Így esnek darabjaikra a narcisztikus predátorok áldozatai

Barcs Krisztina pszichológus hosszú évek óta a narcisztikus párkapcsolatok túlélőinek nyújt pszichés segítséget, egyéni és csoportterápián. Ezekről az áldozatokról kevesebb szó esik, pedig a lelki bántalmazás – ami ezekre a párkapcsolatokra olyannyira jellemző –  bőven tud olyan romboló lenni, mint a fizikai abúzus.

Az egyik videódban azt mondod, hogy a párkapcsolati erőszak kapcsán túl keveset beszélünk a lelki bántalmazásról, és hogy a helyén kéne végre kezelni.

Igen, mert csak kevesen tudják, hogy ez a bántalmazási forma is torkollhat mentális és fizikai betegségbe, kialakulhat miatta anyagi függés, kiszolgáltatottság, a károkozás mértéke tehát adott esetben hasonló, mint fizikai abúzus esetén. A narcisztikus ember rendszerint lelki bántalmazó – a vele való hosszú távú együttélés poszttraumás stressz zavart okozhat.

Kizárt velük egy kiegyensúlyozott párkapcsolat?

Sajnos azt kell, hogy mondjam, igen. Hiszen a narcisztikus abból szerzi az erejét, hogy a másikat lenyomja. Fokozatosan, az élet minden területén uralkodik rajta, kritizálásával felülkerekedik a másikon, kikényszeríti belőle az állandó figyelmet, az örökös igyekvést. Ettől ideiglenesen helyreáll a krónikusan sérült önértékelése, és – átmenetileg – értékesnek érzi magát. Míg a másik érzelmileg, lelkileg, fizikailag tönkremegy mellette, ő ettől erősödik. Nincs egyenjogúság a kapcsolataiban, a mérce mindig kettős: amit neki szabad, azt a másiknak nem, és ez magától értetődő – legalábbis számára. Nem véletlen, hogy a párkapcsolati erőszak esetében a bántalmazók között gyakran előfordul a narcisztikus vagy az antiszociális személyiségtípus. A bántalmazás pedig széles skálán mozoghat, lehet szexuális erőszak, anyagi kontrollgyakorlás, fizikai és lelki erőszak, illetve ezeknek a keverékei. De a lelki abúzus, a manipuláció szinte biztos, hogy minden esetben jelen van.

Általában férfiakra gondolunk e személyiségzavar kapcsán. Milyen a tényleges nemi eloszlás?

Úgy tűnhet, mintha csak a férfiakat érintené, de ez nincs így.  Ők vannak ugyan többségben (a narcisztikus személyiségzavarban szenvedőknek csak mintegy 20 százaléka nő), de különbség nincs: a nők nagyjából ugyanazokkal a manipulációs trükkökkel teszik tönkre a környezetüket, mint a férfiak. A narcisztikus nők is eljuthatnak a fizikai erőszakig, ahogy a férfiak is használják például a szexmegvonást büntetési eszközként.

Nyilván csak szakember állíthat fel diagnózist, de honnan sejthetjük, hogy a partnerünk ezzel a személyiségzavarral küzd?

A narcizmus egy meglehetősen bonyolult és szerteágazó fogalom, széles spektrumon mozog mint személyiségzavar, vannak enyhébb és súlyos verziói. A klinikai pszichológusok, pszichiáterek jól körülírt kritériumok alapján döntik el, hogy valakit besorolnak-e ebbe a kategóriába. Ha ezekből legalább öt kritérium jellemző a párunkra, akkor bekapcsolhat a vészcsengő. 

Ha a szívünkre tesszük a kezünket, akkor feltehetőleg mindenki elmondhatja magáról, hogy bántotta már párkapcsolatban a másikat. De honnantól számít valaki bántalmazónak?

