„Nincs neked semmi bajod, csak jó dolgodban már nem tudsz mit kitalálni”

Volt nekem egy valódi betegségem, egészen furcsa tünetekkel, a háziorvos vakarta a fejét tapogatott, méregetett, csak nem jutott dűlőre. Végül azt tette, amit ilyenkor minden lelkiismeretes háziorvos tesz: elküldött kivizsgálásra. Én akkor még nagyon fiatal voltam, a magyar egészségügy hétköznapi valóságáról szóló élményeim kimerültek egy mandulaműtétben és egy törött koponya miatti befekvésben, azt hittem tehát, a kivizsgálás az olyan, hogy bemegy az ember egy szobába, majd kijön onnan kivizsgálva. Persze szó sem volt erről. Hajnali pisiminta, esztéká, vérkép, lelet (a kettő nem ugyanaz – először akkor ordított velem a nővér, amikor azt mondtam, vérképre jöttem, majd, miután lecsapolt, nézte meg a papírt, amiről kiderült, hogy lelet lesz ez, semmi baj, miután kiüvöltötte magát, lecsapolt még egyszer), EKG, EEG, röntgen, MRI, egészen az egzotikusfertőzés-osztályig. Mindenütt pár százaléknyi eltérések, a mikroszkóp alá belógó egy-két nem odavaló sej, enyhe asszimmetria itt-ott, Parti Nagy-novellákat idéző stílusban megírt zárójelentések, diag.: sine morbo. (Amilyen végtelenül nyugtalanító ez a két szó, annyira ártalmatlan, annyit tesz, semmi baj.)

A doki vakarta a fejét, majd megkérdezte, hogy amúgy hogy vagyok, jól, sőt, igazából semmi bajom, mondtam egy kicsit szégyenkezve, mégiscsak több százezret kivettem a tébéből az utóbbi hetekben. Nézegette még egy kicsit a leleteket, aztán mondott valamit, ami azóta is sokszor eszembe jut:

Aztán azt mondta, hogy hagyjuk az egészet a francba most már. Lehet, hogy inkább ennek kellett volna eszembe jutnia sokszor. Egy kicsit később ugyanis lett egy nem valódi betegségem is, konkrétan rák, még konkrétabban limfóma: találtam egy csomót és inkább diagnosztizáltam magam ahelyett, hogy még egyszer elmentem volna dokihoz. Aztán elmúlt. (Vö.: „Engem gyíkká változtatott, de már elmúlt.”) Pontosabban találtam jobbat: ha jól emlékszem, a sclerosis multiplex következett, majd egy jól irányzott agydaganat (ez két hétig is eltartott), a többire csak homályosan emlékszem, azt hiszem, volt lupus, a folyamatos, féloldali fejfájás pedig csak aneurysma lehetett (ez az, amikor megpattan egy ér és meghalsz). Azt hiszem, a HIV-nél kezdett gyanús lenni, hogy ennek az egésznek sok racionális alapja nincsen, az előéletemet tekintve az ugyanis tényleg orvosi csoda lett volna.

Ekkor már hullasápadt voltam, húsz kilóval könnyebb (ennek ma sokkal jobban örülnék, akkor viszont bármilyen zombifilmbe elmehettem volna statisztának, smink és maszk sem kellett volna), napi három órákat aludtam és alig ettem. Biztos voltam benne, hogy valami szörnyű betegség zabál fel belülről. Készültem a halálra.

Így ismerkedtem meg a betegségtudat miatti szorongás szindrómával (leánykori nevén: hipochondria), vagyis magával a kifejezéssel, hiszen amit jelent, azt már rég ismertem: benne voltam. Hogy miért kell erről beszélnünk most? Egyrészt azért, mert így, két koronavírus-hullám között, az emberek jó része már egy szimpla teszkózásból is köhögve, nehézlégzéssel, leverten, „mintha lázas lennék”-érzéssel megy haza (hogy aztán kiderüljön: semmi baj), a kérdéskör tehát aktuálisabb, mint valaha. Másrészt azért, mert a hipochondria úgy él a köztudatban, mint „képzelt betegség”, a hipochonder tehát „képzelt beteg”, ennek a bájos eufemizmusnak megfelelően pedig úgy tűnhet, mintha elég lenne erélyesen rászólni az ebben szenvedő embertársainkra, hogy hagyják abba, nincs ott semmi, nincs nekik semmi bajuk és kész. A helyzet azonban sajnos sokkal bonyolultabb. A hipochondria alattomos, makacs és nagyon-nagyon nehezen leküzdhető állapot, önerőből szinte lehetetlen sérülés nélkül kijönni belőle.

