Aktuális

A gyász változatai

A gyász életünk legintimebb érzelme, amit mindenki a maga módján él meg. Vannak, akik nagyon érzelmesek, és kifejezik érzéseiket. Mások visszatartják őket, megint másoknál idővel változik, hogy ki akarják-e fejezni. A közhiedelem szerint azonban a gyászt közszemlére kell tenni, mert a felszínre került érzelem a lelki egészség alapja.

A halál és a gyász szertartásainak levezénylése nem is olyan régen még a vallások hatáskörébe tartozott, manapság azonban egyre többen döntenek úgy, hogy a maguk módján szeretnének búcsúzni és búcsúztatni. A halál ugyanakkor kemény üzlet is, s a gyász sújtotta hozzátartozóknak észnél kell lenniük, ha nem szeretnék, hogy életük legsérülékenyebb és legkiszolgáltatottabb pillanatában kihasználják őket olyan haláliparosok, akik számára a tragédia alapvetően csupán bevételi forrás.

És közben már itt toporog küszöbünkön az az egyre erőteljesebb nyugati trend is, amely azt állítja, hogy a gyász megéléséhez is profi szakemberre van szükségünk ugyanúgy, mint a koporsó elkészítéséhez vagy a sírásáshoz. Az amerikai terápiás kultúra, amely egyre nyilvánvalóbban terjed nálunk is, azt sugallja, hogy az emberek alapvetően gyengék, törékenyek, és hogy visszanyerni a lelki nyugalmunkat, erőnket egy szerettünk halála után lassan olyan anakronizmussá válik, mintha magunk akarnánk összerakni a törött bordánkat.

Brendan Maher, a Harvard pszichológus professzora elveszítette nagynénjét. Részt vett a temetésen, majd hazarepült. Pár nappal később felhívta egy fiatal nő, időpontot akart vele egyeztetni egy egyórás gyásztanácsadásra. Mire ő elmondta, hogy a nagynénje ugyan remek asszony volt, és imádott vele lenni, de 105 éves korában halt meg. És bár szomorú az elvesztése miatt, amit érez, azt nem nevezné gyásznak. Eljött az ő ideje, és már megkönnyebbült, hogy mehet. Azután a professzor rákérdezett, a tanácsadó ismerte-e a nagynénjét. Persze azt felelte, hogy nem. „Más szóval egy komplett idegen, aki nem ismer se engem, se a nagynénémet, szeretne segíteni feldolgozni azt a gyászt, amit nem érzek?” – kérdezte Maher. Mire a nő mondta, hogy ingyenes lenne, mert része a temetési csomagnak, amelyet a nagynénje előre kifizetett. Erre a professzor szó nélkül letette a kagylót.

Ez a történet, amelyet Sally Satel és Christina Hoff Sommers mesél el One Nation Under Therapy című könyvükben, két dologra világít rá azzal kapcsolatban, manapság mennyire nem tudunk mit kezdeni a gyásszal. Az egyik: egyre gyakrabban fordul elő, hogy idegenek próbálnak jól-rosszul érzelmi támaszt nyújtani olyan pillanatban, amely korábban csak a rokonokra, barátokra, ismerősökre, az elhunyt „saját embereire” tartozott. Másrészt meggyőződésünkké vált, hogy a gyászolót segíteni kell egy normális emberi élmény, a veszteség feldolgozásában, és hogy speciális lelki tevékenység, a gyászmunka nélkül nem létezhet egészséges gyász.

 A gyász változatai

A vigasztalhatatlan szomorúság mítosza

George Bonanno, a Columbia Egyetem pszichológus professzora kutatásai során ezzel szemben azt találta, hogy a gyászolók jelentős arányú csoportja nem fejez ki semmilyen különösebb lelki gyötrelmet, folytatja az életét tovább, és elég hamar ismét boldog tud lenni. Bár a lelki szenvedés kimutatásának elmaradása a közvélekedés szerint nem egészséges, Bonanno azt írja, erre semmilyen bizonyítékot nem talált.

A kutató 1500 idős párral készített interjút, akik közül 250 időközben megözvegyült. Amikor fél, majd másfél évvel később rákérdezett, ezeknek az idős özvegyeknek mindössze a fele számolt be intenzív gyászról. Két hónappal a tragédia után a csoport másik felének már nem voltak negatív hangulatai, harmaduk élt csak át közepes mértékű stresszt a haláleset miatt, és mindössze az ötödük érezte magát szerencsétlennek, és illett bele a „gyász sújtotta özvegy” sztereotípiába.