Mindenki követ el hibákat, előfordul, hogy nem jól döntünk, nem jól reagálunk. Viszont amikor ráeszmélünk a hibáinkra, képesek vagyunk a bocsánatkérésre, a felelősségvállalásra, és azon leszünk, hogy legközelebb másként csináljuk. A bántalmazó abban különbözik, hogy ő újra és újra megteszi ugyanazt, egy hasonló mechanizmus alapján minden kapcsolatában újra és újra bánt embereket, nem hajlandó a változásra.

Fel lehet fedezni valamilyen közös vonást azok között, akik egy narcisztikus kapcsolatban kötnek ki?

Gyakori, hogy akkor találkoznak egy ilyen emberrel, amikor valamilyen oknál fogva megroppan az „érzelmi immunrendszerük”. Mert épp egy szakításból jönnek ki, mert eltemették az egyik szerettüket, mert elvesztették a munkájukat…  Előfordulhat az is, hogy az áldozat gyermekkorában belenőtt a bántalmazó dinamikába, hogy hajlamos az önelnyomásra, és ezért nem jelez (vagy csak későn) a belső riasztóberendezése. A narcisztikusok pedig általában jó érzékkel választják ki a megsebzetteket, akik ezzel együtt általában erős személyiségek, rengeteg energiát adnak másoknak, olyanok, akik sok nehéz helyzet után is fel tudnak állni. Általában empatikusak, képesek a kompromisszumra, az önreflexióra. Ezek a tulajdonságok egy egészséges viszonyrendszerben jól jönnek, de egy narcisztikus sajnos csak kihasználja őket.

Konkrétan milyen eszközökkel?

Széles a skála. Például bűntudatot kelt, durván feszegeti a határainkat, provokál minket, megtalálja a sebezhető pontjainkat, és ellenünk használja őket. Jellemző, hogy gyorsan a bizalmunkba férkőzik, majd a megosztott titkainkkal, beismeréseinkkel visszaél. Gyakori a csenddel büntetés, amikor nem szól hozzánk, nem veszi fel a telefont, eltűnik, ha valami nem úgy alakult, ahogy elképzelte. Tipikus narcisztikus dolog a „gázlángozás”, amikor érvényteleníti, nagy határozottsággal meghazudtolja, és ezzel elbizonytalanítja az áldozatot: „Rosszul gondolod, túl érzékeny vagy, paranoiás vagy…” Hasonlóan jellemző a trianguláció, amikor egy harmadik fél folyton szóba kerül – ez lehet testvér, ex, egy barát –, és egyfajta versengést alakít ki az illető, amelyben a partner mindig alulmarad. Folyamatosan manipulál, hogy elfogadj egy helytelen, bántó viselkedést. Például: „Természetes, hogy néha megbántjuk egymást”, „Ugyan, senki nem tudja meg, ne törődj vele”. És persze ott a kritizálás, vagy az, hogy sosem lehet tudni, mivel tudsz a kedvében járni. A lelki bántalmazás abban is megjelenik, hogy te csak a sokadik lehetsz a másik fél igényei után. Külön-külön ezek akár apróságoknak tűnhetnek, és valóban, egy-egy negatív kritikába, egy odavetett sértő szóba még senki nem roppant bele. A lelki bántalmazás olyan mint az eső. Nem egyetlen esőcsepp tehet arról, hogy bőrig áztunk, hanem az, hogy az összes ránk hullott, együttvéve.

Mi történik mindeközben az áldozattal?

A narcisztikusok főleg az önbecsülésen keresztül rombolnak, elbátortalanítják, elbizonytalanítják, energetikailag kiszipolyozzák a másikat. A mondataik nagyon mélyre tudnak menni, a folyamatos sorozás pedig szép lassan aláássa az önbizalmat. Az áldozatok sokszor beszámolnak arról, hogy a kapcsolat előtt milyen erősek, céltudatosak voltak, de mindezek az értékek a kapcsolat során elvesztek, a személyiségük egyszerűen szétforgácsolódott, eltávolodtak maguktól, mentálisan legyengültek. Sokan elvesztik a saját céljaikat, motivációikat, teljesen elbizonytalanodnak. Sokszor még az is felmerül bennük, hogy nem ők-e a narcisztikusok…

Hogyhogy nem vesszük észre, mibe keveredtünk?

