Magyarország kúl

„Kell hogy legyen az emberben egy kis őrültség, ha ezt túl akarja élni” – Csík Jánossal és Majorosi Mariannával, a Csík zenekar alapítójával és énekesével beszélgettünk

Idén harmincéves a magyar nép- és világzene talán legsikeresebb bandája, a Kossuth-díjas Csík Zenekar. December 28-29-én évzáró koncertet adnak a Budapest Kongresszusi Központban, ennek kapcsán beszélgettünk velük zenéről, hitről, hagyományokról, sikerről, túlélésről és újrakezdésről. No meg arról, hogy miért hordott kalocsai mintás overallt Lewis Hamilton a 2012-es Brazil Nagydíjon.

Idén lett harmincéves a zenekar. Hogyan ünnepeltétek meg ezt a szép születésnapot?

Csík János: Júniusban Kecskeméten ünnepeltük a születésnapunkat, azóta pedig folyamatosan járjuk az országot, de játszottunk Erdélyben és a Felvidéken is. Ma Debrecenbe megyünk, aztán Komárom, Nagyvárad, Szolnok, Szeged, Miskolc, Szombathely, Pécs és Szekszárd következik, idén ősszel az összes nagyobb magyarországi városba eljutunk. Aztán december végén két egymást követő napon is játszunk a Budapest Kongresszusi Központban, ezzel zárjuk a jubileumi Csík 30 – 30 Év Boldogság turnét. Nagyon várjuk már ezt az évzáró koncertet: idén Presser Gábor, Grecsó Krisztián, Pál István „Szalonna”, a Fitos Dezső Társulat és a Tölcséres banda is velünk muzsikál majd. Díszvendégeink is lesznek, 28-án Kiss Tibi, 29-én pedig Lovasi Andris látogat meg minket.

Hogy raktátok össze a repertoárt? Gondolom, nem könnyű harminc év anyagából kiválogatni egy koncertre valót.

Cs. J.: A turné anyagát Lévai Balázs rendezővel együtt állítottuk össze. Mivel nemrég ünnepeltük a huszonöt éves évfordulónkat, nem akartunk megint egy nagy, az egész karrierünket bemutató koncertet csinálni. A 30 Év Boldogság, ahogy a címe is mutatja, inkább az örömzenélésről szól: arról, hogy a közönséggel együtt megünnepeljük, hogy már ilyen régóta együtt dolgozhatunk, muzsikálhatunk – és ezzel talán másoknak is örömöt tudunk szerezni.

Fotó: Neményi Márton

Beszéljünk egy kicsit a kezdetekről. A hetvenes-nyolcvanas években kezdtetek zenével, tánccal foglalkozni, akkoriban, amikor mindenki rockbandát vagy beatzenekart alapított. Ti miért választottátok mégis a népzenét?

Majorosi Marianna: Az én családomban nagy hagyománya van az éneklésnek. Békéscsabán születtem, de az idősebb rokonaim még a város körüli kistelepüléseken, Mezőhegyesen, Végegyházán, Mezőkovácsházán nőttek fel, onnan hozták magukkal a népi kultúra szeretetét. Mulatozós családból származom, a nagymamám, az unokatestvéreim és az apukám is nagyon szerettek nótázni. Ebben a jótékony, a hagyományt őrző és ápoló közegben nőttem fel, kicsi koromtól kezdve táncoltam és énekeltem is. A népzene, a tánc és az éneklés idővel annyira összenőtt bennem, hogy már szét se tudnám választani őket – ami szerencsés dolog, mert így sokkal könnyebben megtalálom a helyem egy zenekarban, és könnyen szót értek azokkal a táncosokkal is, akikkel együtt dolgozunk. A tanáraim szerencsére hamar felfigyeltek rám, így már gyerekként lehetőséget kaptam, hogy fellépjek kisebb-nagyobb rendezvényeken. A középiskola után elkezdtem tanítani is: ez egy múlhatatlan szerelem lett, máig szívesen foglalkozom a tehetséges fiatal táncosokkal. Aztán amikor huszonegy éves koromban felkerültem Pestre, az Állami Népi Együttesbe, elvittek egy nagyszerű énektanárhoz, Bodza Klárához, aki szívós munkával valódi énekest faragott belőlem. Ezután volt, hogy öt-hat zenekarban is énekeltem. Ahogy egy képzett komolyzenésznek sem okoz gondot, hogy egyik nap Mozartot, a másik nap Beethovent játsszon, úgy nekem sem jelentett akadályt, ha több különféle stílusban játszó bandával kellett fellépnem, ha hívtak, szívesen mentem. Aztán jött Jani, és felkért, hogy énekeljek a Csík Zenekarban. Elfogadtam a felkérést, és itt ragadtam.

