„Túl sok lett volna a romagyilkosok szemébe nézni” – Bogdán Árpád filmrendezővel beszélgettünk

A mozik múlt csütörtökön mutatták be Bogdán Árpád legújabb filmjét, a Genezist. A 2008-as cigánygyilkosságokat feldolgozó dráma három, egymástól nagyon különböző közegben élő ember – egy nyolcéves cigány kisfiú, egy csonka családban élő tinilány és egy budapesti ügyvédnő – történetén keresztül mutatja be, hogy milyen hatással volt ez a borzalmas terrortámadás-sorozat az életünkre. Hogy milyen társadalmi szintű traumákat, kérdéseket és elfojtásokat szült az, hogy egy maroknyi neonáci elhatározta: 2008 nyarán pogromot rendez a nagycsécsi, alsózsolcai, tatárszentgyörgyi, tiszalöki és kislétai cigánysoron. A támadásokban hat embert öltek meg, köztük egy ötéves gyereket.
 
„Akkoriban Bulgáriában éltem, emlékszem, mennyire sokkolt a támadások híre – meséli Bogdán Ádám. – Tele volt a magyar és a nemzetközi sajtó a gyilkosságokkal; értetlenül néztem a monitort, amikor megjelentek az első híradások, egyszerűen nem értettem, hogy történhetett meg ilyesmi Magyarországon. A magyar sajtó eleinte arról cikkezett, hogy uzsorások követhették el a támadásokat, de én már akkor ösztönösen éreztem, hogy valami más, valami súlyosabb, sötétebb dolog lehet a háttérben.”
 
Árpád, aki maga is cigány nemzetiségű, 2009-ben hazautazott, hogy a BBC megrendelésére Mészáros Antóniával közösen dokumentumfilmet készítsen a gyilkosságsorozatról. „A Bulgáriában élő barátaim nagyon féltettek, folyamatosan tartották velem a kapcsolatot az interneten és telefonon is. A forgatások során az életben maradt áldozatokkal, a meggyilkolt emberek rokonaival és a megtámadott falvakban élő emberekkel is interjút készíthettünk. Próbáltuk megfejteni, mi lehetett ezeknek a kegyetlen bűncselekményeknek a hátterében, ezért társadalomtudósokat, szociológusokat és politikusokat is megszólaltattunk a filmben. Az elkövetőkkel nem csinálhattunk interjút, ha jól tudom, egy-két nyilvános sajtótájékoztatót leszámítva senkit sem engedtek a közelükbe a hatóságok. De nem is bántam, nekem már túl sok lett volna, ha szembe kell néznem ezekkel az emberekkel.”

Árpád szerint a gyűlölet mindig jelen volt a magyar társadalomban, de az, hogy alvó emberekre rágyújtották a házat, és sörétes puskával lövöldöztek a lángok elől menekülő emberekre, olyan bűncselekmény, amire nem volt példa a második világháború zsidó- és cigányüldözései óta. „Nem csoda, hogy a rendfenntartó szervezetek, a politika és a sajtó sem tudta, mit kezdjen a támadásokkal. Nem tudták feldolgozni, ami történt; de én már akkor elgondolkoztam azon, hogy milyen hatással lesz mindez a társadalomra: a cigány–magyar együttélésre és az erőszakkal kapcsolatos viszonyunkra – mondja. – Hogy mit mondhat egy apa a kisfiának, ha az rákérdez, »Apa, miért mondja nekem a Zsiga, hogy ti, fehérek rohadt nácik vagytok?«. Hogy hogyan jelenik meg, hogy csapódik le a hétköznapi beszédben ez a kriminológia történetében példátlan támadássorozat.”
 
A rendező úgy látja, a cigánygyilkosságok a mai napig éreztetik a hatásukat. „Sokak szerint akkor kapott lángra az az elfajzott, gyűlöletteli politikai, társadalmi és retorikai attitűd, ami a mai napig komoly hatással van a közbeszédre és a közgondolkodásra – nemcsak nálunk, hanem egész Európában is. Erről a bonyolult, sokrétű hatásról szerettem volna filmet készíteni, amikor elhatároztam, hogy megcsinálom a Genezist.”
 
