Apám igazi, kemény férfi volt, aki minden sztereotípiát követett: anyám helye a konyhában volt, a gyerekeket is az asszony neveli, a férfi dolga pedig az, hogy pénzt keressen. Simán beillett volna az ősemberek közé, ha a pénzt lecseréljük mamutra.
Nem bántott minket, ahogy mostanában hallhatjuk a sok történetet a bántalmazó szülőkről. Nem emelt kezet ránk, nem büntetett, csak érzelmileg teljesen elkülönült a gyerekeitől és anyámtól. Ennek a távolságtartásnak esett szerintem áldozatul a menstruációnk is. De az is lehet, hogy csak annyira régimódi volt, hogy még hitt benne, hogy tisztátalan dolog, ha egy nő menstruál, és ha lett volna a közelünkben barlang, oda száműzött volna.
Mivel ketten vagyunk lánytestvérek, ezért elkerülhetetlen volt, hogy ütközésbe kerüljön apám a menstruációval.
Nem elég, hogy anyám menstruált, de mindkét lánya is 12 éves korától kezdve belépett a klubba. Ráadásul amíg tapasztalatlanok és ügyetlenek voltunk, gyakran előfordult baleset is velünk, így került a szennyesbe vérpöttyös bugyi vagy lepedő, amitől apám mindig teljesen kiborult. Egy idő után pedig szabályokat kezdett hozni a menstruációnk idejére.
Képünk illusztráció – Forrás: iStock
Először is nem használhattuk ugyanazt a szennyestartót, mint ő, ha menstruáltunk. És nem beszélhettünk a ciklusunkról, mert az szerinte undorító és visszataszító, hogy a vérről akarunk diskurálni. Ezért aztán titokban, lefekvés után, a saját szobánkban beszéltük át az élményeinket a nővéremmel – ezerszer is hálát adva az égnek, hogy lánytestvérrel áldott meg minket a sors.
Aztán az is szabály volt, hogy amikor menstruálunk, akkor nem érhetünk hozzá apámhoz.
Nem mintha olyan ölelgetős fajta lett volna, amúgy sem volt túl sok fizikai kontaktus vele, de abban az egy hétben oda kellett figyelni nagyon, hogy véletlenül se kerüljünk túl közel hozzá. Ha mégis megtettük, akkor egészen kikelt magából, mintha fertőző betegek lennénk, úgy kezelt minket.
Akkor nem értettem, ma már csak legyintek apámra.
Amikor kamasz voltam, még fájt, hogy ennyire elutasít az apám. Utólag rájöttem, hogy tulajdonképpen a nőiségünket utasította el, szeretett minket, csak nem volt képes arra, hogy a kicsi lányait lássa nőiesedni. Az ő apja is ilyen hidegen, ridegen nevelte őket, az apámnak pedig nem volt annyi tudatossága, hogy ellenszegüljön a kapott mintáknak, és inkább követte az apja példáját.
Igazából egészen addig gondot okozott ez az életemben, amíg az első komoly párkapcsolatomba nem léptem.
Mivel együtt éltünk, nem lehetett elrejteni a menstruációt, de az elején rettenetesen zavarban voltam miatta, igyekeztem nem szem előtt tartani a betéteket, és külön mostam a ruháimat. Aztán pár hónap múlva rákérdezett a párom, hogy miért csinálom, én meg csodálkozva néztem rá, hogy nem akarom a közös szennyest összekoszolni, hiszen menstruálok. Annyira meglepődött, hogy elnevette magát, én meg rájöttem, hogy nem az apámmal élek már, nincs szükség arra, hogy szégyelljem magam. Azóta sok idő eltelt, már teljesen rendben vagyok a menstruációmmal, de tény, hogy apám hozzáállása sokat nehezített a saját nőiségem elfogadásán.