János, te hogy kezdtél muzsikálni?

Cs. J.: Ahogy Marianna, úgy én is gyerektáncosként találkoztam először a népzenével. Akkoriban még jobbára bakelitről mentek a zenék a próbákon, rendes népzenét játszó zenekar nemigen volt. Aztán idővel megalakult Kecskeméten a Hegedűs Zoltán vezette Hegedűs Együttes; ez adott reményt, biztatást nekem is. Valamikor tanultam hegedülni, gondoltam, újra felveszem a vonót, és a gimnáziumi barátaimmal együtt megalakítom az első saját saját zenekaromat: az lett a Garabó. Szép időszak volt, fűtött minket a kíváncsiság és a lelkesedés. A tánc és a zene arra is lehetőséget adott, hogy eljussunk Erdélybe, a Felvidékre és a környékbeli országok más magyarlakta területeire is, és a híres, nagy gyűjtőkhöz hasonlóan mi is személyesen tanulmányozhassuk az ott élő népszokásokat. Nagy dolog volt az akkoriban, a nyolcvanas évek közepén, különösen egy olyan városi fiúnak, mint amilyen én voltam: másfajta kultúrával, mentalitással, másfajta szokásokkal ismerkedhettünk meg, amik sokkal emberibbek, közvetlenebbek, barátságosabbak voltak, mint a miénk. A külföldi kóborlásaink során rengeteget tanultunk a néprajzunkról és a történelmünkről is, csupa olyan dolgot, amit nem tanítottak az iskolában, és ez arra sarkallt minket, hogy még több tudást szívjunk magunkba, amit aztán másoknak is továbbadhatunk. Persze az itthoni mesterektől, prímásoktól, brácsásoktól, bőgősöktől, cimbalmosoktól is igyekeztünk ellesni mindent, amit csak lehetett. Szép lassan megtanultuk a népzene alapjait, és elkezdtünk mi is koncertezni, táncházat csinálni. Miután befejeztem az iskolát és letöltöttem a katonai szolgálatomat Pesten, Békéscsabára kerültem, ahol a Békés Banda zenésze lettem, aztán egy évvel később, 1988-ban Kunos Tamás barátommal közösen megalapítottuk a Csík Zenekart. A kecskeméti Főtéren ültünk, amikor eldöntöttük, hogy belevágunk, különös érzés volt most, harminc évvel később ott ünnepelni a születésnapunkat.

Fotó: Neményi Márton

A nyolcvanas évekre Sebő Ferencnek, Timár Sándornak és társaiknak köszönhetően nagyon népszerűvé vált a táncházmozgalom. Nektek mit jelentett a táncház?

M. M.: Nagyon sok mindent. Nekem akkor, tinédzserként a táncház volt a második otthonom, egy élő, lüktető, nagyon izgalmas hely, ahol amellett, hogy hetente kétszer-háromszor összejöttünk, hogy zenéljünk, táncoljunk, énekeljünk, komoly barátságok és szerelmek is szövődtek. Abban az időszakban Sebő Feri, Novák Tata, Timár Sándor és a többiek munkájának köszönhetően az állam is nagyon támogatta a mozgalmat, rengeteget utazhattunk, szerepelhettünk, olyan helyekre juthattunk el, ahova egyébként nem tudtunk volna eljutni. Például kis falvakba, ahol az emberek nemcsak ápolták, hanem élték is a hagyományaikat, egész nap népviseletben jártak, és a régi szokások szerint ülték meg az ünnepeiket, legyen az keresztelő, lakodalom, temetés, farsang vagy húsvét. Persze az én családom is tartotta a hagyományokat, húsvétkor a család összes férfitagja ünneplőt húzott, és ment locsolkodni, de ezeknek az ünnepeknek mi már csak az elvárosiasodott formáját ismertük, ezért különösen izgalmas volt, hogy a vidéket járva olyan emberekkel találkozhattunk, akik el tudták mondani, meg tudták mutatni nekünk, hogyan volt ez régen. Nagyon sokat tanultam akkoriban, és ezek a hagyományok olyannyira az életem részévé váltak, hogy máig ragaszkodom hozzájuk. A gyerekeimet is ezeknek az értékeknek a szellemében próbáltam felnevelni – persze nem járattam őket soha ingben-bő gatyában, ahogy én sem öltözöm mindennap viseletbe, de azért azon voltam, hogy megszerettessem velük a népi kultúrát.

