Talán akad, aki emlékszik, nemrég kipróbáltam, milyen egy hetet hulladéktermelés nélkül, illetve a nulla hulladékosság (zero waste) jegyében megélni. Az élmény egy lassú és egyre erősebb folyamat első, komolyabban megfigyelt, elsősorban a magam számára dokumentált lépése volt. Azóta, meghíva egy izgalmas kihívásra a barátaimat (és az ő ismerőseiket), belevágtam a műanyagmentes novemberbe is. Csak pár nap telt el az „esemény” kezdete óta, de ahogy ez ebben a műfajban lenni szokott, ha a lavina elindul, nincs megállás. Az eleinte csak a konyhára korlátozódó szemlélet szépen, lassan beszivárgott a fürdőszobába és mára a ruhatáramba is. Egy végletesség nélküli átalakulás kezdeti fázisai, az önazonosság jegyében.
Korai lépések
Általánosságban is úgy vélem, az élet minden területén fontos a fokozatosság és az átgondoltság. Hosszú ideje figyelem és tapasztalom magam körül a „szigorúbb” iskolákat, legyen szó a már említett zero waste mozgalomról vagy mondjuk a vegán/vegetáriánus életmódról. Utóbbi kapcsán talán tipikusnak mondható élmény volt, amikor összetűzésbe kerültem egy vegánnal, aki meglehetősen vérmesen esett nekem, és hívta fel a figyelmemet a táplálkozásom kártékonyságára. Akkorra már jó ideje kerültem a nagyipari hústermékeket, amelyekkel kapcsolatban egyébként számos fenntartásom van. Emellett viszont úgy nőttem fel, hogy apáméknál voltak tyúkok, malacok meg persze egy elképesztően nagy kert, úgyhogy ami az asztalra került, nagyjából mind magunk termeltük meg. Természetes volt számomra a disznóvágás, igaz, apámat először az egyik kedvenc malaca leölésekor láttam sírni… Mindezek ellenére is az életünk része volt, hogy a „haszonállatot” bizony kinyírjuk.
Szóval a két, akkor még kavargó „énemmel” a fejemben, meg egyfajta konokságnak köszönhetően, köszöntem, de nem kértem a meglehetősen erőszakos térítésből.
Aztán eltelt pár hónap, kipróbáltam, milyen az ideiglenes kutya-örökbefogadás, és elkezdtem belecsúszni a mentett állatokkal foglalkozó videók világába. Ha az ember megnéz pár The Dodo-felvételt, szép lassan nem tud másképp gondolni az állatokra, mint autonóm, érző, karakteres élőlényekre. Úgyhogy azt, amit indulatokkal nem tudott nálam elérni egy vegán, néhány „cuki” felvétel végül is megoldotta. Mivel alapvetően nem szeretek csoportokhoz tartozni, nem vallom magam vegetáriánusnak (a vegánság kapcsán még nem ért el hozzám semmilyen erős késztetés, lehet, soha nem is fog, a sajtokról és a tejfölről ugyanis egyelőre nem tudnék lemondani). De tény, fényévente eszem csak húst (akkor is inkább halat, saját fogásból, esetleg kacsát, ha megoldható, háztáji tartásból), amikor azt érzem, kiürült valami a szervezetemből, ami az alapvető működéshez elengedhetetlen számomra.
Szóval leszámoltam a húsiparral, amely véleményem szerint a gyógyszeripar mellett az egyik legfélelmetesebb lobbitevékenységgel és a hétköznapi embereket direkt módon is érintő hatásokkal bír. Emellett elkezdtem átállni a zero waste életmódra, amelyen belül a műanyagmentességet aránylag nagy léptekkel sikerült végleg a hétköznapjaim részévé tenni. Ha az ember elkezd tudatosabban vásárolni, a téma óhatatlanul átszövi a gondolkodását. Így eljött a pillanat, amikor a ruhatáram és a divat terén tapasztalt fogyasztási szokásaim is mérlegre kerültek.