Fontos megjegyezni, hogy ezen utóbbi személyek életük során nagyon függtek partnerüktől. A kutatás azt mutatta, a gyász formája alapvetően a kapcsolat minőségét jelzi, s főleg azt, hogy korántsem azok gyászolnak a legintenzívebben, akik a legmélyebben szerették az elhunytat.

Akar róla beszélni?

A traumákra általában azt mondják, az a terápiájuk, hogy beszéljünk róluk valakivel, akiben megbízunk, és aki meghallgat, miközben számtalan kutatás bizonyítja, hogy a beszédnek kevés köze van a gyógyuláshoz. A Yale Egyetem pszichiáterei például semmilyen összefüggést nem találtak aközött, hogy az Öbölháború veteránjai mennyit beszéltek családjukkal az átélt borzalmakról, s hogy mekkora volt bennük a háborúval kapcsolatos szorongás. Egy 1989-es kaliforniai földrengés után a Stanford Egyetem pszichológusai sem találtak különbséget a lehangoltság fokában azok között, akik beszéltek az élményeikről, és azok között, akik nem.

Más vizsgálatokban sem találták semmilyen bizonyítékát annak, hogy a rossz érzéseink társas megosztása bármiféle védelmet nyújtana. Susan Cohen 1988-ban elvesztette egyetlen gyermekét, amikor Lockerbie-nél felrobbant a Pan Am légitársaság 103-as járata. A tragédiát követő órák káoszában is tisztán emlékezett arra, amikor egy gyásztanácsadó lépett oda hozzá és férjéhez. Közhelyekkel bombázta őket a reményről, és a lányuk hobbijáról kérdezett. A pár szeretett volna egyedül maradni gyászával, de a nő csak nem akart leszállni róluk.

Mrs. Cohen néhány nappal később találkozott egy másik gyászterapeutával is, aki csoportot vezetett gyászoló családtagoknak. A terapeuta aggódott amiatt, hogy Mrs. Cohen dühös volt, és mert nem nyitotta ki a szívét, neki azonban nem volt szüksége klisékre. Végső soron nem volt szüksége senkire, aki azt hajtogatja, hogy valami nem stimmel azzal a mérhetetlen dühvel, amit érez.

Susan Cohen az elsők egyike volt, aki a nyilvánossághoz fordult a szerencsétlenségek helyszínén feltűnő gyásztanácsadók módszerei felett érzett elkeseredése miatt. Tíz évvel később, a columbine-i lövöldözés után már protestálók csoportja próbálta megfékezni, hogy tanácsadók lepjék el az iskolát. A New Yorker magazin képregényben fogalmazta meg a kultúrtörténeti pillanatot: a képen két cowboy kémleli a horizontot a hegytetőről, amikor a távolban feltűnik fekete pontok egy csoportja. „Nehéz innen megmondani – mondja egyik cowboy a másiknak. – Vagy hollók, vagy gyásztanácsadók.”

A gyász rakétája című esszéjében Charles Krauthammer pszichiáter, a Washington Post kolumnistája írja: „A gyásztanácsadó biznisz azokon az egyetemes dogmákon hízik, miszerint a kibeszélés és az elengedés jót tesz a léleknek. A mentális egészség nevében követelik a nyitást, állítják, hogy tabuk nélkül beszélni és megmutatni magunkat egészséges, az elfojtás és visszafogottság pedig csak a lelki betegség melegágya.”

Egy másik újságíró ugyanott azt mondja, a gyásztanácsadók a New Age önjelölt apostolai, akik azonnal ott teremnek, ahol katasztrófa történik, kántálják a populáris pszichológia mantráit, és azt követelik a gyászolóktól, hogy beszéljenek érzéseikről. Pedig azzal, ha erőltetik az áldozatokat a nyitásra, több kárt okozhatnak, mint hasznot. Traumát szenvedett embereket vadidegenek által önkifejezésre kényszeríteni a terápia alapvető erkölcsi elvét sérti: azt, hogy a segítséget a páciensnek kell kérnie.

Angliában szintén népszerűek a gyásztanácsadók, de sokaknak ott is elegük van belőlük. Az egyik kommentátor például úgy írta le őket, mint többnyire középkorú hölgyeket nagy, lógó fülbevalókkal, olyan diplomákkal a zsebükben, amelyek kétes intézményekből származnak, és akik folyékonyan beszélik a pszichoblablát.