– Nekem az a benyomásom, hogy ezt a brutális gyilkosságsorozatot a mai napig nem tudta feldolgozni a társadalom. Nem értjük, mi történt, és hogyan történhetett meg mindez.
 
– Jogos, bár ha belegondolsz, ez a feldolgozatlanság maga is egyfajta feldolgozás. Az elfojtás, az értetlenkedés, a tagadás is reakció. Ezek a gyilkosságok olyan kérdéseket vetettek fel, amelyekre mindenkinek saját magának kell megtalálnia a válaszokat, mert a társadalom, mint olyan, láthatóan a mai napig nem tud mit kezdeni velük. És persze azért is, mert legyen „magyar” vagy „cigány”, ebben az országban mindenkit érint ez a dolog.

– Amikor nekiálltál megírni a forgatókönyvet, már megvoltak a saját válaszaid? Meg tudtad fogalmazni, hogyan és miért történhettek ezek a szörnyűségek?
 
– Az első dolog, ami teljesen nyilvánvaló volt a számomra, az volt, hogy nem magukról a gyilkosságokról akarok beszélni, hanem arról, hogy milyen hatással voltak ezek a gyilkosságok a társadalom különböző rétegeire. Ez az oka annak is, hogy a film első fejezetének főszereplője egy nyolcéves kisfiú: az volt a célom, hogy rajta, az ő sorsán keresztül mutassam be ezt a szörnyűséget a nézőknek.

Egy olyan gyerek történetén keresztül, aki annak ellenére, hogy a szeme láttára mészárolták le az édesanyját és a testvéreit, még túl ártatlan ahhoz, hogy megértse ennek a pusztító gyűlöletnek a miértjeit, társadalmi, szociális és etnikumi hátterét.

Ő csak egy kisfiú, aki nagyon szereti a családját – és éppen őket, a számára legfontosabb embereket, kötődéseket kell elvesztenie egy teljesen értelmetlen és öncélú bűncselekmény miatt.
 
– Miért döntöttél úgy, hogy Hanna, az ügyvédnő kivételével (őt Cseh Anna Marie alakítja –, a szerk.) amatőr színészekkel játszatod el a karaktereket?
  

– Ricsi esetében nem is nagyon volt más választásom. Magyarországon nagyon nehéz olyan nyolcéves kisfiút találni, aki képzett színész, így már a forgatókönyv írása közben tudtam, milyen komoly és fáradságos munka lesz, mire megtaláljuk azt a gyereket, aki el tudja játszani őt. Végül szerencsénk volt, Milán (a Ricsit játszó Csordás Milán – a szerk.) maga jelentkezett nálunk. A tizenéves, hallássérült Virágot játszó Enikővel (Illési Anna Enikő – a szerk.) is szerencsénk volt, őt egy, az utolsó percben rendezett dunaújvárosi casting során találtuk meg.

A többiek nem is akartak színészválogatást tartani, de én ragaszkodtam hozzá, mert úgy éreztem, ott fogjuk megtalálni az igazit. Így is lett.

Enikő éppen azt a fajta frissességet, őszinteséget, manírtalanságot hozta, amit kerestem – és nem találtuk volna meg egy tudatosan a színpadra készülő, színitanodába járó kislányban.

– Jól érzem, hogy a második fejezet valójában nem is annyira erről a kislányról, hanem inkább a barátjáról, a romagyilkosságok negyedrendű vádlottjáról szól?
 
– Ez egy érdekes kérdés. Inkább azt mondanám, hogy kettejük kölcsönhatásáról, az egymás iránti érzelmeikről szól ez a rész. Ugyan a film alapjául valós események szolgálnak, maga a sztori mégis fikció. Fogtam a valóságot, és átengedtem a saját alkotói szűrőmön: ami fennmaradt rajta, az nem került bele a forgatókönyvbe, ami lecsöpögött, azt beleírtam. Annak idején az újságok nagyon sokat cikkeztek a negyedrendű vádlottról, javarészt ezekből az információmorzsákból raktam össze ezt a figurát. Vele kapcsolatosan elsősorban a „bűn anatómiája” érdekelt: az, hogy hogy sodródik bele egy hétköznapi ember egy ilyen gyilkosságsorozatba.
 