Fúziós és világzenét is játszotok. Ez az elejétől kezdve így volt?

Cs. J.: Nem. Amikor megalapítottuk a Csík Zenekart, az autentikus magyar falusi népzene volt a legfontosabb a számunkra, eszünkbe se jutott, hogy egyszer majd, évtizedek múltán világzenét fogunk játszani. De ez jó is volt így, mert a nagy mesterektől tanulva olyan tudást és ismereteket szereztünk a népzenéről, ami nélkül világzenét se tudnánk csinálni. Megismertük a különféle zenei stílusok alapjait, kíséretmódjait, hangszer- és harmóniaelosztásait, és ez jó alapokat adott ahhoz, hogy idővel kialakíthassuk a saját zenei gondolkodásmódunkat. Ráadásul a tiszta népzene szeretete olyan értékrenddel, ízlésvilággal, gondolkodásmóddal ruházott fel minket, ami a mai napig meghatározó az életünkben. A népzenének köszönhető az is, hogy rengeteg kiváló barátot szereztünk, és olyan művészekkel, gondolkodókkal, tudósokkal találkozhattunk, akiktől nagyon sokat tanultunk.

A népzenén kívül másfajta zenei stílusokat, irányzatokat is kedveltek? Dresch Mihály például egészen elképesztő dolgokat művel a dzsesszben.

Cs. J.: Ez így van, de fontos hozzátenni, hogy Misinek mindig is alapgondolata volt, hogy ne a fekete népzenéből született amerikai, hanem idevaló „magyar dzsesszt” csináljon. Mi is ezt a filozófiát követtük, amikor elhatároztuk, hogy népzenei köntösbe bújtatjuk olyan ismert és népszerű alternatív rockegyüttesek slágereit, mint a Kispál és a Borz vagy a Quimby. Ebből a szempontból épp az ellenkezőjét csináltuk, mint a hatvanas években az Illés együttes és utána sokan még mások – míg ők a rock- és a beatzenébe illesztették be a népzenei motívumokat, mi a rockzene egyes elemeit emeltük át a népzenébe, a táncházakból ismert táncrendek lüktetését, vonásnemeit megtartva dolgoztuk fel ezeket a számokat.

Fotó: Neményi Márton

A népzenét értő és szerető közönség körében korábban is nagyon ismertek voltatok, de az igazi népszerűséget mégis a Csillag vagy fecske és a Most múlik pontosan feldolgozása hozta el nektek. Miért döntöttek úgy, hogy alterrock bandák számait dolgozzátok fel?

Cs. J.: Nem ez volt az első műfaji kalandunk, a 2002-es A kor falára című lemezünk címadó dalát például egy dzsesszzenekarral közösen, szvingritmusban játszottuk fel. De az igazi lökést az adta, hogy Szabó Attila (énekes, hegedűs, gitáros, prímtamburás, a Csík Zenekar állandó tagja – a szerző), aki nagyon jóban volt Lovasi Andrissal, és sokat játszott vendégzenészként a koncertjeiken, megmutatta neki az egyik albumunkat. Lovinak megtetszett a zenénk, és felkért minket, hogy menjünk el muzsikálni az egyik koncertjükre; ez 2005-ban volt a Petőfi Csarnokban, és így utólag visszagondolva igazi vízválasztó volt az életünkben.

M. M.: Arra a koncertre két Kispál-feldolgozással készültünk. Emlékszem, amikor a színpadra léptünk, hirtelen csend lett a nézőtéren, a rajongók nem értették, hova lett a kedvenc zenekaruk. Aztán elkezdtünk játszani, és néhány percen belül már velünk énekeltek. Nagy siker volt, akkor értettük meg, hogy ezeknek a feldolgozásoknak a révén a fiatalokkal is megszerettethetjük a népzenét. Nagy öröm volt ez, pedig az igazat megvallva eleinte kicsit idegenkedtem Lovi szövegeitől, sem a gondolkodásmódját, sem a kifejezésmódját nem éreztem a magaménak. Hozzászoktam a népdalok egyszerű, hétköznapi történetekből, tiszta érzelmekből, természeti képekből építkező szövegeihez, kínai volt nekem ez az egész. Meg kellett barátkoznom ezzel a számomra ismeretlen és idegen látásmóddal, de szerencsére a zene átsegített ezen a nehézségen is. Ma már tudom, hogy ez a különös, egyedi szövegvilág komoly értéket képvisel; a közönség nagyon jól fogadta ezeket a dalokat – és nemcsak a fiatalok, hanem az idősebbek is.

