Az új könyved a korábbiakhoz hasonlóan szigorúan tudományos alapokon nyugszik, a csapatoddal a hálózatelmélet segítségével próbáltátok lefektetni a siker alapvető törvényszerűségeit. A címe mégis olyan, mintha egy Robin Cook regényé lenne: „A Képlet”.
Igen. (Nevet.) Sokat vacilláltunk a címen, nem akartuk, hogy a „siker” szó szerepeljen benne, mert úgy éreztük, hogy attól „olcsóbbnak” tűnne a könyv. Végül azért döntöttünk A Képlet mellett, mert úgy éreztük, ez tökéletesen kifejezi mindazt, amiről a könyvben írok, és a tudományos megközelítésünket is remekül tükrözi.
A könyvben közérthető módon írsz a siker matematikai modellekkel leírható törvényszerűségeiről. Nemzetközileg elismert tudósként miért érzed fontosnak, hogy ismeretterjesztő könyveket írj?
Erdélyi gyerek vagyok, ezért nem is annyira tudósnak, mint inkább értelmiséginek tartom magam. Elsőre talán furcsának tűnik ez a különbségtétel, de megvan a maga alapja: az „értelmiségi” inkább európai fogalom, Amerikában már nem is nagyon használják. Az én felfogásom szerint az értelmiségiek egy kicsit átfogóbban, kerekebben látják a világot, mint a tudósok, akik szinte kizárólag csak a saját szűk szakterületükkel foglalkoznak. Nekem fontos, hogy a szakmai lapokban publikált eredményeimet a szélesebb közönség számára is érthetővé és elérhetővé tegyem. Így volt ez a Behálózvánál, amiben a komplex hálózatok tudományába próbáltam bevezetni az olvasókat és a Villanásoknál is, amiben az emberi viselkedés törvényszerűségeiről írtam. Szeretek írni, és úgy érzem, a felfedezéseinknek, eredményeinknek nem csak a kutatók, hanem a hétköznapi emberek is hasznát vehetik.
Miért kezdtél el a sikerrel foglalkozni?
Ez tulajdonképpen a véletlenen múlott. Egy rendkívül tehetséges diákommal írtunk egy cikket a katasztrófákról, pontosabban arról, hogy lehet az emberek mozgásának elemzésével megállapítani, hogyan reagálnak a katasztrófákra. Jó cikk volt, mégsem lett sikeres, egyik szaklap a másik után utasította vissza – ha frappánsan akarnék fogalmazni, azt mondanám, katasztrofális volt a fogadtatása. Amikor új témát kerestünk, megkérdeztem tőle, mivel szeretne foglalkozni, mire azt mondta, „Teljesen mindegy, de egy ideig nem szeretnék újabb katasztrófát.” Mire én félig viccesen azt válaszoltam neki, „Jól van, akkor foglalkozzunk a sikerrel.” Elnevettük magunkat, aztán egymásra néztünk, és azt mondtuk, „Tényleg, miért ne próbálkozzunk meg a siker törvényszerűségeinek feltérképezésével?” Akkoriban már rengeteg adat állt rendelkezésre a kutatók életpályájáról, az 1900-as évektől napjainkig az összes tudós valamennyi eredményét, publikációját digitalizálták, és azt is könnyen ki lehetett deríteni, hogyan fogadta ezeket az eredményeket a tudományos közösség, hányan hivatkoztak az egyes cikkekre, milyen további kutatásokat inspirált egy-egy eredmény. Mérhetővé vált a tudományos siker.
A könyvben nemcsak tudósok, hanem képzőművészek, zenészek, sportolók és mások sikereivel is foglalkozol.
Igen. Két évvel az ötlet megszületése után szerveztünk egy konferenciát a Harvardon, amire nagy örömünkre nemcsak a tudományos sikerrel foglalkozó kutatók jöttek el, hanem más tudományterületek képviselői is, mégpedig szép számban. Voltak, akik üzleti tudományokkal foglalkoztak, voltak, akik csoportdinamikával vagy éppen a művészek életpályájával. Akkor jöttem rá, hogy nem kell és talán nem is érdemes kizárólag a tudósokra koncentrálnunk a kutatásunk során – ebből a felismerésből született meg aztán A Képlet.
Fotó: Németh Dániel / Libri
Ahhoz, hogy tudományos igénnyel vizsgálhass egy ilyen komplex problémát, először meg kell határoznod a legfontosabb kulcsfogalmakat. De hogy lehet definiálni egy olyan fogalmat, mint a siker?