– A harmadik fejezet főszereplője egy ügyvédnő, akit felkérnek arra, hogy lássa el a negyedrendű vádlott védelmét. Jól érzem, hogy ő tulajdonképpen a magyar társadalmat személyesíti meg? Minket, akiknek valamilyen módon viszonyulnunk kellene az áldozatokhoz és a gyilkosokhoz?
 
– Igen. Hanna eleinte hideg professzionalizmussal tekint erre az ügyre:

ő egy ügyvéd, akinek az a dolga, hogy a bíróság előtt képviselje a védencét.

De ő maga is hordoz magában olyan traumákat, amik végül rákényszerítik, hogy a saját erkölcsi hallgatását megtörve a maga módján állást foglaljon a gyilkosságokkal kapcsolatban. Kénytelen szembenézni önmagával, és egy komoly, morális alapon nyugvó döntést hozni.

– Mind a három főszereplő nagyon magába zárkózó, magányos karakter, olyan emberek, akik család híján csak egy-két gyenge hajszálgyökérrel kapaszkodnak a társadalom talajába. Te is állami gondozottként, a szüleidtől távol nőttél fel. A saját történeted is visszaköszön ezekben a karakterekben?
 
– Nem igazán. Eszközként ugyan felhasználtam azokat a tapasztalatokat, amiket állami gondozott gyerekként szereztem, de én magam már régen megbékéltem azzal, hogy kicsi koromban elveszítettem a szüleimet.

De tény, hogy ismerem azt a fülsüketítő belső csöndet, azt az elmagányosodást, azt a befelé fordulást, azokat a kétségeket, amiket a család elvesztése vált ki egy emberből.

Olyan konfliktusokkal igyekeztem kiszínezni a karaktereimet, amik jó részével – mint Ricsi esetében a gyűlölet és a kirekesztés –, ha nem is olyan drámai mértékben, mint neki, de nekem is többször meg kellett küzdenem.  
 
– Hogy kerültél állami gondozásba?
 
– Nehéz visszaemlékezni, annál is inkább, mivel évek óta dolgozom egy ezzel a témával foglalkozó elbeszéléssorozaton, és néha úgy érzem, hogy amikor visszatekintek, a valóság keveredik a fikcióval. Annyit mindenesetre ki tudtam deríteni, hogy hároméves koromban kerültem be a nevelőotthonba. Akkoriban szokás volt, hogy bizonyos gyerekszám felett elvették a kicsiket a szüleiktől, és állami gondozásba adták őket, mert úgy gondolták, hogy a rendszeren belül nagyobb biztonságban nőhetnek fel. Velem is ez történt – pedig, amennyire tudom, rendes családba születtem, mindkét szülőm dolgozott.

Édesanyám sajnos már meghalt, de felnőtt fejjel találkozhattam édesapámmal, tőle tudom: egy életre traumatizálta őket az, hogy elvettek tőlük.
– Milyen volt az intézetben felnőni?
 
– Nekem szerencsém volt, mert nagyon hamar beleszerettem a könyvekbe, és ez bizonyos szintig pótolni tudta a családomat. Amint megtanultam olvasni, azonnal bevettem magam az intézet könyvtárába, és ki se mozdultam onnan. A könyvekbe menekültem: nagyon élveztem, hogy a leírt szavak új, izgalmas, egzotikus világokat nyitnak meg előttem.

Sokáig bántottak is emiatt, csodabogárnak néztek, nem értették, hogy miért van mindig könyv a kezemben. Aztán egy idő után elkezdtek kérdezgetni: mégis mi van a könyvekben, hogy folyton azokat bújom.