Éppen ezért álljon itt pár egészséges embereknek szóló (de egy „gyógyult” hipochondertől talán a betegségek miatt alaptalanul szorongóknak is hasznos) alapszabály és tanács, hogy mit lehet és mit nem szabad mondani és tenni, ha segíteni szeretnénk a szindrómában szenvedőknek. Mármint tényleg segíteni, nem a saját józan eszünket és lelkierőnket fitogtatni – sajnos ugyanis ez nagyon gyakori, talán még gyakoribb, mint az igazi jóindulat. Először is:

Az észérvek nem segítenek

A hipochondria azért alattomos létállapot, mert az általános szorongáshoz és a depresszióhoz hasonlóan pont azt veszi el az embertől, ami a gyógyuláshoz kellene: a józan belátást és azt, hogy az ember képes legyen kívülről szemlélni magát. Ez segíthetne abban, hogy ráébredjen: félelmei alaptalanok, olykor abszurdak. Ezernyi, különböző vérmérséklettel előadható érv, intés, jó tanács kínálkozik, hogy szembesítsük a szorongó embert azzal, hogy szorongása „alaptalan” (csak zárójelben: nincs alaptalan szorongás), sokan ráadásul úgy gondolják, hogy ha nem ért a „szép szóból”, akkor durván le kell teremteni, attól majd „észhez tér”.

A helyzet az, hogy nem tér. Az olyan észérvek, mint:

• „Nincs neked semmi bajod!”
• „Unatkozol és már nem tudsz mit kitalálni, ennyi!”
• „Mozogjál, kösd le magad, rögtön jobban leszel!”
• „Ne sajnáltasd magad, azt senki sem szereti!”
• „Próbálj meg nem ilyen hülyeségekre gondolni, foglalkozz a családoddal/munkáddal, hát mi lesz így veled?!”

éppen ellentétes hatást váltanak ki ahhoz képest, amit a családtag, barát, ismerős remél. Éppen, hogy nem visszarántják a valóságba, hanem azt üzenik:

Aki a betegségtudat miatt szorong, annak meggyőződése, hogy „valami baj van”. Ezért hatástalanok az észérvek is: érti ő, hogy miért tűnik „bolondnak” kívülről, de tessék már elhinni, hogy valami nagyon nem oké, valami szörnyű kór eszi őt belülről, érzi ő azt.

A tünetek valódiak

Ez nagyon fontos. A közkeletű tévhit szerint a hipochonder „beképzeli” a betegségeket, és így a tüneteket is, ezek tehát mind „csak a fejében vannak”. Ez egyrészt nem ilyen egyszerű – másrészt éppen elég az, hogy a fejében vannak. Az emberi elme (főleg a tudattalan része) ugyanis elképesztő hatalommal bír a test felett, ráadásul csodálatosan kreatív: képes egészen konkrét, esetenként durva tüneteket létrehozni alapbetegség nélkül. A hipochonder nem csak az általános szorongásra jellemző (eleve letaglózó) szimptómákat produkálja, mint a levertség, álmatlanság, éjszakai izzadás, étvágytalanság, fogyás, „gombóc a torokban”-érzés, hanem az aktuálisan éppen „gyanús” betegségeknek megfelelően izommerevséget, remegést, kettős látást, szédelgést, a fejfájás összes létező típusát és így tovább. Ezek nem „kitalált”, „eljátszott” tünetek, hanem nagyon is valódiak és tényleg megkeseríthetik az ember életét.

A fő tünet azonban ugyanaz, mint a szorongásnál általában: a hipochonder iszonyatosan fáradt. Folyamatosan izgulni, újabb tüneteket, bőr alatti csomókat, fájdalmas pontokat, bőrelváltozásokat keresni, azokat elemezni, az esélyeket latolgatni és úgy általában félelemben élni: elmondhatatlanul kimerítő. Én úgy emlékszem a hipochondriámra, mint egy egész éves vizsgaidőszakra, amelyben hetente háromszor szigorlatoztam.

