- Egy izgalmas film megy a tévében, a főhős épp tigrisbukfencben menekül a golyózápor elől, amikor a mozdulatot egy náthás, lázas családfő töri derékba, hogy valami fájdalomcsillapítóval felszerelt köptetőt ajánljon. Felmegy bennem a pumpa, dühömben lekapcsolom a televíziót.
- 536-os a sorszámom, az előttem várakozók száma 12. A műfénytől fényes boltban a várakozók arcát kutatom, és próbálom kitalálni, ki lehet az a 12. Hamar feladom, ülőhelyet keresek, de az nincs. A bejárat mellett tipródom húsz perce, kínomban lábizomgyakorlatokat végzek, aztán belátom, képtelen vagyok további hatvan percet várni az új SIM-kártyára. Átadom a sorszámom egy idős néninek.
- Budaörsről Budapest felé tartok, amikor egyik pillanatról a másikra leáll a forgalom. Húsz perce a Petőfi híd táblát bambulom. Baleset. Szirénák. Fények. Megannyi egymás mellé szorult ideges autós. A rádió irritál, pisilnem kell, éhes vagyok – hangosan méltatlankodom. Az óramutatók egyszerűen leálltak.
- A pénztárnál topogok, megint nem vettem kosarat, két kézzel, kitolt hassal és merev állal tartom azt a húsz dolgot, ami eredetileg egy lett volna, de hát igazi fogyasztóból faragtak, azt is megveszem, ami nem kell. A pénztáros egy idősödő asszony, kezei lomhák, csuklóján fásli, öt vásárlóból három bunkó. Vastag télikabátom végzi a dolgát, gerincem mentén csiklandós cseppekben szalad a veríték, kezeim remegnek a súlytól, és olyan érzésem van, mintha tyúklépésben sem haladnánk. Hangosan sóhajtozom, mintha ez bármit változtatna a helyzeten.
Illusztráció: Thinkstock
Szinte minden áldott nap egy olyan élethelyzet kellős közepén találom magam, amikor a Jóisten úgy teszi próbára a türelmem, hogy belehelyez egy ólomnehéz csendéletbe, amiből csak hosszú idő elteltével szabadulhatok. Ilyenkor megáll az idő, agyamat szisztematikusan elborítja a türelmetlenség, lassan kivetkőzöm magamból (olykor a hisztéria is homlokon csókol), és időzített biobombaként ketyegek. A nyugalom, az elcsendesedés, a türelem állapota elképzelhetetlen, inkább hergelem magam, és hagyom, hogy minden sejtemet átjárja az idegbaj.
A jelenséget nemcsak a hétköznap embere ismeri jól, de a tudomány is, ami ezt az állapotot az unalom műfajai keretei közé sorolja. Ez az állapot akkor üt be, ha az ember alkalmatlannak érzi magát, vagy nincs kedve egy feladat elvégzésére, mert az nem haladja meg a képességeit, nem okoz kellemes izgalmat, vagy túlontúl sok izgalommal jár. A tekintet ilyenkor gyakran a semmibe mered, az elmét elborítják az összefüggéstelen gondolatok, az ember haladna, mozdulna, de csapdában érzi magát – ha szerencséje van, csak percekig, ha nincs, akkor akár órákon át kitart ez az állapot.
Az unalmat alábecsülni nem szabad, ha valaki – például a munkahelyén – unatkozik, hajlamos olyan pótcselekvéseket (alkohol, drog, játék) keresni, amik kirántják ebből az állapotból. Szakemberek az unalmat a fájdalom tünetéhez hasonlítják, ami jelzi, valami nincs rendben – ám míg munkakörön, a feladatokon lehet változtatni, a sorban állástól, a dugótól, a sorszámoktól senki nem ment meg bennünket, nem marad más választásunk, mint új jelentéssel felruházni az állapotot: A semmittevés néha kimondottan jó! A dugó lehetőséget ad az énidőre!, és nem árt felkészülni ezekre az élethelyzetekre: készítsünk például olyan hanganyagot magunknak, ami az elmét ezekben a percekben is izgalomban tartja. Hallgassunk hangoskönyvet, tanuljunk nyelvet! – és lehetőleg minden sorban állós mutatványhoz keressük azokat az időzónákat, amikor a legtöbb ember valami mást csinál – például ebédel vagy alszik –, és törekedjünk arra, hogy minden létező dolgot online vagy telefonon intézzünk!