Ez érdekes kérdés. Én a 2003-as davosi Világgazdasági Fórumon találtam meg a magam definícióját. Amikor felkértek, hogy tartsak egy rövid előadást a sikerkutatásról, nehéz helyzetben találtam magam, hiszen azt várták tőlem, hogy politikusoknak, üzletembereknek – tudományos szempontból laikus embereknek – magyarázzam el a kutatásainkat, márpedig ez egy olyan adatalapú műfaj esetében, mint a hálózatelmélet, nem könnyű feladat. Emlékszem, késő este volt, ültem a szállodai szobámban, gyártottam a szlájdokat, amiket fel akartam használni az előadásom során, és azon törtem a fejem, hogyan világíthatnám meg közérthető módon ezt a problémát. És akkor hirtelen beugrott: a legegyszerűbb, ha a teljesítmény és a siker közötti különbségen keresztül közelítem meg a kérdést. Mert bár neveltetésünk és szocializációnk miatt ösztönösen azt hisszük, hogy a tehetség, az akarat, a szorgalom és kőkemény munka végül automatikusan meghozza az áhított sikert, a valóságban sajnos nem így van, a teljesítmény és a siker között gyakran hatalmas szakadék tátong. A teljesítmény rólam szól, arról, amit leteszek az asztalra. A siker viszont a közösségről, arról, hogy a többi ember mennyire tartja hasznosnak, értékesnek azt, amit csinálok.
Tehát mondhatjuk azt, hogy a siker tulajdonképpen az egyéni teljesítmény közösségi visszhangja?
Pontosan. És hogy miért fontos különválasztanunk ezt a két fogalmat? Azért, mert számos olyan terület van, ahol – mint az írók, művészek, zenészek, egyszóval a kreatív munkákkal foglalkozó emberek esetében – a teljesítmény nagyon nehezen mérhető; nekem ez a dal tetszik, neked a másik, én ezt a festményt tartom remekműnek, te egy másikat, engem ennek az írónak a novellái érintenek meg, téged egy másiké. A siker ezzel ellentétben nagyon is mérhető, tudjuk, hányan töltöttek le egy dalt, mennyiért kelt el egy festmény egy aukción, hány példány fogyott el egy könyvből. Azzal, hogy elválasztottuk egymástól a két fogalmat, lehetővé vált, hogy szisztematikusan, objektív szempontból tanulmányozhassuk, miben különbözik a teljesítmény a sikertől.
Azt írod, hogy a teljesítmény ugyan önmagában nem elég a sikerhez, de mindenképpen szükséges hozzá. Egyszerűbben szólva, teljesítmény nélkül nincs siker.
Igen. Ez így van.
Az Egyesült Államok elnökét ma Donald Trumpnak hívják. Két évvel ezelőtt a választáson hatalmas sikert ért el – miközben a teljesítménye finoman szólva is megkérdőjelezhető. Nincs itt valami ellentmondás?
Milyen teljesítményt várunk el egy politikustól? Trump egy celeb, egy reality show sztár, aki nagyon jól ráérzett arra, hogy az a tudás és tapasztalat, amivel rendelkezik, tökéletesen alkalmas arra, hogy az amerikai választási rendszeren keresztül óriási hatalomra tegyen szert. Úgy kezelte a választást, mintha egy tévéshow lett volna, és meg is nyerte – ami mindenképpen nagy teljesítmény. Más kérdés, hogy mi, akik idealisták vagyunk, úgy gondoljuk, egy politikusnak többet kellene tennie annál, hogy megválasztatja magát.
Értem. Tehát a a teljesítménye vitathatatlan, csak az vitatható, hogy mihez kezd azzal, amit elért.
