal. Így utazni akkoriban leginkább négyesben mentünk. A Balaton egyetlen nyáron sem maradhatott ki, de elvittek bennünket a tengerhez, Bulgáriába és Olaszországba, és bejártuk az egész országot, részben az általa szervezett csoportos utakon. Én azóta is imádok utazni, ő persze félt minden nagyobb utazás előtt, de megérti szenvedélyemet, és támogat, hisz nagyon jól tudja, ha sok dologban különbözünk is, az állandó „mehetnékemet” tőle örököltem.
Faluhelyen nyugdíjasnak lenni klasszikus értelemben azt jelenti, hogy az ember sokat van otthon, kertészkedik, elvégzi a ház körüli teendőket, beszélget a szomszédokkal, és tévét néz. Anyukám számára ezek a keretek azonban szűkek, és amikor csak tudja, feszegeti is őket.
Még mindig hajtja a vágy, hogy lásson, utazzon, tapasztaljon, mert még mindig hihetetlenül kíváncsi a világra. Én pedig rém büszke vagyok rá, és csak remélni tudom, hogy évtizedek múlva hasonlóan mozgalmas nyugdíjas évek várnak majd rám is.