A magyar származású pszichiáter, Frank Füredi, a 2004-es Therapy Culture című könyv szerzője is támadja a gyásztanácsadókat a gyász élményének eltorzításáért. Azt mondja: „A gyász egyre inkább átváltozik a halottra való emlékezésről a túlélő terápiás állapotává.” Ma már az elkeseredés minden formája alkalmat ad a „gyászbrigádok” felbukkanására, ahogyan a Time magazin nevezi őket. Amikor például a Bostoni Közkönyvtárat 1998-ban elöntötte a víz, gyásztanácsadókat hívtak a könyvtárosokhoz azért, mert sok könyv elázott.

Szakaszokban jön

 A gyász változataiSzéles körben elterjedt tévhit az is, hogy a gyászmunkának meghatározott szakaszai vannak, és csak az gyászol megfelelően, aki ezeket a fázisokat végigjárja. Ez a népszerű félreértés Elisabeth Kübler-Ross munkája nyomán született meg. Ő készített vizsgálatot haldoklókkal, és 1969-ben publikálta A halálról és haldoklásról című könyvét. Ebben a haldoklás öt szakaszát különbözteti meg: tagadás, düh, depresszió, alkudozás és elfogadás.

Érthetetlen módon és főleg indokolatlanul, azóta ezt a modellt elkezdték a gyászolóra vonatkoztatni. A kutatások szerint azok a közkeletű elképzelések is tévesek, hogy mindenkinek segít, ha beszél róla. Azok az özvegyek, akik nem osztották meg másokkal érzelmeiket, és akik kerülték az elhunytra emlékeztető dolgokat, nem mutattak különbséget depresszióban, szorongásban, alvászavarokban és fizikai panaszokban azoktól, akik megtették. Azok a szülők, akik „dolgozni akartak” a gyerekük elvesztése miatt érzett fájdalmon azzal, hogy értelmet kerestek benne, vagy azon gondolkodtak, hogyan lehetett volna elkerülni a tragédiát, nagyobb fájdalmat éltek át három héttel a gyerekük elvesztése után, mint azok, akik nem mentek terápiába – és ugyanez volt a helyzet másfél év után is. Hasonló eredményre jutottak holokauszt-túlélőknél, megerőszakolt nőknél és olyan melegeknél is, akiknek AIDS-ben hunyt el a partnerük.

Amikor valaki nem fejezi ki a fájdalmat, amit átél, az egy értékes megküzdési stratégia, nem pedig olyasmi, amit megbélyegezni kellene „tagadás” címmel. A kutatások nyomán egyértelműnek látszik, hogy a szomorúság kifejezése vagy az arra koncentrálás nem szükséges feltétele a veszteséggel való szembenézésnek. A veszteségek és tragédiák áldozatai meglehetősen különbözőek lehetnek reakcióikban: van, akinek ilyenkor jót tesz a terápia, és van, akinek nem. Az élet alapvető kríziseire nincsenek „érzelmileg megfelelő” válaszok, a tömegkatasztrófák helyszínén megjelenő kéretlen segítők pedig azt a megkérdőjelezhető üzenetet közvetítik, mintha az első számú lecke, amelyet a szenvedésben megtapasztalhatunk, mindössze az lenne, hogyan kell azt kezelni.

Pedig a szenvedés önmagában gyógyító lehet. A szenvedés sokszor az egyetlen elképzelhető válasz egy emberi tragédiára, amelyet nem lehet megúszni. Annál banálisabb üzenetet pedig nehéz elképzelni, mint amikor valaki azt gondolja, semmi más dolgunk nincs az életben, mint hogy egy tragédia után érezzük jobban magunkat olyan gyorsan, amilyen gyorsan csak lehet.

 Cikkünk az e heti Nők Lapjában jelent meg. További cikkeink az aktuális számból:

Ha előfizetnél a Nők Lapjára, itt és most megteheted!
Csatlakozz hozzánk a Facebookon is!

 

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top

Szeretnél értesítést kapni?

Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.

A hét legizgalmasabb cikkei!
Friss sztárhírek itthonról és külföldről
Tudd meg, mit mond a horoszkópod!
Regisztráció

Elfelejtett jelszavad helyett könnyen tudsz új jelszót megadni, ehhez az alábbi lépéseket kell csak követned:

  1. Add meg az alábbi beviteli mezőben az e-mail címed vagy felhasználóneved
  2. A hozzád tartozó címre kiküldünk egy levelet a jelszócseréhez. Ellenőrizd a SPAM mappádat is, ha nem látod pár percen belül a levelet a beérkezettek között.
  3. A levélben kapott linket 24 órán belül lekattintva eljutsz egy felületre, ahol megadhatod az új jelszavad
  4. Jelentkezz be a friss jelszóval

Fiókod törléséhez add meg a jelszavadat:

Itt tudod a jelszavadat megváltoztatni:

Új jelszó mentése