Igen, így van. Egyébként nagyon örülök annak, hogy feltetted ezt a kérdést, mert biztos lesznek olyanok, akik azt hiszik, A Képlet arról szól, hogy hogyan lehet teljesítmény nélkül is sikeresnek lenni. Pedig ez nem igaz, a teljesítmény hiánya mindig kézzelfogható, tetten érhető. A jó bort a lőrétől, a jó tanárt a rossz tanártól, a tehetséges, törekvő fizikust a tehetségtelen, lusta fizikustól könnyű megkülönböztetni, az igazi kihívás az, hogy a sok jó közül kiválasszuk a legjobbat. Ez már csak azért is nehéz, mert a teljesítmény természeténél fogva véges: van olyan idő, aminél jobbat a világ legjobb futója sem tud elérni, mert a fizikai teljesítőképességnek objektív korlátai vannak. De ugyanez igaz az intellektuális teljesítményekre is, nem tudok tízszer olyan jó könyvet írni, mint A Képlet, de Paul Auster se tudna, mert ahogy a sportteljesítmény, úgy az irodalmi teljesítmény is korlátos. Persze, van azért egy fontos különbség: míg a sportban a teljesítmény objektív eszközökkel mérhető, az irodalomban ez nincs így. Rengeteg a fantasztikus futó, de amelyik egy ezredmásodperccel előbb lép át a célvonalon, mint többi, az a legjobb. Ugyanakkor nagyon sok a szupertehetséges író is van, de mivel az irodalmi művek értékének megítélése szubjektív, közülük képtelenség lenne kiválasztani a „legjobbat”. Ez az igazán nagy kihívás. Könnyen előfordulhat, hogy kiadatlan remekművek tucatjai, százai porosodnak valahol egy íróasztalfiókban, amelyek, ha a szerzőjüknek megfelelő kapcsolatai, hálózata lett volna, talán igazi világsikerek lehettek volna, de nem lettek azok, mert a kutya sem tud róluk. Arról nem is beszélve, hogy amikor a teljesítmény megítélése szubjektív, óhatatlanul működésbe lép a diszkrimináció;
az adataink például azt mutatják, hogy a nagy komolyzenei versenyeket többnyire férfiak nyerik, pedig statisztikailag semmi sem utal arra, hogy jobban muzsikálnának, mint a hasonló képzettségű nők.
Fotó: Németh Dániel / Libri
Ha a művészeteknél objektív mérce nem alkalmazható, mégis mik azok a mechanizmusok, amelyek szerepet játszanak abban, hogy egy könyv, zeneszám, képzőművészeti alkotás, színdarab, film sikeres vagy sikertelen lesz-e? A hétköznapi ember azt mondaná, nyilván az fut be, akinek „szerencséje” van. Egyetértesz ezzel?
Tudományos szempontból a szerencse nehezen értelmezhető fogalom. Tény, hogy számos olyan mechanizmus van, amelyek alapvető befolyással vannak arra, hogy egy csapat hasonlóan tehetséges és szorgalmas, nagyjából ugyanolyan teljesítményt nyújtó ember közül hogyan válasszuk ki a „legjobbat”, de ezek erősen kontextusfüggők. A fent említett komolyzenei versenyeknél például az adataink azt mutatják, hogy általában az nyer, akit utoljára hallgat meg a zsűri. De így van ez az állásinterjúknál is. Engem például utolsóként interjúztattak, amikor a Notre Dame Egyetemre pályáztam, és annak ellenére, hogy a felvételiztetők már eldöntötték, hogy az előttem érkezőt fogják felvenni, végül mégis én kaptam meg a munkát. Ez nemcsak azért van, mert azokra, akikkel utoljára beszéltünk, jobban emlékszünk, hanem azért is, mert addigra már letisztult a fejünkben, hogy pontosan mire van szükségünk: jó kérdéseket teszünk föl, ergo jobb válaszokat is kapunk.
A könyvedben azt írod, igaz a mondás, hogy „a siker sikert szül”. A népszerűség exponenciálisan növekszik, minél többen töltenek le egy zeneszámot, vesznek meg egy könyvet, porszívót, mosóport stb. annál keresettebb lesz.
Igen. Mivel általában sem időnk, sem energiánk, sem kellő tudásunk arra, hogy eldöntsük, mi az, ami igazán jó, a környezetünk értékítéletére támaszkodunk. Senki sem lenne képes az összes idén megjelent dalt meghallgatni, és kiválasztani közülük azt, ami igazán tetszik neki, ezért aztán azt hallgatjuk, ami másoknak is tetszik. A közösségre támaszkodunk – ez áll annak a hátterében is, hogy a siker újabb, még nagyobb sikert teremt. Nem véletlen, hogy a könyvszakmában például azt tartják, manapság ahhoz, hogy valaki megvásároljon egy kötetet, legalább öt különböző helyzetben kell találkoznia vele. Ha látja a reklámját, megemlíti neki egy barátja, elolvas egy róla szóló kritikát, és meglátja egy kollégája asztalán, jóval nagyobb az esélye annak, hogy bemenjen egy könyvesboltba és levegye a polcról.
A modern kommunikációs csatornák elterjedésével egyre inkább „hálózatosodtunk”, úgy tűnik, manapság sokkal könnyebb elérni a potenciális fogyasztókat, mint korábban. Ugyanakkor vannak, akik azt mondják, hogy a tomboló információdömping miatt éppen ennek ellenkezője az igaz, akkora a kínálat, hogy szinte lehetetlen kitűnni a tömegből.