Egy nagy lökés
Bár mindig is vonzottak a turkálók, október 2-án megtalált egy petíció, amely az egyik, korábban már elmarasztalt, népszerű áruházláncot próbálta az ígéretei betartására kényszeríteni. A Tudatos Vásárlók oldalán magyarul is megjelent információk szerint az adott cég alkalmazottainak bére meg sem közelíti a méltányos juttatást, miközben az egyébként a szegénységi küszöb alatt élő munkások többségének túlóraszáma rendre meghaladja a legális maximumot. Hab a tortán, hogy a Clean Clothes Campaign jelentések alapján ezeket a túlórákat sokszor ki sem fizetik. Persze gondolhatnánk, miért hagyják magukat az emberek? Talán mert nincs valódi választási lehetőségük?
Idén valamiért hirtelen cikkezni kezdtek egy másik, szintén jól ismert márkáról is, amely üzletpolitikája alapján 28 millió angol fontnak megfelelő értékű ruhát éget el évente, csak hogy a darabjaik ne kerüljenek „rossz kezekbe”. Értsd:. ne hordja őket a plebs… Bár egyértelműnek tűnik, hogy nem csak ez a két cég káros a környezetre és a társadalomra nézve, jó néha szembesülni a nevekkel, megkönnyítve így az egyéni, felelős döntés menetét.
Nem az én tisztem elmarasztalni az ilyen és hasonló üzletpolitikával dolgozó cégeket, egy mindenki számára élhető világban a szabályozások, érdekvédelmi szervezetek és a tudatos vásárlók eleve ellehetetlenítenék ezt a fajta szemléletet. Földi paradicsomról azonban még közel sem beszélhetünk, úgyhogy marad ismét a mikroszint, ami, ha másképp nem is, de a lelkiismereti kérdések tekintetében „üdvös” lehet. Én tehát hoztam egy döntést, az ún. fast fashion márkák elemeit – legalább is első kézből – száműztem az életemből.
Én meg a „divat”
A vintage- és retróőrület közepén (meg mert a filmipar mellett a divatipar sem tud már semmi újat kitalálni, csak a remake maradt!) a jó szabású és sokszor kiváló minőségű anyagokból varrt darabok a lehető „legtrendibbnek” tűnhetnek. Én egyébként úgy nőttem fel, hogy anyám mindig azt mondta:
Gyerek, bármit felvehetsz, csak legyen tiszta!
Szóval sosem volt semmilyen elvárás, az öltözködés terén is tökéletesen kiélhettem magam, nem korlátoztak otthon semmiben. Ez a fajta szabadság nem feltétlenül vezet extrém stílushoz. Én magam sosem öltözködtem kihívóan, és azt a kevés „punkságomat” is levetkőztem, ami 7-8 évesen még fontos volt számomra (ld. felemás színű tornacipőben mentem iskolába, nyakkendőt hordtam az Annie Hall című film tiszteletére, és egy apró, szív alakú fémlakatot tettem a balerinacipőmre… Jó, hát mindenki tévedhet!).
Fiatal felnőttként nem követtem soha a trendeket, de egyre fontosabbá vált számomra, hogy nőies legyek, és hogy jól érezzem magam a bőrömben. Márpedig egy-egy ruhadarab elképesztő módon tudja befolyásolni a közérzetet. Elsősorban a cipők, de persze a felsőruházat is kihat a magatartásunkra. Bár a divatiparban sokszor szajkózzák, hogy
neked kell a ruhát viselni, nem a ruhának téged,
azért az alapvető szabás, szín, anyag jelentősen meghatározza az attitűdünket. Mivel én magam is szeretem az önkifejezés ezen sportját űzni, teljesen megértem, hogy az emberek számára fontos a divat. Viszont tudni, hogy mások az én ideig-óráig tartó kellemes közérzetem miatt konkrétan, fizikailag szenvednek, már nem megy át az egyéni szűrőmön.
