Tizenhét voltam, amikor először találkoztunk: édes voltál, megnyugtattál, elbódítottál. Akkor éreztem először, milyen érzés, ha az elme felszabadul, a nyak és a váll körüli feszülés feloldódik, minden könnyűvé és gondtalanná alakul. Ehhez foghatót előtte soha nem éreztem, hiába meditáltam, imádkoztam, sportoltam, semmi nem hozott akkora nyugalmat, mint te.
Fotó: Profimedia
Másnap persze a csoda szappanbuborékként pukkant szét, nem maradt más, mint az émelygés, a gyomorbűz, a fejfájás és a bűntudat: már akkor éreztem, valami olyan szerhez nyúltam, amihez nem lett volna szabad – talán sejtettem, bár kinyírsz, én újra és újra akarlak majd. Így történt. A rosszullét emléke hamar kitörlődött, jött egy újabb alkalom, és én kísértésbe estem. Két kezemben tartottalak, kóstoltalak, ízleltelek, szimatoltalak és élveztelek.
Nem szerettem, ha gyors és erős voltál, érezni akartam a bizsergést, ahogy lassú hullámokban beveszed a testem, az eszem. Hamar megtanultam, ha olcsó vagy, nem tudlak szeretni, de ha már az illatodtól behunynom a szemem, betaláltál. Szerettem, ha megadtuk a módját, ha rítusszerűen olvadtál belém. Emlékszem, mindig próbáltam mértéket tartani, de soha nem sikerült tetten érni a pillanatot, amikor éreznem kellett volna, hogy elég.
Az együttléteink rendre fáradt másnapokat szültek: a világ színes kifestője elveszítette színeit, semmi és senki nem érdekelt, rutinból játszottam a kedves, összeszedett, életképes nőt, akiről senki nem tudta, hogy előző este az alkohollal hált.
Hónapok, évek teltek el, és bár az eszem tudta, hogy romba döntesz, lemondani rólad nem tudtam. Olyan voltál nekem, mint egy átkozott szerető, aki egyetlen pillantással felülkerekedik, elcsábít és az egekbe repít. Nem titkolom, szerettelek, mert valami olyasmit adtál, amit megadni azóta sem tudott senki más nekem: ha velem voltál, a szorongás, a gátlások elhagytak, helyüket a kacagós lebegés vette át, tudtam és éreztem, bármire képes vagyok, bármit elérhetek. A hatásod alatt a félelemérzetem teljesen kikapcsolt, egy boldog őrült jelmezébe bújtam, aki nem félt lépni, elszállni, szárnyalni.
Ezért az állapotért azonban súlyos árat fizettem, mert ha eljött a kijózanító másnap, rendre a mélység egyre büdösebb pöcegödrében találtam magam: a nappalok egyre szürkébbek, az emberek egyre elviselhetetlenebbek lettek – csak a gondolat éltetett, hogy hamarosan újra találkozunk. Nagyon sokáig éltem úgy, hogy meg sem próbáltam ellenállni neked. Akartalak, vártalak.
Aztán elfáradtam. Nemcsak a testemet, de a lelkemet is kilúgoztad, már veled sem tudtam szárnyalni, mindössze egy dologra vágytam: hogy fejbe csapj, és elájuljak. Egy józan reggelen aztán rádöbbentem: minek vagy az életemben, ha veled sem szeretem az életem? Túl drága vagy ahhoz, hogy semmit ne adj. Szakítani akartam, látni akartam, hogyan boldogulok nélküled.
Az első pár nap nehéz volt. Sokat gondoltam rád, rettegtem az estéktől, mert tudtam, ezek a te óráid, amikor kísérteni kezdesz, amikor annyi gondolatot tolsz az agyamba, hogy azoktól csak veled szabadulhatok. Soha nem felejtem el, amikor először farkasszemet néztem veled, és hangosan ki tudtam mondani: nem akarlak! Akkor húztalak le először a vécén. Az első nap sikere aztán erőt adott, egész héten kibírtam nélküled. A kísértést nem te kezdted újra, barátaim erőltették, hogy újra belém bújj – és az eszemet vedd.
A következő másnap azonban más volt mint a többi: bűntudatom volt, és haragudtam, hogy nem tudtam nemet mondani. Ez volt az a nap, amikor újra megfogadtam, adok a józan életnek egy újabb esélyt. Azóta jó úton vagyok, mert nagyon akarom a jót és a szépet – ebben pedig nincs helyed!