Paradox módon mindkét megállapítás igaz. Az internetnek, a közösségi hálózatoknak, a Kickstarternek és a hasonló oldalaknak köszönhetően elvileg ma sokkal könnyebb elindítani egy terméket, szolgáltatást, márkát, mint néhány évvel vagy évtizeddel ezelőtt. Igen ám, csakhogy éppen emiatt több tíz- és százezer különböző produktum verseng a fogyasztók figyelméért, és egy ekkora, nagyon kompetitív mezőnyben könnyű elveszni. Itt lép be a fent említett törvény: a célcsoport tagjai a minőség vagy a tartalom helyett a népszerűség alapján fognak szelektálni.
Ami egyben azt is jelenti, hogy az ismert személyiségek, márkák – ahogy a könyvben emlegeted őket, a „világsztárok” eluralják a kommunikációs csatornákat, felületeket.
Ez tény. A siker és az ezzel járó haszon egyre inkább néhány kiválasztott szereplőnél koncentrálódik. Jó példa erre a zeneipar: míg húsz évvel ezelőtt az öt legismertebb zenész és együttes nagyjából az amerikai piac tíz százalékán osztozott, ma ugyanez az arány ötven százalék. És ez nem egy egyedi, elszigetelt jelenség, ezt látjuk a könyvpiacon, a kortárs képzőművészeti alkotások piacán, a divatban, az online kiskereskedelemben, a pénzügyi szolgáltatások terén – szinte az élet minden területén. A siker egy úgynevezett hatványfüggvényt követ, ami egyszerűen fogalmazva azt jelenti, hogy míg néhány kiváltságosnak nagyon sok jut belőle, a túlnyomó többségnek csak nagyon kevés. Ahogy a könyv második törvénye is kimondja, a teljesítmény korlátos, de a siker korlátlan – éppen azért, mert a legtöbb ember nem a minőség, hanem a népszerűség alapján választ.
Ezek szerint elég szürke és szomorú lesz a jövőnk. Ha egyre kevesebb embernek van esélye arra, hogy sikert érjen el, egyre kevesebben lesznek azok is, akik megpróbálnak majd saját produktumokkal előrukkolni.
Hál’ istennek, halandók vagyunk. (Nevet.) A siker ugyan elméletileg korlátlan, de valójában véges. Már csak azért is, mert az emberi természet mindig vágyja az újat, az érdekeset. Hiába ér el hatalmas sikereket egy zenész, író, képzőművész vagy filmes, mindig jön a következő nagy sláger, a következő bestseller, a következő Andy Warhol, a következő Casablanca. A siker egy idő után plafonálódik; nem kell feladni tehát, megvan az esélye annak, hogy a miénk lesz a következő nagy dobás.
Fotó: Németh Dániel / Libri
Az előszóban hangsúlyozod, hogy ez nem egy „önsegítő könyv”.
Valóban.
Ennek ellenére úgy gondolod, hogy aki elolvassa, kamatoztatni tudja majd az eredményeiteket?
Igen, bízom benne, hogy így van. Én magam is nagyon sokat tanultam a sikerrel kapcsolatos kutatásaink és a könyv megírása során, és azt hiszem, másoknak is a hasznára lehet ez a könyv. Ha mégsem, akkor rosszul írtam meg. Azt mindenesetre érdemes szem előtt tartani, hogy nem minden törvény egyformán érvényes mindenkire, az olvasónak magának kell eldöntenie, hogy számára melyik tétel releváns, hogy melyek azok a szabályszerűségek, amelyek megértése és betartása előmozdíthatja az életét, a karrierjét.
Te magad is figyelembe veszed ezeket a törvényszerűségeket, amikor döntéseket hozol?
Természetesen. A könyvben hosszasan írok arról, milyen nehezen döntöttük el, hogy a nagyobbik fiamat a Notre Dame-ra vagy a Northeasternre írassuk-e be. Az előbbit valamivel „jobb egyetemnek” tartják, de komoly tandíjat kell leszurkolni, ha azt szeretnénk, hogy ott tanuljon a gyerekünk, az utóbbit kicsit kevésbé, viszont az ott dolgozó tanároknak járó juttatások miatt ingyen lett volna. Végül a Notre Dame-ot választottuk – mint kiderült, rosszul döntöttünk, mert a kutatásaink megmutatták, hogy az iskola valójában semmi pluszt nem nyújt egy diák előmenetele szempontjából. A kisebbik fiamnál aztán már nem követtük el ugyanezt a hibát, őt a drága magániskola helyett állami iskolába adtuk.