Lélek

„Miről beszélsz?! Nem vagy normális, esküszöm!” – Így gyilkol a gaslighting

Azaz az, amikor a partnered szépen, lassan, módszeresen elhiteti veled, hogy elment az eszed. És közben még ő is elhiszi. A bántalmazás egy különösen kegyetlen formáját vesézzük ki.

Mai szemmel megmosolyogtató, de a negyvenes évek közönségében maradandó nyomot hagyott a Gázláng (Gaslight) című film. Ebben Ingrid Bergman egy operaénekesnőt alakít, aki friss szerelmével beköltözik halott nagynénje londoni házába. A nőt annak idején egy tolvaj gyilkolta meg, Paula (Bergman) rajtakapta, a gyilkos zsákmány nélkül menekült. A házban aztán egyre furcsább dolgok történnek: Paula furcsa zajokat hall, mintha valaki mászkálna, képek tűnnek el és kerülnek máshova, a zsebórájának is nyoma vész és a gázlámpák fénye is vibrálni kezd. Férje váltig állítja: mindez csak a nő fejében történik, azaz szépen lassan kezd megbolondulni. Jobb, ha inkább nem is megy sehova és nem is beszél erről senkivel.

Aki nem látta, de szeretné megnézni, attól elnézést a spoilerezésért, nem mintha nehéz lenne kitalálni a végkifejletet. A nő egy ravasz és empatikus nyomozó segítségével ráébred, hogy a férje maga a gyilkos, aki azért szervezte maga köré ezt az egész színjátékot – a szerelmet és a házasságot is beleértve –, hogy megszerezze az évekkel azelőtt a házban hagyott drágaköveket. Lelőjük a poént: nem sikerül neki.

A szerepért Bergman Oscar-díjat kapott, a filmet pedig úgy reklámozták 1944-es bemutatása idején, mint „döbbenetes betekintést egy asszony bonyolult lelkébe”. Akárhogy is: innen (pontosabban az eredeti színdarabból) ered a gaslighting kifejezés, amely azt a folyamatot jelöli, ahogy egy gonosz bántalmazó elhiteti szerencsétlen áldozatával, hogy megbolondult.

A film persze végtelenül színpadias, a tolvaj tudatosan, anyagi érdekből ármánykodik, végignézve tehát úgy tűnhet, mintha a gaslighting valamiféle büntetőjogi kategória lenne. Erről persze szó sincs. A gaslighting teljesen hétköznapi bántalmazás, gyakoribb, mint hinnénk, jó eséllyel (kicsiben vagy nagyban) veled is megtörtént vagy megtörténik majd, talán észre sem vetted. Ami biztos: amilyen jellegzetes, olyan nehéz tetten érni, és olyan keveset is beszélünk róla.

Maga a szó egyébként nem is a film idején, hanem sokkal később, Trump beiktatása környékén robbant be a köztudatba. (A pszichológusok persze már évtizedek óta kutatják a jelenséget.) Azt már akkor is lehetett tudni (azóta meg pláne bizonyosságot nyert), hogy az amerikai elnök egyik kedvelt stratégiája, hogy a saját igazát egyszerű mondatokban, újra és újra ismételgetve próbálja megingatni ellenfelét (vagyis azokat, akiket ő ellenfélnek néz, tehát nagyjából mindenkit, aki értelmesen beszélni próbált vele), és elhitetni vele, hogy

egyszerűen rosszul tudja és kész.

A politikusok és propagandistáik kedvelt stratégiája, hogy egyszerűen addig kell ismételgetni az üzenetet, minél egyszerűbben és hangosabban, amíg azt el nem fogadják igazságként. (Ezt egyébként konkrétan Goebbels találta ki, nem mintha ez elrettentő tényező lenne a fehérgallérosok szemében.) Azt hinné az ember, hogy a recept a közösségi média és a szabad, korlátlan információáramlás korában már nem működhet, de működik, gondoljunk csak a menekültügyi plakátkampányra.

Ez a cikk persze nem a politikusokról és az ő hazugságaikról szól; a gaslighting ugyanis, mint az erőszak általában, sokkal közelebbről érkezik: attól, akivel együtt élünk. Arról van szó, amikor valaki, akiben bízunk (rosszabb esetben rábíztuk az életünket) megkérdőjelez, pontosabban megkérdőjeleztet velünk mindent, amit tudunk és amiben hiszünk, azaz végső soron eléri, hogy kétségbe vonjuk a saját elménk épségét.

A gaslighting tehát valahol ott kezdődik, hogy

Ne csináld már, csak vicceltem, nem hiszem el, hogy ezt most magadra vetted!

És ott folytatódik, hogy

Figyi, rajtad kívül mindenki röhögött az egészen, csak te rosszultál be, szokás szerint.