Egy közel 50 éves, megörökölt cipő…
Egy egészséges „függőség”
Ha valaki szokott turkálóba járni, és nem csak a pénztárcája kényszeríti rá a használt holmik vásárlására, akkor tudja, van egyfajta izgalma ennek a típusú „fogyasztásnak”. Bár mára egyre kevesebb helyen kell valóban „túrni”, és szinte minden ruhadarab fogasokon lógva várja új (akár sokadik) gazdáját, még mindig megvan a maga bája a tevékenységnek. A különös „vadászösztön”, amellyel rávetjük magunkat az Angliából és egyre gyakrabban Dániából érkező árura, vásárlói attitűd szempontjából szerintem teljesen ártalmatlan. A Budapest-szerte fellelhető használtruha-üzletek pedig egyre okosabban, tematikusan, sok helyen színek szerint rendezve kínálják mindazt, amit a tehetősebb nyugatiak már nem szívesen hordanak.
Az egészben a legjobb, hogy sokszor szinte ugyanaz jön szembe az emberrel, amit a csillogó, Váci utcai láncok kirakatában lát. „Hála” a pazarló társadalomnak, gyakran tökéletes minőségben, néha az eredeti árcédulával, újonnan tudunk egy-egy pazar darabot beszerezni. Nyilván stílus és ízlés kérdése is, ki az, aki megtalálja a számításait a second hand üzletek kínálatában. De ha nem Chanel kosztümöt keresünk, jó eséllyel találunk valamit, ami hasznos és egyben divatos is lehet. A már láncokat alkotó turkálók mellett még bőven találni azért egyéni boltokat is. Egy-egy ilyen helyen adott stílusnak megfelelő kínálattal.
A cipőt leszámítva minden turkálóból van, az övet Rudi bácsi sétáltatásakor találtam a szemétben.
A csizma itt is kakukktojás, cserébe már 5 éve „szolgál” nálam. Az apró kitűző abszolút kedvenc, igaz, boltban vettem, de a teljes árával a Magyar Madártani Egyesületet támogathattam!
A kezemen lévő kiegészítő saját termék, minden más turkálókból érkezett.
Egy alapdarab: a kockás ing.
Kanadából érkezett, leselejtezett dizájner ruha és a férfiak kedvence, a kis bekecs...
Bár nem látszik, a pettyes ing zseniális darab, 390 Ft volt az ára. A sárga pulóvert és csizmát egy helyen, egy időben találtam, az Átrium melletti használtruha-boltban.
A H&M szoknyát kinőtte valaki, a felsőt pár napja szereztem, persze, hogy másodkézből!
Ennél őszibb már nem tudok lenni. Az eredeti bőrcipő ára 550 Ft volt. Ránézésre sosem használták.
Varrónővel készíttetett, speciális fellépőszoknya (a „truváj” része nem látszik, de hát nincs is előadás) és egy új, csillogó felső. A bordó hosszúujjút egy kukán találtam, kimosva, kiöblítve.
Egy XL-es ruha, ami valamiért nagyon passzol a gumicsizmákhoz...
Életem egyik legjobb turkálói fogása a kis széldzseki. A kabátot több mint egy évig elveszettnek hittem, majd egy hálózsák aljáról előkerült. A fekete, H&M szoknya 200 Ft körül volt, a sárga apróságot egy lakásfelújításhoz kapcsolódó szanáláson adta nekem a korábbi tulajdonosa.
És a gardrób. Jobbra a vállfákon a „fast fashion” darabjaim, mindenhol máshol a megörökölt, turkált és talált elemek láthatók.
Az érem másik oldala
Nem tudom, ki és mit tapasztal a használtruha-értékesítés terén, számomra az egyik nagy kérdés itt is az ökológiai lábnyom. Hiszen a rengeteg árut valahogy el kell juttatni Magyarországra, előtte sem mind egy helyen kerül kidobásra a sok holmi, tehát különböző gócpontok között eleve szállítgatni kell őket. Aztán jön egy alapos tisztítás (a fekete öves turkálóknak most biztos beugrik az a tipikus öblítőillat, amivel ezek a helyek operálnak…), na meg a „bálázás”. Szóval ha napi szinten veszünk kiegészítőket és ruhaneműket, még mindig nem változtatunk számottevően.