Emlékszem, odajött hozzám a legizmosabb gyerek, és azt mondta, „Olvass már nekünk egy kicsit!”. Éppen Cooper Nagy indiánkönyve volt nálam, abból olvastam fel nekik egy tájleírást; annyira magával ragadta őket, hogy onnantól kezdve mindennap felolvasást kellett tartanom nekik. Paradox módon éppen annak köszönhettem, hogy befogadtak, ami miatt korábban kiközösítettek: miután elkezdtem rendszeresen felolvasni nekik, „bevédtek”, többé nem engedték, hogy bárki hozzám nyúljon. Én az irodalomban találtam meg a magam boldogságát, nem véletlen, hogy azóta is végigkíséri az életemet. Tavaly nyáron meghívtak egy gyámügyi szakembereknek és dolgozóknak szervezett konferenciára: ott is csak azt tudtam mondani, hogy ha azt szeretnék, hogy a gyerekek jól érezzék magukat az otthonokban, szereljék fel jól a könyvtárszobát, és tegyenek meg mindent, hogy megszerettessék velük az olvasást.

– Nyolc évig éltél állami gondozottként. Hogy lehet ép lélekkel kijönni ebből?
 
– A legfontosabb az, hogy a nevelőotthonban, intézetben élő gyerekek tisztában legyenek azzal, hogy honnan, milyen kultúrából jönnek. Hogy legyenek erős gyökereik, mert ezek hiányában sérült emberként kerülnek ki a társadalomba, ami nekik és a körülöttük élőknek is csak a kárukra válik. Nyolc év hosszú idő, de gyerekként azért könnyebb hozzászokni az efféle intézeti léthez, mint felnőttként. Több százan laktunk együtt, egy hatalmas, közös ebédlőben étkeztünk, nekem mégsem volt az az érzésem, hogy „be vagyok zárva” – így utólag inkább Ottlik Géza Iskola a határon című regényének a kollégiuma ugrik be, ha a nevelőotthonra gondolok. Persze, ahogy a normális családban felnövő, iskolába járó gyerekeknek, úgy nekünk is meg kellett találnunk a helyünket a hierarchiában, ki kellett harcolnunk, hogy megbecsüljenek, és szembe kellett néznünk az elkerülhetetlen konfliktusokkal, kudarcokkal, elutasításokkal.

De ha belegondolsz, a felnőttek sem játszanak különb játékokat: egy irodában épp olyan farkastörvények uralkodnak, mint egy homokozóban.

Igazából csak akkor kezdtem érezni, hogy én „más” vagyok, más közegből jövök, mint a többiek, amikor feljöttem Budapestre, és kollégiumba költöztem. Addig csupa olyan gyerek vett körül, aki pont olyan volt, mint én.
 
– Hogy kerültél fel Budapestre?
 
A nevelőanyám, Forrai Katalin, a pécsi romológia-pedagógia szak elindítója ragaszkodott hozzá, hogy Pestre jöjjek tanulni. Egy állami gondozott gyerekeknek szervezett táborban találkoztam vele, és nagyon megszerettük egymást. Sokat járt hozzám a balatonberényi intézetbe; egy idő után tényleg a pótmamámmá vált, bár hivatalosan nem fogadott örökbe. Nagyon sokat köszönhetek neki:

miután felköltöztem, tulajdonképpen úgy éltem vele és a férjével, mint egy igazi családban. Hétvégenként sokat főztünk, kirándultunk együtt.

Figyelt és vigyázott rám; ő erősítette meg bennem azt a hitet, hogy van értelme az irodalommal foglalkoznom. Persze nem volt felhőtlen a viszonyunk, mind a kettőnknek fel kellett nőnünk ehhez a kapcsolathoz. Felnőtté kellett válnunk egymás számára.

– A filmedben központi szerepet kap a rasszizmus és a cigánygyűlölet. Téged is diszkrimináltak a cigányságod miatt?
 
– Persze, gyerekkoromban előfordult az ilyesmi. Először akkor szembesültem ezzel a fajta diszkriminációval, amikor egy alkalommal a társaimmal együtt kiengedtek minket az intézetből, hogy járjunk egyet a közeli faluban, és elkölthessük a boltban a nyavalyás kis zsebpénzünket. Találkoztunk egy csapat hozzánk hasonló korú gyerekkel, akik amint megláttak minket, rögtön elkezdtek hangosan cigányozni meg köpködni. Emlékszem, az járt a fejemben, hogy ezek a szegény srácok azt se tudják, mit csinálnak: hallották, hogy a cigányokkal így szokás viselkedni, hát nekünk estek – pedig szívük szerint inkább beálltak volna közénk játszani.