Ismerős, ugye? Ez a viszonylag ártalmatlan (de azért éppen eléggé bántó) mini-gaslighting valószínűleg mindenkit utolért élete során, amikor valaki egy társaság előtt a kárára sütött el egy poént, majd, miután ez rosszul esett neki, túlérzékenységgel vádolták. Mindenki vette a poént, csak te nem – tehát veled van a baj. Ha ezt (például egy párkapcsolatban) elég sokáig és módszeresen művelik, az áldozat teljesen elveszíti a kapcsolatát a realitással és azt hiszi, tényleg mindent elront, rosszul csinál, rosszul gondolkodik és minden az ő hibája.

Az agresszor célja, hogy elszeparálja az áldozatát a külvilágtól (a barátoktól, az addig megszokott rutinjától), majd saját józan eszétől is. Nagyon fontos, hogy a barátok ne lássák mindezt és ne szembesítsék vele, mi történik, ahogy az éppen megbolonduló Ingrid Bergmant is egy (férfi) nyomozó térítette észhez, objektív érvekkel felvázolva neki, hogy ki és hogyan tehet arról, ami történik vele.

A helyzetet nehezíti, hogy az agresszor nem főgonosz-nevetéssel ármánykodó rohadék: általában nem direkt és nem tudatosan műveli a gaslightingot. A nárcisztikus személyiség egyszerűen ilyen; általában ő is elhiszi a saját propagandáját, azaz azt, hogy igaza van és teljes joggal „szembesíti” a másikat „hibáival és gyengeségeivel”. Senki sem születik gaslighternek, a bántalmazó egyszerűen megtanulja élete egy pontján, miután rájött, hogy működik a stratégia. Többnyire erről sem tud: azt hiszi, ő csak „őszinte”, még „ha nyers és egyenes is”, a legtöbbeknek pedig legfeljebb azért nem tetszik „a stílusa”, mert ő bizony „megmondja, mi a helyzet, kerek-perec”. Ha számon kérik, kitér, inkább a másik felé fordítja a fegyvert: „Miről beszélsz?! Nem vagy normális, esküszöm!”

Képkocka A láthatatlan ember című filmből

Képkocka A láthatatlan ember című filmből

Hogy miért hiszünk nekik? Nagyon egyszerű: az emberek többsége csak óvatosan és halkan mer kiállni magáért (már ha egyáltalán ki mer bárhogyan is), nagyon ritkán mond bármit is vehemensen, hangosan és határozottan. Csak akkor kommunikál így, amikor nagyon-nagyon komolyan gondolja. Ha tehát hangosan, vehemensen és határozottan vágják a fejünkhöz, hogy nem vagyunk normálisak, nem az lesz az első, zsigeri reakciónk, hogy „aha, klasszikus gaslighting!”, hanem az, hogy biztosan igaza van, vagy legalábbis „van benne valami, lássuk be, én sem vagyok százas”.

A gaslighting nemtől független, de az áldozatok főleg nők; őket trenírozza arra a környezetük, hogy stabil, tartós párkapcsolatra vágyjanak, akár a társfüggés árán is, így a férfiaknak könnyebb dolguk van. (Tegyük hozzá, a nárcisztikus nő és társfüggő férfi kombinációja ugyanúgy időzített bomba.) A gaslighting persze nem áll meg a párkapcsolatoknál: családtagok közt és főleg munkahelyi környezetben is előfordul, nárcisztikus kisfőnökök gyakori játszmája ez, igaz, onnan legalább haza lehet menni, és nem oda mennek haza az áldozatok.

A gaslighting (szociál)pszichológiai jellegzetességeit bármeddig elemezhetnénk, de van nekünk jobb dolgunk is, például a következők megválaszolása:

  • Gyanús, hogy ez történik velem is, de ezen a ponton mégis hogy lehetnék biztos benne? (Vagy bármiben?)
  • Mégis mi a teendő?

Bár tele a net tippekkel és trükkökkel, egyik kérdésre sem könnyű a válasz. Az áldozat boldogtalan, úgy érzi, kihúzták a lába alól a szőnyeget – azaz az addigi énjét –, de azt hiszi, ez az élet rendje. A bántalmazó egyik nagy trükkje ugyanis éppen az, hogy nem csak megkérdőjelezteti a másik józan ítélőképességét, de hozzáteszi azt is – nyilván nem ilyen nyíltan –, hogy „örülj, hogy velem vagy és megmutattam neked, mekkora a baj a fejedben, most legalább van esélyed rendbe szedni magad”. Aki egy ilyen kapcsolatban él, annál a kérdés így néz ki: „Ezt ő csinálja velem, vagy tényleg bolond vagyok?”. A felvetés is abszurd, mégis jó jel, hogy egyáltalán fel meri tenni magának a kérdést.

