Van, aki mintha titánból lenne – hiába pofozza az élet, minden tragédia után talpon marad. De biztosan mindenkinek akad olyan ismerőse is, aki a legkisebb nyomás hatására azonnal görcsölni és szorongani kezd, rosszul viseli a változást, a legtöbbször elmenekül a kihívások elől, és egyre-másra gyűjtögeti a kudarcélményeket. Mégis miből adódik ez a különbség? És mit tehetünk akkor, ha könnyebben szeretnénk venni az akadályokat?
Persze nem kell feltétlenül végletekben gondolkodni, hiszen kisebb-nagyobb kihívások, megpróbáltatások, időnként krízisek vagy traumák a saját életünkben is adódnak, főleg manapság, amikor minden villámgyorsan változik, nekünk pedig egyik pillanatról a másikra kell reagálnunk. Ezért nem árt, ha minél jobban fel vagyunk vértezve egy bizonyos „szupererővel”, ami nem más, mint a reziliencia, azaz a rugalmas ellenálló képesség.
Ha röviden akarnám megfogalmazni, azt jelenti, mennyire tudunk boldogulni, fejlődni még akkor is, ha nagyon nehéz helyzetben találjuk magunkat. Amikor annak ellenére jobban jövünk ki a szituációból, hogy a körülmények nem ezt vetítenék előre, és meg tudunk vele küzdeni, tanulunk belőle
– magyarázza dr. Nemes Éva szupervizor, coach, a Károli Gáspár Egyetem szupervizor képzésének szakvezetője.
Mint amikor a labdát teljes erőből a földhöz vágod, és magasabbra pattan, mint ahonnan eldobtad
– mondja Hajnal András exolimpikon, műugró, aki ma szintén coachként és trénerként tevékenykedik. Nem véletlenül, hiszen sportolói pályafutása során számtalanszor találta magát olyan helyzetben, amikor fejleszthette az említett képességet.
„Fontos, hogy milyen hiedelmek alapján reagálunk egy adott élethelyzetre. Ezek olyan bevésett mintázatok, amiket magunkkal hozunk a gyerekkorból, a családból, az iskolából. A reziliencia ott kezdődik, hogy egyáltalán észrevesszük-e ezeket. Nekem az volt az alaphiedelmem, hogy mindenért kétszer kell megdolgozni – szerencsére ezt nyakon tudtam csípni.”
A 2003-as világbajnokságon András egyetlen ponttal csúszott le arról, hogy egyenesen bejusson az olimpiára, amit nem a bírákra fog vagy arra, hogy rossz napja volt. Azt mondja, akkor egyszerűen még nem hitte el, hogy ott lehet az olimpián. A 2010-es Európa-bajnokságra komolyan kitűzte a célt, hogy bekerüljön a döntőbe, és a kettő között eltelt időszakban nemcsak fizikálisan, de mentálisan és lelkileg is készült, míg végül el tudta hinni, hogy sikerülni fog. Az élet furcsa fintora, hogy ez alkalommal is lecsúszott 2 ponttal, de egy műugró társa lesérült és visszamondta a szereplését, így végül András bekerült a döntőbe.
Hajnal András a magyarországi úszó, műugró, szinkronúszó és nyíltvízi Európa-bajnokságon (MTI Fotó: Szigetváry Zsolt)
„Az a belső program, ami bennünk fut, nagyon erőteljesen meghatározza, hogy hogyan látjuk a világot, és a két megélés között ez egy jelentős különbség. Először bármit is tettem, nem tudtam elhinni, hogy ott lehetek egy olimpián, a második alkalommal pedig nem tudtam elhinni, hogy nem leszek ott. A kettő között az történt, hogy arra helyeztem a fókuszt, ami jól működik a teljesítményemben, a napi sikerélményekre, nem arra, ami még hiányzik.
Ha egy pillanatra sem tudunk megelégedni azzal, amit elértünk, előbb-utóbb kiégünk. Tehát a szemüveg, amit viselünk egy adott helyzet értékelése kapcsán, jelentősen meghatározza a lelkiállapotunkat, a következtetéseinket és végül a teljesítményünket.
Ez egy nagy tanulság volt a rezilienciával kapcsolatban.”
Érezni muszáj és hibázni is szabad
András példája jól mutatja, milyen tulajdonságokkal bír a reziliens ember. Erről az összetett kérdéskörről dr. Nemes Évával beszélgettünk, aki elmondta, hogy a megfelelő kompetenciákkal rendelkező személy képes átlátni a helyzetet, más keretbe helyezni, értelmet adni a kudarcnak, felismerni a lehetőségeket, és találni egy új megoldási módot. Ahhoz viszont, hogy minél reziliensebben tudjunk működni, jó pár kompetenciára szükségünk van.
Képzeld azt, hogy tortát sütsz egy szép, új receptkönyvből, de az nem éppen úgy sikerül, ahogyan elképzelted, és egyáltalán nem hasonlít arra, amit a képen látsz. Mit érzel? Van, aki automatikusan magát kezdi el hibáztatni, mások dühösek lesznek, és ráfogják a receptre vagy a könyvkiadóra, megint mások pedig azt mondják: „Na, ez nem sikerült valami jól, mi lehet a hiba? Lehet, hogy másféle lisztet használtam, vagy talán nem figyeltem eléggé, legközelebb nem telefonálok közben. Megpróbálom még egyszer.” Igen, ez utóbbi a reziliens viselkedés.