S. J.: Sokat köszönhetünk Lovinak és Tibinek, de azt hiszem, hogy ők is nekünk. Talán nem túlzok, ha azt mondom, hogy ezek a feldolgozások új ötletekkel, gondolatokkal gazdagították őket, és a Csík Zenekar mellett a Kispált és a Quimbyt is népszerűbbé tették.

Fotó: Neményi Márton

Mondjátok, hogy a feldolgozásoknak köszönhetően sokakkal meg tudtátok szerettetni a népzenét. De vajon élő műfaj ez még egyáltalán? Hiszen ma már a vidéki lakodalmakban is DJ vagy szintetizátoros játszik, és kötve hiszem, hogy a falusi fiatalok népies románcokat dúdolnának facebookozás közben.

M. M.: Szerintem a népzene nagyon is él. Ahogy Sebő Feri szokta mondani, a népművészet nem beteg, nem kell ápolni: azt élni kell. Lehet, hogy a modernizációval, a rádió, a televízió, a fejlett audiovizuális eszközök megjelenésével és ezzel párhuzamosan a populáris külföldi és hazai zenék elterjedésével a hagyományos értelemben vett népzene háttérbe szorult, de azért még ma is élő, eleven. Látod, mekkora sikerrel megy az M1-en a Fölszállott a páva, ez is azt bizonyítja, hogy sokan vannak, akik szívesen gyakorolják, művelik, tanulják a népzenét határainkon innen és túl. Vagy éppen „visszatanulják”, hiszen Erdélyben például volt egy hosszú időszak, amikor az ott élő magyarok nem ápolhatták szabadon a hagyományaikat. De a népművészet a mai kultúrát is megtermékenyíti, Lewis Hamilton például pár éve kalocsai mintás overallban versenyzett a Brazil Nagydíjon, és Nicole Kidmantől Emma Watsonig egy sor hollywoodi színésznő is magyar népi motívumokkal díszített ruhában járkál. Persze a tizenkilencedik század vége óta sokat változott az életformánk és vele az ízlésünk is: ugyanazokat a zenéket hallgatjuk, ugyanazokat az eszközöket használjuk, ugyanazokat az ételeket esszük, mint az Amerika vagy Európa más országaiban élő emberek. Ma már nem úgy van, mint régen, amikor a népzene volt a popzene. De azért kár lenne temetni a népi kultúrát.

János, neked volt egy pillanat az életedben, ami majdnem kerékbe törte a pályádat.

Cs. J.: Igen.

2002-ben autóbalesetet szenvedtél. Mi történt?

Cs. J.: Hoztam egy rossz döntést. Egy ködös novemberi hajnalon mentünk le vizsgázni Nyíregyházára, a Tanárképző Főiskolára, sietni kellett, türelmetlen voltam, és meggondolatlanul belementem egy előzésbe. Nem kellett volna, amint kisoroltam a sávomból, frontálisan belerohantunk egy autóbuszba.

Súlyos baleset volt?

Hát, igencsak súlyos, az egyik utasomat helikopterrel vitték kórházba, engem pedig kétszer kellett újraéleszteni a mentőautóban. Jó másfél évig tartott, mire felépültem.

Fotó: Neményi Márton

A kezed is megsérült, ha jól tudom. Egy hegedűst nem is érhetne nagyobb baj.

Igen, szinte minden végtagom összetört, ez az egy az, amiben nincs fém (mutatja a bal kezét). A baleset után újra meg kellett tanulnom muzsikálni, csak a szeretteim, a barátaim, a zenésztársaim figyelmének és biztatásnak köszönhetem, hogy ez sikerült. Meg a makacsságomnak: kell, hogy legyen az emberben egy kis őrültség, ha egy ilyen fejreállás után újra akarja kezdeni az életét. Szerencsére, ez a fajta magabiztosság és optimizmus mindig jellemző volt rám, azt mondtam: „Mindegy, mi történt, megoldom, nem igaz, hogy nem tudom megcsinálni. Túlélem.” Túl is éltem, és újra belevágtam a zenélésbe, mert nem hittem el, hogy tönkrementem, végem van. Segített ez az én különös őrültségem – a mai napig ez hajt, lehet, hogy nehézkesebben, öregesebben mozgok a színpadon, mint kéne, de azért csinálom, mégpedig mosolyogva, mert fancsali képpel nem szabad kiállni a színpadra. Még megvan bennem az erő – és most nem a Star Warsra gondolok…

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top