„Édesanyám nem vett komolyan, szerinte a depresszió puszta hiszti”

Ha fáj a fejünk, biztosan hamar felajánlja valaki, hogy ad némi fájdalomcsillapítót. Ha gyomorrontásunk van, mindenki számára természetes, hogy otthon maradunk. Ha begyullad a vakbelünk, azonnal orvosra bízzuk magunkat. De ha a lelkünk betegszik meg, belül érezzük fájón üresnek magunkat, ha mentális vagy pszichés probléma ránt magával minket, akkor úgy érezzük, titkolnunk kell. Okkal, mert rengetegen nem értenék, nem tudnának mit kezdeni vele, esetleg pár praktikus jó tanáccsal sürgetnék, hogy jobban legyünk, rosszabb esetben pedig bolondnak néznének. De erősítenünk kell magunkban, hogy valójában nincsen semmi, amit ilyenkor szégyellnünk kellene, és valószínűleg fel sem tudjuk mérni, mennyi mindenkivel történt már ilyesmi a környezetünkben, aki szintén szemlesütve igyekezett elrejteni a nehézségét. Olyan nőkkel beszélgettünk, akik vállalták, hogy megmutatják nekünk démonaikat. Kata 32 éves elvált nő, pánikbetegséggel küzd. Réka 24 éves, frissen végzett az egyetemen és depresszióval diagnosztizálták. Nórinak 36 évesen pedig az alkohollal voltak problémái.

Kata: Huszonéves voltam, amikor életemben először pánikrohamot kaptam. Nagyon terhelt időszakom volt, a munkában, a párkapcsolatomban és a családban is csak a stressz növekedett folyamatosan. Egyszer éppen egy meetingen ültem, amikor elkezdett brutális hevesen verni a szívem, szédültem, alig kaptam levegőt, és fogalmam sincs, hogy miért, de egészen biztosra vettem, hogy meg fogok halni. Kihívták rám a mentőt, és a mentősök elmondták, hogy pánikrohamom volt. Otthon maradtam betegállományban, a háziorvos nyugtatókat írt fel. Úgy ténferegtem, mint akit leszedáltak, és persze semmilyen tájékoztatást nem kaptam arról, hogy egyébként erre a gyógyszerre észrevétlenül rá is fogok majd szokni. Ma már nem is értem, miért vártam olyan sokáig, hogy szakemberhez forduljak. Azt hiszem, nem is igazán értettem, mi történik velem.

Réka: Nekem azzal kezdődött, hogy összevissza vert a szívem. Teljesen más ritmusban, mint ahogyan normális lenne. És a semmiből teljesen leizzadtam. Azt hittem, hogy valami komoly baj van. Igazából még csak stresszes sem voltam. Jó, kicsit kimerült voltam akkoriban, de ennyi. És a doki mondta, hogy ez pánikroham volt. Túlestem persze EKG-n és ultrahangon is, de nem találtak szervi bajt. Emlékszem, hogy egyáltalán nem akartam elhinni neki, mert azt hittem, az valami ideggyenge dolog csak. Kifejezetten cikinek éreztem. Szerencsére nem ismétlődött meg, viszont nem sokkal később azt vettem észre, hogy még az ágyból is nehezemre esik felkelni. Teljesen üresnek és kiégettnek éreztem magam. Gondoltam, hogy ez csak átmeneti állapot, biztos az időjárás vagy a hormonok. Tévedtem, mert nemhogy nem múlt el, hanem csak egyre rosszabb lett az egész. Aztán egy pszichiáter-terapeuta diagnosztizált, hogy depressziós vagyok.

Réka, Nóri és Kata

Kinek mondtátok el, hogy gondjaitok vannak?

Réka: Cikinek éreztem, ezért magamban tartottam. Illetve anyukámat beavattam, de ő nem annyira vette komolyan. Az ő generációjának a depresszió csak egy hiszti

