Az elengedést, az elgyászolást is lehet, sőt kell is tanulni. A legtöbben megtapasztaljuk, sokszor már gyermekkorban, hogy milyen érzés elveszteni egy kedves, pótolhatatlan tárgyat, milyen, amikor nem lesz többet része az életünknek egy számunkra fontos ember, mert mondjuk elköltözik, elhagy minket, vagy egyszerűen csak elsodorja mellőlünk az élet.
Dédelgetni, növeszteni a fájdalmat
Engem elhagyott a férjem, megcsalt, más családot választott magának
– kezdte történetét Ági, aki azért kért segítséget, hogy újra párt találjon. Amikor lánya egyetemre ment, egyre erősebben érezte, hogy magára maradt. Nincs kedve semmihez, mert elhagyták, így összegezte az állapotát. Amikor mesélt az életéről, elsőre úgy tűnt, egy nagyon friss veszteségről van szó, nagyon eleven volt minden érzése, a bánata olyan erősnek hatott, mintha csak néhány napja ment volna el a férje. Szenvedett, mert nincs vele, mert „másik felesége van, és gyerekei”.
Itt persze már kicsit gyanús volt, hogy nem lehet ez annyira friss élmény, de csak ez után derült ki, hogy a volt férje 15 éve ment el. Az elmondottakból számomra az derült ki, hogy igazán sosem volt jó a kapcsolatuk, nehezen jöttek ki. A megismerkedésük után néhány hónappal már útban is volt a gyerek, így gyorsan összeházasodtak, de a helyzet nem javult, így Ádám, a volt férj kiment külföldre dolgozni, hátha a távolság jót tesz a kapcsolatnak. Így éltek távkapcsolatban két évet, majd a férfi a válás mellett döntött, mélységesen megrázva Ágit, aki ezzel élete szerelmében csalódott. Ádám néhány évvel később megismerkedett mostani feleségével, akivel már két gyerekük van.
„Érti? – szegezte nekem a kérdést Ági – Az a nő elvette tőlem. Pedig nem volt joga hozzá, ő hozzám tartozott, az én férjem volt.” Mint kiderült, nem is engedte Ádámnak, hogy látogassa a lányukat – a férfi csak akkor találkozhatott volna a gyerekkel, ha visszatér a családjához. Ádám kereste őket, próbálkozott egy ideig, aztán új életet kezdett, Ági pedig valahogy beleragadt a veszteségébe. Miközben én az elmondása alapján úgy éreztem, sosem volt jó a kapcsolatuk, csak a gyerek kötötte össze őket, addig Ági nagy és igazi szerelemről és kisebb, bár napi civakodásokról beszélt, amilyenek minden kapcsolatban vannak. Nem értette, miért ment el a férje, mi történt velük, mikor minden rendben volt, és boldog család lehettek volna. Miközben Ádám nem egy másik nő miatt akarta felbontani a házasságot, addig Ági fejében az az évekkel később megismert nő volt a főbűnös, aki végleg elvette tőle a férjét.
Jelenet a Blue Jasmine című filmből
Ágival folytatott sok-sok beszélgetésünk alatt később egy örökös bánatban telt gyermekkor rajzolódott ki, melyben az édesanyja egy nős férfitól esett teherbe, aki sosem vállalta a gyereket, így egyedül, apa nélkül nevelte a lányát. Ági a poklok legmélyebb bugyraiból jövő apaképpel nőtt fel. Az ő világukban a férfiak gonoszak, akik elhagyják a gyerekeiket, sőt nem is akarják őket, nem foglalkoznak a nőkkel. Ilyen családi csomaggal a hátizsákjában ismerte meg Ági Ádámot, akit talán kissé túlidealizált, s azt hitte, majd megmenti őt az állandóan zsörtölődő anyjától, és elhozza a vágyott boldogságot. Ági még éppen csak felnőtt, amikor eldöntötte, hogy ő majd sokkal jobban csinálja, ő jó feleség és a legjobb anya lesz.
Ági gyászának feldolgozását nagyban segítette, hogy a lányát is bevontuk a beszélgetésekbe, és kiderült, hogy ő hasonlóan érezte magát egész gyermekkorában, mint Ági az anyja mellett. Nehézségnek, tehernek, aki miatt az anyja mindig dühös és szomorú. Áginak nehéz volt ráébredni, hogy csak számára állt meg az élet. Közben mellette felnőtt a lánya, magára hagyottan, szorongva, bűntudattal telve – hasonló csomagot adott át, mint amit ő is kapott. Sőt ő megfosztotta a lányát az apjától, pedig Ádám szeretett volna jó elvált szülő lenni, nem úgy, mint Ági apja.
Az egyik beszélgetésünk alatt Ági még azt is kimondta, hogy könnyebben el tudta volna engedni a férjét, ha meghal, mert akkor már nem reménykedett volna, hogy visszajön, nem kellett volna látnia, hogy valaki mással új életet kezd.
