Ezért gyűlöli sok ember, ha megölelik

Amikor Kata másfél évvel ezelőtt besétált a baráti körünkbe, nem tűnt fel senkinek, hogy vannak olyan élethelyzetek, amikben ő kimondottan kényelmetlenül érzi magát. Idővel aztán mindenkinek feltűnt, hogy egyáltalán nem esik jól neki, ha találkozásaink alkalmával nemcsak puszival, de egy kiadós öleléssel üdvözöljük: teste rendre megmerevedett, jobb kézfejével megveregette, megvakargatta a vállainkat (mintha csak menhelyi ebek volnánk), majd tűrte és várta, hogy végre szabadulhasson. Reakciójának maga sem volt tudatában, legempatikusabb barátnőnk hívta fel rá a figyelmet: „Te, Kata, neked pokoli érzés lehet, ha megölellek!” – mire ő beismerte, hogy soha életében nem ölelt, nem tudja, mit kell közben csinálni, érezni, ahogy azt sem, hogyan kell belelazulni. Családjában, párkapcsolataiban soha nem volt szokás ez a fajta testi-lelki összefonódás, negyven év alatt három  mentett kutyájától kapott ehhez hasonló élményt. 

Fotó: Neményi Márton

Minél többet beszélgettünk erről, annál inkább vágyott az érzésre, hogy megtanulja és megtapasztalja, milyen érzés lehet átadni magát a biztonságot és szeretetet adó ölelésnek. Mivel mellettünk megkapta mindkettőt, szisztematikus öleléstréningbe kezdtünk – persze a beleegyezésével: napi egy perc ölelés volt a cél, és mivel egy munkahelyen dolgozunk mi négyen, a napi penzumot nem tudta megúszni. 

Félmilliót keres egy héten az anyuka, aki ölelésterápiával gyógyít

Eleinte szabályosan émelygett a gondolattól, hogy egy váratlan pillanatban valamelyikünk „lecsap” rá, szurkolt, hogy megfeledkezzünk a kiképzésről, de pechjére rendszeressé vált a szeretetburok. Arra mindig odafigyeltünk, hogy ne mások előtt szorongassuk, és az ölelés előtt mindig megkérdeztük tőle, hogy mehet-e. Körülbelül három hónap után jött el a pillanat, amikor először éreztük, hogy már nem szenved, sőt képes kitárni a karjait, szorítani, és belesimulni a „pózba” – ma pedig ott tart, hogy sok esetben már ő kezdeményez, kényszer nélkül, szabadon. Az már más tészta, hogy rajtunk kívül mást ölelni még nem nagyon tud, de talán eljön ennek is az ideje.

Az ölelés tudománya

Aki utál ölelkezni, azt óriás kihívás elé állítja az élet azoknak a családtagoknak, barátoknak, ismerősöknek köszönhetően, akik előszeretettel tárják ki karjaikat, hogy aztán szorosan becsomagolják a másikat. Az ölelés elől kitérni, azt elhárítani nagyon nehéz anélkül, hogy az ember ne hozná magát kellemetlen helyzetbe.

Fotó: Neményi Márton

Miért szeretnek egyesek ölelkezni, és miért taszít másokat? Nem túl nehéz kikövetkeztetni, hogy ölelési szokásunk szoros összefüggésben áll azzal, hogy mit hozunk otthonról, egészen pontosan a korai gyerekkorunkból: ha szüleinktől azt tanultuk, hogy ölelni jó, felnőttként sem lesz gondunk az összebújással, ellenben, ha gyerekként nem leshettük el az ölelés mintáját, felnőttként is másképp reagálunk erre az intim mozzanatra.

Vannak, akik számára az ölelés egyet jelent a komfortzóna elhagyásával, feszengenek, lemerevednek, kényelmetlenül érzik magukat, ugyanakkor vannak olyanok is, akik a gyerekkori ölelésmegvonás miatt felnőttként kimondottan szomjazzák a másik szorítását.

Kutatók megfigyelték, az emberi testre is hatással van, ha nem „kap” ölelést: a test úgynevezett bolygóidege alulfejlett lesz, az oxitocin rendszer alulműködik, márpedig ez nagyon fontos szerepet kap abban, hogy kifejlődhessen bennünk az intimitás, az együttérzés, a kötődés képessége. Mindezt olyan árva, később örökbe adott gyerekeknél figyelték meg, akiket gyerekkorukban teljesen elhanyagoltak, nem volt részük érintésben, törődésben. Esetükben az „öleléshormon” termelődése nem indult be.

Fotó: Neményi Márton

Nemcsak a gyerekkori minta, de az önértékelés és a tulajdon testünkről alkotott kép is szoros összefüggésben áll ölelési „képességünkkel”: akinek nem esik nehezére az ölelés, rendszerint egészségesebb önbizalommal bír, „jóban van” önmagával; egy szociálisan szorongó ember számára azonban egyáltalán nem jön könnyen az ölelés, egy ölelő ember a kényelmi zónájától messze sodorhatja őt. Pont miattuk kell óvatosan bánni az öleléssel, hiába vagyunk mi magunk „nagy” ölelők, tudnunk kell felmérni, hogy viszonyul ehhez a másik. Ha a legkisebb ellenállást, távolságtartást érezzük, érjük be egy puszival vagy kézfogással – tartsuk észben: mindenkinek szabad joga eldönteni, mi történik a testével.

forrás: time.com