Az érzelmek felismerésének és kezelésének a képessége a reziliencia egyik legfontosabb összetevője, ehhez szorosan kapcsolódik az impulzuskontroll. Ez egyrészt azt jelenti, hogy nem szabad zsigerből reagálni, másrészt a vágyteljesítés késleltetése is ide tartozik, vagyis az, hogy például akármilyen csini is, nem vesszük meg hirtelen felindulásból a hatodik körömcipőnket az üzletben, ha éppen nem fér bele, hanem megvárjuk, amíg tényleg megengedhetjük magunknak.
A realista optimizmus pontosan azt takarja, amire a nevéből következtetünk: alapvetően pozitívan látjuk a világot, de felismerjük és képesek vagyunk elfogadni a negatív dolgokat is. A reziliens személyek emellett empatikusak, ami nem azonosulást jelent, hanem azt, hogy képesek másokkal együtt érezni, ítélkezés nélkül közelíteni és segíteni, ám utána el tudnak távolodni.
Fontos, hogy tudjunk rugalmasan gondolkodni, perspektívát váltani, körbejárni egy adott szituációt, ezenkívül higgyünk abban, hogy képesek vagyunk alakítani az életünket, tehetünk magunkért dolgokat. Végül, de nem utolsó sorban hasznos kompetencia, ha tudunk nyitni a külvilág felé. Néha azért nem merünk segítséget kérni, mert félünk, hogy kiderül, nem értünk valamihez, pedig ezzel sokkal többet veszítünk. Ugyanígy nem szégyen bevállalni: hibázhatunk. A rezilienciához hozzátartozik az is, hogy az ember folyamatosan újat akarjon tanulni, akár még úgy is, ha elsőre nem pont az elképzelései szerint alakulnak a dolgok.
Van remény: a reziliencia fejleszthető
A reziliencia jelenségét először a két világháború között kezdték el vizsgálni. Olyan gyerekeket figyeltek meg, akiket nagy veszteség ért, és azt vették észre, hogy egyesek maradandó lelki sérüléseket szenvedtek, míg mások a történtek ellenére is tudtak boldogulni, és új képességeket bontakoztattak ki, mintha addig rejtve lévő kompetenciáik mutatkoztak volna meg a trauma hatására – tudom meg dr. Nemes Évától. A konklúzió az volt, hogy bár különböző képességekkel születünk, azok bármilyen pontról tovább fejleszthetők.
Ez jó hír, de persze nem megy parancsszóra. Ha ma úgy fekszel le, hogy megfogadod, holnaptól már sokkal reziliensebb leszel, és gyorsan bedugsz pár self-help könyvet a párnád alá, az valószínűleg nem lesz elég. Arra, hogy ki hova forduljon, ha a rugalmas ellenálló képességét szeretné fejleszteni, nincs egységes recept. „Én általában ott szoktam kezdeni, hogy körüljárjuk azokat az élethelyzeteket, amikben az adott ember feszültséget él meg, keressük az okokat, hogy hol van a blokk: például az emberi kapcsolatok, az önbizalom vagy éppen a teljesítmény terén. Ezután fontos, hogy megtaláljuk azokat a belső erőforrásokat, amikre támaszkodhatunk a nehéz helyzetben. De az, hogy coach-hoz, pszichológushoz, pszichodráma csoportba vagy mondjuk családállításra kell menni, attól is függ, milyen mélyen van valakiben elásva az adott negatív működés. Bármely támogató módszer hasznos, de csak akkor, ha megtörténik a tiszta szembenézés önmagunkkal” – mondja Hajnal András.
Fontos, hogy tudjunk rugalmasan gondolkodni, perspektívát váltani.
Ha munkával, szakmai élettel kapcsolatos elakadással nézel szembe, a szupervíziót is kipróbálhatod, ami egy személyiségfejlesztő módszer, és jó eszköz arra, hogy a fent említett részképességeken dolgozz. „Ez egy reflektív munkamód, melynek során megnézzük, körbejárjuk, mi történik az adott helyzetben, hogy lehet azt megoldani, később elemezzük, hogyan tudta működtetni az illető a kompetenciáit, közben pedig az alany megtanulja az önreflexiót, beépül a gondolkodásába. Természetesen ez egy nagyobb időszakot felölelő, hosszabb folyamat” – hangsúlyozza dr. Nemes Éva.
Egy mélyebb, komolyabb lelki elakadás, esetleg egy gyerekkori trauma feldolgozásához viszont elengedhetetlen a terápia. „Egy ügyfélszolgálati munkatársnak tartottam szupervíziót, akinek az volt az egyik problémája, hogy egy bizonyos típusú, idős női hangtól azonnal ingerült lesz, amint meghallja. Először fogalma sem volt róla, hogy miért, aztán egyszer csak beugrott neki, hogy a hang a nagymamájáéra emlékezteti, akivel nagyon rossz, traumatikus kapcsolata volt. Attól fogva, hogy ezt felismerte, el tudta különíteni a két helyzetet, megszűnt a gond” – meséli a szupervizor, hozzátéve, hogy az illető ettől függetlenül elvitte a dolgot terápiába, és a két módszer remekül kiegészítette egymást.
Ha bepötyögöd a Google-ba, hogy „reziliencia tréning”, jó néhány találatot ki fog dobni a kereső. A párnapos foglalkozások nagyon jók arra, hogy pontos képet kapj a rezilienciáról és a hozzá tartozó kompetenciákról, jó esetben lesz egy felmérés is, így láthatod, hol tartasz éppen, de mindez inkább csak kiindulási alap, ahogy az önsegítő könyvek vagy az otthoni módszerek, technikák is.
Mindenesetre, ha úgy érzed, hogy elakadtál valahol, ne félj segítséget kérni, hiszen ha megtetted, egy kicsivel máris reziliensebb lettél.