Gyanús, sőt, szinte biztos, hogy egy gaslighter áldozata vagy, ha:

  • Nap mint nap felmerül, hogy „túlérzékeny vagy”, „túlreagálod”, „bocs, de ezt most beképzeled”;
  • Minden egyre rosszabb és egy kis senkinek érzed magad;
  • A szemed sarkából lesed, mit rontasz el már megint, és mindig bocsánatot kérsz;
  • Gyakran magyarázkodnod kell magadnak és másoknak, hogy a partnered miért viselkedik úgy, ahogy;
  • Inkább hazudozni kezdesz, csak hogy megúszd, mert tudod, ha nem teszed, jön a fejmosás;
  • Egyre kevésbé tudsz önálló döntéseket hozni.

Ha a fentiek igazak rád, alighanem még akkor sem tudod eldönteni, erről van-e szó. Nincs mese: szükséged lesz a családodra és a barátaidra, akik eddig talán csak diszkrétek akartak lenni vagy nem akarnak megbántani, azért nem szólnak, hogy gyanús nekik a partnered és látják, hogy baj van. (Nincs is szebb, mint azzal „vigasztalni” valakit, miután szakított, hogy „na, most már el merem mondani, hogy én rögtön láttam, hogy seggfej”.) A gaslighternek pedig nem tetszik majd, hogy velük találkozol, méghozzá egyedül. Például ebből is tudhatod, hogy gaslighter.

Sokat segít, ha leírod a beszélgetéseiteket, amelyektől különösen rosszul érzed magad. Rögtön utánuk, amennyire lehet, szó szerint, csak úgy, magadnak. Az írás önmagában is terápia, később pedig objektíven, elemzően visszaolvashatod őket, ebből pedig nyilvánvaló lehet számodra is, hogy nem veled van a baj. Ezzel együtt is el kell rugaszkodnod az észérvektől, azokból – vagyis észérvnek tűnő, a személyed ellen irányuló vádpontokból – kapsz úgyis eleget a nyakadba. Figyelj inkább az érzéseidre és ne feledd: az érzések mindig jogosak. Ha folyamatosan rosszul érzed magad a bőrödben, ott nagy baj van – bármit is mond a másik.

Végül pedig:

Nézd meg A láthatatlan embert!

Ezt egészen komolyan gondoljuk, nem azért írjuk, mert szeretjük a keretes szerkezetet, és ha filmmel kezdtünk, filmmel is zárunk. A láthatatlan ember a vírus előtti egyik utolsó bemutatott mozifilm volt, a klasszikus H. G. Wells-féle történet napjaink-beli feldolgozása Elizabeth Mosszal. Mi sem hinnénk el, ha nem láttuk volna, de a helyzet az, hogy pont ez a sci-fi/thriller/horror hibrid mutatja be olyan érzékenyen és érthetően a gaslighting jelenségét, ahogy még egy filmnek sem sikerült. Még a Gaslight címűnek sem. A főhősnő szó szerint menekül az élete minden pontját irányító nárcisztikus (egyébként szupergazdag és feltaláló) pasija elől, aki ez után öngyilkos lesz. Legalábbis a hírek erről szólnak.

A bántalmazó ex még a szakítás után is sokáig velünk marad, ezt tudjuk. A film készítői pedig eljátszottak a gondolattal: mi van, ha nem átvitt értelemben, hanem egészen konkrétan marad az áldozattal, láthatatlanul, egyre durvább lelki és testi terrort alkalmazva, míg végül tényleg mindenki azt hiszi, hogy megbolondult, őt magát is beleértve? Azt nem mondjuk, hogy Elizabeth Mossé a követendő példa. Csak azt, hogy nézd meg a filmet.

Egyedül.

Forrás: Vox, Britannica, Healthline

Minden a bántalmazásról

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top

Szeretnél értesítést kapni?

Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.

A hét legizgalmasabb cikkei!
Friss sztárhírek itthonról és külföldről
Tudd meg, mit mond a horoszkópod!
Regisztráció

Elfelejtett jelszavad helyett könnyen tudsz új jelszót megadni, ehhez az alábbi lépéseket kell csak követned:

  1. Add meg az alábbi beviteli mezőben az e-mail címed vagy felhasználóneved
  2. A hozzád tartozó címre kiküldünk egy levelet a jelszócseréhez. Ellenőrizd a SPAM mappádat is, ha nem látod pár percen belül a levelet a beérkezettek között.
  3. A levélben kapott linket 24 órán belül lekattintva eljutsz egy felületre, ahol megadhatod az új jelszavad
  4. Jelentkezz be a friss jelszóval

Fiókod törléséhez add meg a jelszavadat:

Itt tudod a jelszavadat megváltoztatni:

Új jelszó mentése