Egyrészt ezek a kapcsolatok rendszerint nagyon ideálisan indulnak, másrészt az érzelmi bántalmazás csendesebb és árnyaltabb, mint a nyílt agresszió. Nehezen megfogható, ugyanis a becsmérlés, a kritizálás történhet bújtatottan is, akár viccbe, egy-egy hangsúlyba csomagolva. Ráadásul az illető mindig megmagyarázza, hogy rosszul gondoljuk a helyzetet, ez nem is az, aminek látszik. Fokozatosan veszi át az irányítást, összezavarja a másikat, miközben az illető  észre sem veszi, mi történik valójában. Az áldozat általában csak később eszmél rá, hogy teljesen háttérbe szorította a saját igényeit, vágyait, csak utólag tudja összerakni a kirakós darabjait.

Mit tehet a környezet, ha azt látja, hogy valaki eltűnik a baráti körből, elszürkül a személyisége, valami nincs rendben vele, vagy ha esetleg tudja, hogy lelki bántalmazás áldozata?

Érdemes felhívni a figyelmét magára a jelenségkörre cikkekkel, videókkal. Ám tudni kell, hogy nem minden áldozat áll készen arra, hogy elfogadja a keserű valóságot. Ezért ha nem nyitott, akkor nagyon türelmesnek kell lenni vele. Ha én ilyen helyzetben volnék, meghallgatnám, amikor az érintett éppen panaszkodik, és visszaigazolnám, hogy amit éppen megél, az nincs rendben. Tudni kell, hogy a folyamatnak gyakran része a „visszaszippantás”, amikor a bántalmazó könyörgéssel, ígéretekkel visszaédesgeti az áldozatot. Fontos, hogy ilyenkor ne nehezteljünk arra, aki visszamegy, hanem tartsunk ki továbbra is mellette, és álljunk készen, ha megint mélypontra kerülne.

Ezzel el is érkeztünk a gyakori kérdéshez: miért marad?

Egy mérgező, bántalmazó kapcsolatból nagyon nehéz kilépni, mivel ilyenkor mély függőségi viszony alakul ki. A legtöbb áldozat nem is ismeri fel, mi történik vele, mert hajlamos az önelnyomásra, de az is lehet, hogy úgy nőtt fel, hogy az a természetes számára, ha rosszul bánnak vele. Esetleg sérti az önbecsülését, hogy áldozati szerepbe került, hogy bántalmazó kapcsolatban él. Jellemző az is, hogy a narcisztikus elidegeníti az áldozatot azoktól – barátoktól, családtól –, akik a realitásban tartanák, így ő egy idő után elveszíti a fogódzókat. A narcisztikus kapcsolatok ráadásul nem konstansan rosszak, rendszerint jó és rossz szakaszok váltják egymást, a jutalmazás és büntetés közötti folyamatos váltakozás a jellemző. Az áldozat egy idő után csak arra koncentrál, hogy megfeleljen a másik igényeinek, hogy elkerülje a kirohanásait, hogy elnyerje a tetszését. Mindez pedig érthetően megnehezíti a szakítást.

A rossz szakaszok alatt nagy veszekedéseket, drámákat értesz?

Igen, de általában a bántalmazó megmagyarázza, hogy a kapcsolatot csak megerősíti, ha ezeket együtt átvészelitek. Sok áldozat beszámol olyan kiborulásokról, amikor úgy érezték, kifordultak önmagukból. De tudni kell, hogy bárkit el lehet vinni a határon túlra, ki lehet váltani belőle olyan kétségbeesett viselkedést, ami egyébként nem jellemző a személyiségére. A narcisztikus olyan durván megsérti a másik határait, hogy az kétségbeesésében akár törhet-zúzhat. Az ilyen történések után aztán rendszerint megkapja, hogy mennyire szétesett, labilis, idegbeteg. Sokszor a környezet is ezt látja, miközben a kiváltó okok rejtve maradnak. Ő pedig nem ápol, ha beteg vagy – ha csinálja is, abban nincs köszönet –, ha szükséged van a segítségére, hárítja, ígérget, vagy bagatellizálja a problémádat.