Nóri: Én iszonyú sokáig titkoltam. Egy nő, aki iszik? Vagy nem vették volna komolyan, vagy pedig megvetettek volna. Már egy férfira nézve is kínos és megalázó, hát még akkor, ha egy nőnek van ilyen problémája. A családban soha nem ivott senki. Teljesen normális közegből jövök, dohányzom ugyan, de soha nem volt egyéb függőségem, és azelőtt még bulikban sem ittam különösebben. Az alkoholról mindenkinek egy laza este jut eszébe, vagy pedig az, hogy egy lecsúszott, részeges csövesről van szó. Pedig simán azzal kezdődött nálam az egész, hogy egy este megbontottam egy vendégeknek tartogatott üveg bort egy fárasztó nap után. Jólesett, ahogy ellazít, úgyhogy másnap is ittam egy pohárral, megittam az előző este maradékát. Úgy kúszott be az életembe, hogy észre sem vettem. Pedig kisvártatva már mindennap ezzel vezettem le a stresszt, és azon kaptam magam, hogy két pohár helyett már egy üveg fogy el alkalmanként. És ez nem oké. Két embernek mondtam el. Azok visszaéltek vele. Úgyhogy a terapeutámon kívül inkább nem beszélek senkivel erről.

Hogyan hatott a betegségetek a kapcsolataitokra, a munkátokra?

Kata: Mára megtanultam, hogyan kezeljem a pánikos epizódokat. Van munkám, vannak jól működő emberi kapcsolataim, a körülöttem lévők meg sem mondanák rólam, hogy hasonló problémám van. Sőt a többségük meg is lepődne, mert valójában az átlagnál sokkal határozottabbnak és jókedvűbbnek tűnök. Ha viszont valakit mégis beavatok, akkor tudom, hogy az kockázattal jár. Volt már férfi, akit emiatt veszítettem el. Eleinte támogatott, de amikor igazán komolyra fordult köztünk a dolog, akkor úgy érezte, a saját terhei mellett nem tud mit kezdeni az én betegségemmel. Azóta tudom, hogy ez a bélyeg sajnos sosem múlik el. Most már nem okoz gondot a mindennapokban, de volt idő, hogy nem mertem felszállni például tömegközlekedésre, ezért inkább nem mentem sehova.

Réka: A depresszió kezdetben nagyon durva tudott lenni. Mostanra már jól „üzemelek”, viszont voltak ciklusok, amikor semmi másra nem voltam képes, mint a plafont bámulni. Ha telefonon hívtak, egyszerűen nem bírtam felvenni, úgy éreztem, lehetetlen, hogy akár csak egy szót is kipréseljek magamból. Képzelhetitek, mennyi barátom maradt, és hányan tolerálták, hogy soha sehova nem megyek, vagy hogy mindig rossz a kedvem. Főleg, mivel az okát sem tudták, hiszen ugye nem mertem elmondani.

Nóri: Volt, hogy lemondtam találkozót, mert több kedvem volt borozni, vagy mert másnapos voltam. Olyan is volt, hogy vigyázni kellett volna a nővérem gyerekeire, de nem mertem elvállalni, mert már ittam aznap. Ezekből persze bőven lett botrány, nyilván hülye kifogásokkal jöttem, mert nem mondtam el az igazat. A munkában szerencsére nem volt baj. Soha nem jutott eszembe úgy bemenni, hogy ittam volna. De kétszer volt rá példa, hogy beteget jelentettem másnaposság miatt. Pont ezek voltak, amikből rájöttem, hogy ez nem mehet így tovább, és nem normális dolog, hogy ilyesmik történnek velem. Vagyis az, hogy így élek.

Hol volt a mélypont nálatok?

Nóri: Az volt a legkeményebb, amikor elhatároztam magam. Akkor már másfél éve tartott a dolog. Tudtam, hogy be akarom fejezni, és nem tudtam elképzelni, milyen mankóm lesz majd helyette. Csináltam egy „búcsúhétvégét”, amikor otthon voltam, és gyakorlatilag folyamatosan ittam. Letoltam egy üveg bort szombat délelőtt, aztán kialudtam délután, utána felkeltem, váltottam töményebbre, konkrétan vodkára, pedig azt sosem szoktam. Azzal teljesen kiütöttem magam, és vasárnap kezdődött elölről. Nagyon féltem az elvonási tünetektől. De akkor már jártam pszichológushoz, és ő megnyugtatott, hogy ennél a mennyiségnél még nem lesznek kórházban kezelendő megvonási gondok. Nagyjából egy héten át gyengének, bizonytalannak éreztem magam, kicsit remegtem, utólag visszanézve eléggé paranoiás voltam, sokat sírtam, nagyon feszült voltam, és állandóan arra gondoltam, hogy innék egy pohárral. Az akadályozott meg ebben, hogy olyan szorongásoldót kaptam, amire tilos inni, szóval nem mertem megkockáztatni. A rémálmok és a szorongás nagyjából másfél hét után múltak el teljesen. Utána fokozatosan kezdett visszajönni az étvágyam, az erőm és az energiám.