Nagyon megrázott ez a céltalan és dekódolhatatlan gyűlölet.

Most is egy kis faluban élek, és amikor az utcákat járom, gyakran feljön bennem ez az élmény.
 
– Gyerekkorod óta van cigányságtudatod? Elvégre a családodtól elszakítva nőttél fel, nehéz elképzelni, hogyan tudtad volna megőrizni az etnikai és kulturális identitásodat.
 
– Igen, mindig volt cigányságtudatom, már csak azért is, mert azok a gyerekek, akiket néha-néha hazaengedtek a családjukhoz, vagy már idősebb fejjel kerültek be az intézetbe, mind magukkal hozták azokat a történeteket, mendemondákat, hiedelmeket, amiket a szüleiktől hallottak. Csupa olyan mesét, amik nagyon különböztek a magyar népmeséktől vagy a Grimm testvérek által összegyűjtött történetektől; valami egészen különösen erős és ismerős „illatuk” volt, ráadásul olyan srácoktól hallottam őket, akikről tudtam, hogy ugyanonnan jönnek, ahonnan én:

cigányok.

Aztán, amikor a nevelőanyám a szárnyai alá vett, kifejezetten buzdított is arra, hogy roma értelmiségiekkel – zenészekkel, költőkkel, képzőművészekkel, orvosokkal, politikusokkal – találkozzak, olyan önérzetes, a saját kultúrájukat képviselni tudó emberekkel, akik tovább erősítették bennem a hitet:

fontos, hogy megőrizzem és ápoljam a cigány identitásomat. Nekik köszönhetem azt is, hogy összegyűjtve, nyomtatásban is viszontláthattam azokat a meséket, babonákat és hiedelmeket, amik a gyerekkoromat „megszagosították”.  
– Van ma Magyarországon a szó klasszikus értelmében vett cigány értelmiség, vagy csak egy-két hozzád hasonló, magányos frontharcos viszi tovább a  zászlót?
 
– Cigány értelmiségiek vannak, de attól félek, hogy valódi szervezett, összetartó, masszív cigány értelmiségi réteg már nincs. Amikor középiskolás voltam, még magától értetődő volt, hogy összejárunk a társaimmal, voltak olyan nagyszerű közösségeink, mint a Romaversitas, a Láthatatlan Kollégium és hasonlók. Voltak táncházaink is, ahová főleg fiatalok jártak, de mára sajnos teljesen szétverték ezeket. Pedig nagyon jó lenne, ha megint alakulnának olyan klubok, ahol a cigány és nem cigány fiatalok megismerkedhetnének az értékeinkkel, ahová meghívhatnának egy-egy sikeres filmrendezőt, festőművészt, orvost vagy költőt.

– Belőled hogyan lett filmrendező? Mondtad, hogy szakmát tanultál.
 
– Persze, akkoriban úgy tartották, hogy minden cigány gyereknek kell egy szakma. Én elektrotechnikát tanultam, de sosem érdekelt igazán, igaz, egy villanykörtét azért még mindig ki tudok cserélni, ha nagyon nekidurálom magam. Nagyon rossz tanuló voltam, a végén már irodalomból is bukdácsoltam, nem is fejeztem be a szakközépiskolát. Emlékszem, a nevelőanyám nagyon megijedt, hogy mi lesz így velem.

Hát az lett, hogy tizenhét évesen elmentem egy színházba dolgozni, lett lakásom és rendes fizetésem.
– Hogy kerültél be a színházba?
 