Néha nem vesszük észre, hogy mit tesz velünk a veszteség, sem azt, hogy nem tudunk megbirkózni vele egyedül. A segítségkérés és -fogadás nagyon fontos ilyenkor, bár sokan már csak akkor észlelik – vagy akkor sem –, hogy valami nem stimmel, amikor valami nagy változás történik az életükben, mondjuk kirepül a gyerek, vagy az egyetlen élő kapcsolat van veszélyben.
Betenni a gyászt egy dobozba
A legjobban természetesen az a veszteség fáj, ami végleges, amikor meghal egy hozzánk közel álló, szeretett személy. Ilyenkor a családtagjainktól és az ő segítségükkel tanuljuk, hogyan birkózzunk meg a hirtelen jött szomorúsággal, bánattal és dühvel.
Vannak azonban olyanok is, akik szeretnék teljesen kizárni az életükből a veszteségeket, mintha nem is léteznének, mintha hátat lehetne fordítani nekik. Mintha mindenen és mindenkin túl tudnának lépni egyetlen pillanat alatt. Nem gyászolnak, mintha tudomást sem vennének a veszteségről, ám mindez csak önámítás. A gyászuk éppen olyan megrekedt, meg nem élt érzelem, mint azoké, akik benne ragadnak a fájdalomban. Csupán blokkolják az érzéseiket, berakják egy pajzs mögé. Ám attól, hogy nem látszik, még ott van, és minél jobban el akarjuk takarni, annál jobban láthatóvá szeretne válni.
Előfordulhat, hogy ennek a helyzetnek egyfajta védelmi funkciója van. Egyszer egy kórházban beszélgettem egy nagymamával, akinek a lánya meghalt egy autóbalesetben. Az unoka túlélte, de műtétre, kórházi ellátásra szorult, és a nagymama volt mellette. „Nem foglalkozhatok a gyásszal – mondta nekem –, mert olyan nagyon megbénítana, hogy nem tudnék az unokám mellett lenni. Addig nem gondolok arra, hogy mi történt, amíg haza nem vihetem innen.
Hallottam, hogy mi történt, de még nem tudom, még nem engedem meg magamnak, hogy felfogjam, mit jelent ez a veszteség. Most még csak egy dobozban van, amit nem nyitok ki.
Ez a nagymama tudta, mi a gyász, és azt is tudta, hogy fog gyászolni, de nem volt még ott az ideje és a helye, hogy megélje, amit meg kell élnie.
Jelenet a Blue Jasmine című filmből
Megélni és nem túlélni az életet
Sokan vannak, akiknek a halál, a szeretett személy elvesztése olyan nagy trauma, hogy évekig nem tud csillapodni a gyászuk.
Ica férje halála után évekig nem is igen mozdult ki a lakásból. Alig túl az ötvenen, magára maradt, és a gyásztól, a gyásszal nem tudott tenni semmit.
Eleinte nem tartották problémának, hogy néhány hetet otthon maradt, de időközben eltelt hat év, és Ica maximum a pár utcával arrébb lévő orvoshoz ment el évente néhányszor. A fia a családjával a közelben élt, így mindennap meglátogatták, bevásároltak neki, elintézték a dolgait.
A nehézség ott kezdődött, amikor ők szerettek volna elköltözni egy másik városba, mert mi lesz akkor a mamával, ugye. Ica úgy érezte, nem tud és nem akar élni a férje nélkül, kín neki minden nap egyedül. A férje volt az első és egyetlen szerelme, a legjobb barátja, támasza és társa mindenben, és együtt élték le az életüket. A családnak végül egy gyászterapeuta segített túljutni a veszteségen. Icának sikerült erőt merítenie a családjából, és el tudta engedni a férjét. Hosszú évek után kimozdult otthonról, és keresett egy nyugdíjas közösséget, ahová tartozhatott.
Azt gondolhatnánk, ez velünk nyilván nem történik meg, de nézzünk csak szét kicsit jobban. Biztosan ismertek ti is olyan embert a környezetetekben, aki például egy válás után nem vagy csak nehezen állt talpra, aki egy szerettét nagyon nehezen engedte el. A veszteségek feldolgozása nem mindenkinél megy egyformán, sőt lehet, hogy valaki nagyon egyedi, egyéni módon néz vele szembe, és ezzel nincs is gond. De ha valakinek a fájdalma hosszú ideje nem enyhül, akkor ott elakadás lehet. Elakadás, mely visszahúz, ránk telepszik, szinte megfojt, de legalábbis kivon az életből, így csak túléljük, de nem megéljük a további éveket.
Jó, ha foglalkozunk a saját gyászunkkal és ha segíteni tudjuk szeretteinket a veszteségek feldolgozásában, ám ha ez nem megy, elakadunk, akkor kérjünk, ajánljunk, keressünk segítséget.