Már az is nehéz volt, hogy három hete nem mostam hajat, pizsamában mászkáltam otthon, és besötétített lakásban ültem (Fotó: Getty Images)

Mennyi ideig ittál? Nem látszott meg a munkában?

Nóri: Soha nem remegtem, ha erre gondolsz, nem voltak napközben elvonási tüneteim. Arra volt programozva a testem és a tudatom, hogy délután, a munka után veszem elő az üveget. Mivel egyedül éltem, ezért nem kellett titokban csinálnom, pedig lehet, hogy az korlátozott volna. Így teljesen gátlások nélkül tudtam otthon italozni. Arra figyeltem, hogy ne mindig ugyanott vegyem meg a bort, mert úgy éreztem, hogy akkor tudni fogja a közértes, mi a gondom. Képes voltam emiatt teljesen összevissza kanyarogni a kocsival hazafelé, hogy minél változatosabb helyekről szerezzem be, ami kell. Utólag már tudom, hogy ez azért volt, mert a rendszeres ivás paranoiddá tesz. Nyilván a pénztárosnak egyébként is tök mindegy, hogy ki és mit vesz nála.

Nektek hol jött el a fordulópont?

Kata: Nem tudok visszaemlékezni ilyen eseményre. Majdnem egy évig tartott, hogy kizárólag gyalog mentem mindenhová, vagy ha nagyon muszáj volt, akkor busszal, de metróra képtelen voltam felszállni. Ez rettenetes volt. És az is, hogy egy pánikrohamról soha nem tudod megmondani, mikor érkezik. Szóval állandó készültségben vagy, tudod, hogy akármikor utolérhet. Nem kívánom senkinek ezt a készenléti állapotot, ami ilyenkor hónapokon, vagy akár éveken át ezerrel dolgozik. Az első alkalommal a háziorvosom írta fel a receptet a nyugtatóra, utána is hozzá jártam az utánpótlásért, aztán beletelt majdnem két évbe, mire végül rászántam magam egy terápiára, ahol segítettek kicsit észszerűbben kezelni a gyógyszert is. Nem hagytam el, de legalább már csökkentettem kicsit.

Réka: Akkor jött el a mélye, amikor elmentem a pszichiáterhez. Már az is nehéz volt, hogy három hete nem mostam hajat, pizsamában mászkáltam otthon, és besötétített lakásban ültem. De eljutottam arra a pontra, hogy ennek semmi értelme, és nem akarok élni. Komolyan fontolgattam az öngyilkosságot. Elképzeltem, hogy milyen módszert választanék. Szóval segítségre volt szükségem. Az orvos antidepresszánst írt fel. Valójában nem tudom, hogy tényleg lett volna-e bátorságom véget vetni a saját életemnek, de ez már nem is derül ki. Hetekkel később éreztem a gyógyszer hatását először. Más kérdés, hogy a hónapok során meghíztam tőle, és a szexben azóta is okoz nehézséget, mert sokkal nehezebben érem el az orgazmust, mint korábban. Viszont még így is megéri.

Saját magatokat is úgy ítélitek meg, ahogyan a környezetetekről feltételezitek?

Kata: Szerintem mindenkiben van egy adag szégyenérzet, amikor rájön, hogy mentális problémája van. Abban nőttünk fel, hogy ezt tilos a kirakatba rakni, hogy ez luxusnyavalygás, és hogy minden fejben dől el. Meg hasonló közhelyek. Ma sem verem nagydobra a dolgot, sőt. De nem érzem, hogy emiatt rosszabb lennék másoknál.

Réka: Eleinte nagyon szigorú voltam magammal. Tulajdonképpen ördögi körben életem, mert dühös voltam magamra, amiért depressziós vagyok. Ettől pedig csak még depressziósabbá váltam. Ma már úgy kezelem szerintem, ahogyan kell: egy betegségnek. Van, aki cukorbeteg, más ember pedig mondjuk allergiás. Nekem ezt dobta a gép, és ezzel kell kezdenem valamit.

Nóri: Rendkívül szégyenlem magam, ez egy állandó, mondjuk úgy, hogy alapvető érzés. Még úgy is, hogy most már több mint egy éve egyáltalán nem iszom. De azért próbálok dolgozni ezen a szégyenérzeten.