Lehet, hogy tényleg baj van

„Nem vagyok paranoid, ha tényleg üldöznek” – tartja az ősi mondás, és ez igaz a hipochondriára is. Mindig van ugyanis egy alaptünet, ami elindítja a beteget a végtelen spirálon. Nem szabad tehát lebeszélni arról, hogy ezt kivizsgáltassa. Hipochondriára csak akkor kell gondolni, amikor már van elég negatív lelet ahhoz, hogy kimondhassuk: semmi baj, a beteg azonban így is meg van győződve róla, hogy „valamit nem vettek észre”, vagy ő rontotta el, rossz orvoshoz, rossz rendelőbe ment, rosszul adta elő a tüneteit. Végképp árulkodó, ha olyan betegségek is gyanúsak neki, amelyeket már egyértelműen kizártak.

Ne tiltsuk az el az internettől!

Az internet a hipochonder legjobb barátja és legádázabb ellensége egyszerre. Kínálkozó (és teljesen jogos) a feddés, hogy „ne bújd már az internetet, hát ott tényleg csak szörnyűségeket találsz”, de, ahogy a többi észérv, teljesen hatástalan. Ha felfedez, vagy úgy érzi, felfedezett magán valamit, ami egy újabb betegség jele is lehet, előbb-utóbb úgyis a neten köt ki, ahol persze az erről szóló cikkek rövid úton levezetik, hogy az új tünet miért egészen biztosan rák, halálos fertőzés, vagy egyéb szörnyű, degeneratív elváltozás. Az sem segít, hogy minden tisztességes cikk azzal kezdi, hogy „jó eséllyel nem komoly a baj, ám nem lehet kizárni, hogy…”, mert a hipochondert nem érdekli a mondat ezen része, csak a folytatása. A helyzet még rosszabb lesz, amikor felfedezi a magyar és nemzetközi szakirodalmat, amely nem is neki szól, hanem az egészségügyi dolgozóknak, és ahol aztán tényleg kendőzetlenül ecsetelik a legszörnyűbb betegségeket, a latin szavak miatt pedig végképp ijesztő az egész.

A megoldás: ne tiltsuk meg, hanem üljünk le mellé. Kérdezzük meg, mit olvasott éppen, nézzük végig a cikkeket, elemezzük végig, van-e valóságalapja az ő helyzetében, sőt, küldjünk neki mi is linkeket, amelyek elterelhetik a folyamatos önvizsgálatot. Amelyből kiderül, hogy a száraz bőr nem lupus, a szédelgés nem sclerosis multiplex, a száraz köhögés nem tüdőrák. A legfontosabb:

Simán éreztessük vele, hogy mellette vagyunk és nem tartjuk sem bolondnak, sem önsajnáltató, nárcisztikus, unatkozó alaknak.

Mondjuk el, hogy van segítség

A hipochondria nem véletlenül kopogtat az ember életében. Feldolgozatlan traumák, krónikus depresszió (annyira krónikus, hogy nem is tud róla az ember), mérgező párkapcsolat, akármi lehet a háttérben, vagy ez így mind; a hipochondria ebben az értelemben maga is egy tünet, amiben megtestesül a szorongás.

Azon kívül, hogy ott vagyunk a szorongó ember mellett és megkérdezzük, hogy van, mit tudunk segíteni, tényleg csak egyet tehetünk: szelíden és óvatosan összeköthetjük egy igazi szakemberrel. (Amik mi nem vagyunk.) Nem érdemes a hipochondert ellentmondást nem tűrően elküldeni terápiára, az megint rossz üzenet, amivel még mélyebbre süllyed a végeláthatatlan szorongásba. Inkább mondjuk el, hogy a tudásunk, erőnk végére értünk, és nagyon nehéz nézni, hogy egyre rosszabbul van. Megnyugodnánk, ha a kedvünkért (és a biztonság kedvéért) beszélne egy terapeutával, akár csak egy két-alkalommal. Ajánljuk fel, hogy segítünk keresni, sőt, ha találtunk, beszélhetünk vele mi is. A jó szakember azonnal rátapint a neuralgikus pontokra, a terápia pedig pár alkalom után már nem is a betegségekről szól majd, hanem sokkal komolyabb, mélyebb összefüggésekről.

Terápiára járni kemény küzdelem, bátorság, kitartás és sok-sok erő kell hozzá. Az igazi gyógyulás mégis itt kezdődik.

További cikkek a témában

• Hipochonder vagyok, de már rohadtul elegem van a koronavírus okozta hisztiből
• Így ismerd fel, hogy depressziós vagy!
• „Édesanyám nem vett komolyan, szerinte a depresszió puszta hiszti”