Milyen állapotban érkeznek hozzád az ilyen kapcsolatokból kijövő páciensek?

Általában össze vannak zavarodva. Gyakran nincsenek tisztában a saját értékeikkel, határaikkal, saját maguk védelmében nem lépnek fel hathatósan. Nem ritka, hogy anyagilag kiszipolyozva, egy hatalmi helyzet vesztésre álló feleként érkeznek. Innen indulunk.

Hogyan lehet felállni? Mik a lelki gyógyulás stációi?

Az első feladat az, hogy a páciens elfogadja, hogy áldozati szerepbe került. Hogy nem ő a hibás, a felelős azért, mert bántották. A következő lépés az, hogy le kell venni a fókuszt a narcisztikusról, hiszen a lelki bántalmazásnak pont ez a kulcsa, hogy mindig a bántalmazó áll a középpontban, és magunkra egyáltalán nem jut figyelem. Ha ez megvan, onnantól azon dolgozunk, hogy az illető ki tudjon jönni az áldozatiságból: újra megtalálja saját értékeit, céljait, erejét, és ütőképesen helyt tudjon állni egy újabb ilyen emberrel szemben. Fontos, hogy a kapcsolatfüggés, a traumatizáltság, sebzettség, az intimitásra való képesség, az önszeretet, önbecsülés kérdéseit – akár pszichológus segítségével – körbejárja önmagában. Örömteli végignézni ezt a folyamatot, olyan, mint egy újjászületés.

Van olyan kérdés, amit általában feltesznek a mérgező viszonyból érkező páciensek?

Mivel a narcisztikusnál a szavak és a tettek ellentmondanak egymásnak, az áldozat összezavarodik. „Pedig azt mondta, szeret. Vajon tényleg szeretett?” – hallom sokszor az áldozatoktól. Erich Fromm szerint a szeretet az, amikor képesek vagyunk tenni a másikért, amikor tiszteletben tartjuk a másik határait, amikor nem akarjuk kontrollálni, amikor nemcsak a személyiségének a pozitív része, hanem az egész lénye kell. Amikor nem mindegy, hogy a másikban épp mi zajlik. Ha ezeket mérlegre tesszük, akkor el tudjuk dönteni, valódi szeretet kaptunk-e a másiktól, vagy csak üres szavakat. 

Több helyen olvasni, hogy egy narcisztikus kapcsolat után a legjobb megoldás a „no contact”. Ez így van?

Ha meg tudja tenni az illető – például nincs közös gyerek, vagy más kényszerítő függőségi tényező –, akkor valóban érdemes megszakítani minden kapcsolatot, mert addig a gyógyulás sem tud végbemenni, a narcisztikus ugyanis folyamatosan ingerelni, használni fogja a másikat. Ha valamilyen oknál fogva nincs erre lehetőség, akkor el kell érni, hogy ne férjen hozzánk mentálisan, hogy ne tudjon többé manipulálni. Nem könnyű, de van az a szint, amikor már csak nevetsz rajta, és jó látni, amikor az áldozatok ide megérkeznek. 

Mikor mondhatjuk azt, hogy valaki meggyógyult egy ilyen kapcsolat után?

Amikor képes egyenrangú módon kapcsolódni másokkal. Képes egy narcisztikus igényei helyett a saját, legbensőbb céljainak alárendelni az életét. Harmóniában van magával, és egyedül is képes jól érezni magát. A szűrői jól működnek, és használja is őket: destruktív embereket nem enged be az életébe. Képes újra bizalmat szavazni és a saját sérülékenységét felfedni olyasvalaki előtt, aki ezt nem használja ki.

Mit tanácsolsz azoknak, akik belekeveredtek egy ilyen kapcsolatba, de épp kifelé tartanak belőle?

Hogy tudják, nem velük van a baj; és azt, hogy nincsenek egyedül.