Abban nőttünk fel, hogy ezt tilos a kirakatba rakni, hogy ez luxusnyavalygás, és hogy minden fejben dől el (Fotó: Getty Images)

Mibe tudtatok kapaszkodni, hogy kezeljétek a helyzet?

Kata: A terápia. Több orvosnál is jártam. Voltak, akikkel nem jutottunk igazán semmire. De aztán találkoztam egy idősebb pszichológus hölggyel, aki rengeteg dologra rávilágított, nagyon megnyugtató módon támogatott, és éreztem, hogy jó kezekben vagyok. Azóta is ezt érzem. Arra is ő tanított meg, hogy ha úgy érezném, hogy jön a pánik, akkor kezdjek el beszélgetni valakivel. Akár csak az utcán is. Megkérdezni, mennyi az idő, vagy ilyesmi. Ez kizökkenti az agyat a beszűkült állapotából, és „elfelejt” pánikot generálni, mivel éppen másra koncentrál. Tényleg elég jól működik. Ja, és mindig van nálam víz. Szinte mániásan. Ha nem érzem magam komfortosan, akkor előveszem és belekortyolok. Pótcselekvés, viszont használ.

Réka: Nekem a mozgás segített. Én elkezdtem futni és jógázni. A terápia nálam sem maradt ki, az is fontos. És a gyógyszerek is kellettek, vagyis kellenek, mert az segít a felborult kémiai egyensúlyt a helyére billenteni. De nem akarok csak a gyógyszerekre hagyatkozni. A sport szerintem elképesztően sokat segít. Főleg a dinamikus sportok. Utána mindig jókedvűnek érzem magam. Plusz biztonságot ad. Nem olyan, mint egy baráti találkozás, vagy randi, ami bárhogyan elsülhet. Ha elmegyek futni, akkor garantált, hogy utána elönt a boldogságérzet. Az életben szinte bármi más mindig csupa kérdőjel csak.

Nóri: Az, hogy eldöntöttem, hogy életmódot váltok, önmagában nem volt elég, kellett hozzá terápia is, mert a lényeg az volt, hogy megértsem a kiváltó okokat, és azt is, hogy miért ittam. Ezen kívül nekem bevált, hogy rendszeresen és sokat kirándulok. A szabad levegő elképesztően feltölt, és mindent más színben látok tőle. Ez teljesen beépült a havi programjaim közé. Sokáig vezettem naplót, ami hasznos volt, mert kiírtam magamból a kétségeket és feszültséget. Ha pedig utólag néha előveszem, akkor óriási erőt tud adni, hogy honnan indultam a változásban, és hová jutottam el önerőből.

Mindannyian inkább arc nélkül vállaltátok a beszélgetést. De mégis vállaltátok, hogy elmondjátok a történeteteket. Miért döntöttetek így?

Kata: Nekem úgy tűnik, hogy sokan járhatnak hasonló cipőben, mint én, csak nincsenek tisztában a gond súlyával. Pedig fontos, hogy felismerjék a problémát, mert csak egy életünk és egyetlen testünk van. És lehet, hogy félelmetes abban a tudatban élni, hogy ilyesmi veled is bármikor megtörténhet, de mégis hasznos tisztában lenni vele. Éppen azért, hogy időben tudj cselekedni. Mert akkor még semmi nincs veszve. Sőt el tudsz kezdeni egy sokkal jobb és minőségibb életet élni, mint azelőtt.

Réka: Szomorú, hogy az emberek mennyire ítélkeznek. Pedig valószínű, hogy a szeretteik között is többen vannak, akiknek segítségre lenne szüksége. Jó lenne, ha kialakulna ennek a kultúrája, és elfogadóbbak lennének egymással az emberek.

Nóri: Emlékszem, hogy mennyire egyedül éreztem magam. És mennyire sokat segített, amikor láttam különböző fórumokon, blogokon, hogy igenis sokan küzdenek azzal a problémával, amivel én. Fontos, hogy tudják mások is: nincsenek egyedül. Ha legalább egy kicsit tudok segíteni akárkinek ilyen formában, akkor már megérte.

Ép, testben ép lélek!

• „Itt kaptam szárnyakat, hogy repülhessek” – Az Ébredések Alapítványnál jártunk
• „Ha hajnali háromkor kommentelem a fotódat, tudd, hogy a szorongásom miatt van”