– Kicsi gyerekkoromtól rendszeresen felléptem iskolai rendezvényeken, szavalóversenyeken, sőt saját verseimmel a Sárvári Diákköltészeti Fesztiválon is szerepeltem, de sokáig eszembe se jutott, hogy színész legyek, inkább költőnek tartottam magam. Aztán egyszer elkísértem egy barátomat egy válogatásra a Hold Színházba, és Malgot István ott fogott. Egy ideig méregetett, aztán felparancsolt a színpadra: márpedig nála nem volt apelláta, igazi bulldogtermészetű rendező volt, aki mindig elérte, amit akart. Négy évig dolgoztam vele, aztán átkerültem Fodor Tamáshoz a Stúdió K-ba, ott nyolc évet húztam le. Hatalmas szerencsém volt, mert rögtön az elején két igazi  nagymestert fogtam ki, és mind a kettejüktől rengeteget tanultam. Egy ideig nagyon élveztem a színpadot, jó buli volt, de aztán ráuntam. Egy idő után már nem volt elég, hogy színészkedem.

– Ezért lett belőled filmrendező?
 
– Á, dehogy. A színészkedés mellett befejeztem a középiskolát, aztán beiratkoztam a Wesley János Főiskolára, ahol szociális munkásnak tanultam. Egy időben egy alapítványi iskolában tartottam kreatív foglalkozásokat gyerekeknek – egyszóval jól elvoltam. Aztán Szentandrássy István festőművész barátom felkért, hogy mondjak el néhány József Attila-verset az egyik kiállítása megnyitóján. Sokat beszélgettünk erről a Kossuth Klubban, és közben rájöttem, hogy ebben több van, mint egy egyszerű szavalat, gondoltam, csinálok belőle egy estet. Igen ám, csakhogy szerettem volna különlegessé tenni az előadást, ezért kitaláltam, hogy készítek egy kisfilmet, hogy a versmondásom alatt a háttérre vetítve, vizuálisan is megjelenhessenek a költő érzései, gondolatai, belső világa. Akkor már a Romaversitasra jártam, a választott mentorom, Forgács András a nagyszerű író, drámaíró, dramaturg, Janisch Attila állandó forgatókönyvírója volt, ő segített megírni a szkriptet. Szóltam egy producer barátomnak, akivel közösen megpályáztunk és elnyertünk egy kis támogatást, és elkészítettük a kisfilmet. Így kezdődött.

Miután bemutattuk az előadást, egyre többen kérdezgették tőlem, hogy „Árpi, nincs benned egy saját történet?”. Addig-addig kérdezgettek, amíg neki nem álltam az első nagyfilmem, a Boldog új  élet! forgatókönyvének.

De még akkor sem tekintettem magam forgatókönyvírónak vagy rendezőnek, a kollégáim hívták fel rá a figyelmemet, hogy aki filmet készít, azt bizony így hívják. (Nevet.)    
 
– Melyik a nehezebb, a forgatókönyvírás vagy a rendezés?
 
– Mindig az, ami éppen jön. Az írás iszonyatosan nehéz műfaj, sokszor napokig ülök az üres, fehér monitor előtt, mire el tudok kezdeni egy forgatókönyvet. A rendezés másfajta kihívás, kicsit talán kevésbé görcsös, nyögvenyelős, szenvedős – legalábbis nekem.

– A Genezist februárban mutatták be a Berlinalén, múlt csütörtök óta pedig a magyar mozikban is megy. Van már következő filmterved?
 
– Igen. 2010-ben a Baltic Event koprodukciós marketen Sípos Gáborral, a Laokoon Filmgroup producerével közösen bemutattuk a Halottlátók című mágikus realista drámám forgatókönyvét, amivel el is nyertük a legjobb filmtervnek járó díjat. Egy pilotot is legyártottunk, amiben amatőr színészek mellett olyan vérprofik játszottak, mint Csuja Imre, Törőcsik Mari, Kovács Lajos és Mucsi Zoltán. Ezt a filmet szeretném megcsinálni, de ehhez sajnos az kell, hogy leporoljam a forgatókönyvet: újra át kell gondolnom bizonyos részeket, dramaturgiai fordulatokat, karaktereket. Nagy meló lesz, kicsit úgy érzem magam, mint egy tériszonyos srác, akinek le kell ugrania a negyedik emeletről:

hiába a gumikötél meg a biztosítás, nehéz lelépnem a párkányról.

De ha belevágok, akkor már menni fog, úgy számolom, szűk egy év alatt elkészülhetek a könyvvel.