Emellett ott lebeg még a „legalitás” kérdése is. Az ember ugyanis néha teljesen új darabokba is belebotlik. Tényleg ennyire utálta valaki az ajándékát, vagy ezek az áruk mind egy teherautó-platóról estek le…? És a kedvencem: amikor a second hand shopos lánykák – nyilván felső utasításra – egy kockás füzetben vezetik a tételeket. Blokk egy szál se, de ha kérsz zacskót, azt örömmel adnak. Szóval a feketegazdaság, ha nem is minden egyes üzletben, de jelen van a témában. Emlékszem, volt egy ikonikus hely a Dohány utcában (az üzlet mára megszűnt), amit én magam is oda-vissza imádtam. Sokáig fel sem tűnt, hogy nem kapok blokkot. Aztán valahogy furcsává vált az egész és elment a kedvem a helytől.
Egy alternatíva, ami talán nem dönti romba a magyar gazdaságot. Sőt!
Tavaly nyár végén szükségem volt négy speciális szoknyára egy előadáshoz. Bedobtam a Facebookon, tud-e valaki megbízható és gyors varrónőt korrekt áron. Nem volt célom kifejezetten olcsót keresni, a jó szakembert nagyon szívesen megfizetem, már a magam anyagi keretei között. Össze is kötöttek egy helyes fiatal anyukával, aki lenyűgöző munkát végzett, meglepően olcsón. Amikor először felmerült bennem a változtatás igénye, rögtön beugrott a lány és a Pamutti, az illető családias üzlete. A fast fashion láncokban vásárolt alapdarabokat (pólók, hosszú ujjú felsők, atléták, aláöltözetek) például szívesen készíttetném el egy magyar varrónővel, szívem szerint hazai textilből. Már ha létezne még a magyar textilipar.
A II. világháború, majd az állami vállalatok kora után ez a szegmens is szépen meghalt. Kezdeményezések, konferenciák, platformok EU-s szinten léteznek, nyilván a kérdés rendkívül összetett, és mivel nem vagyok szakértő, nem mennék bele az iparág elemzésébe. Én csak sajnálom, hogy mindennek át kell ma utaznia a fél világon, valamint azt is, hogy öltözködés terén csak ritkán tudom a határon belüli alkotókat segíteni.
Az is igaz persze, hogy egy bizonyos vastagságú pénztárca mellett már elérhetőek a hazai divattervezők jobbnál jobb termékei. Ha még soha nem fordultunk meg tervezői szalonokban, jó eséllyel akkor is láttunk már a WAMP-on szemet gyönyörködtető ruhadarabokat. Milyen kár, hogy az átlagember képtelen kifizetni az egyébként bizonyos esetekben teljesen érthető árat! A vásárlók hüledeznek, az alkotók pedig nem akarják olcsóbban adni a szellemi és kétkezi terméküket, amibe sokszor napokat ölnek, amihez anyagot kellett venni, amit valahol (pl. egy bérelt stúdióban) elő kell állítani, amit tárolni és szállítani kell, és amit egy vásárban, borsos helypénz kifizetése mellett kell árulni, nyilván – és helyesen – számlát adva, és elveszítve az árcédulára írt összeg jelentős részét. Szóval nem egyszerű a helyzet egyik oldalon állva sem.
Nyilván lehetetlen jelenleg felvenni a versenyt az éhbérért dolgozó keleti munkaerő biztosította tömegtermeléssel. A gazdaság nem etikai alapokon működik. De!
Ha alapvetően kevesebbet költünk, átgondoltabban vásárolunk, eleve spórolunk. Egy-két „flancosabb” üzlettől eltekintve a turkálók kínálta darabok sok esetben jutányos áron szerezhetők be. Szóval ha valamelyest visszafogjuk a fogyasztásunkat (biztos, hogy szükségem van még egy századik táskára?), és olcsóbb, de dizájn szempontjából kompromisszummentes megoldásokat választunk, akkor, ha nem is sűrűn, de bele fog férni egy-egy dizájner darab beszerzése is a repertoárba.
Amikor unatkozom, ékszereket készítek...
Egy ősrégi gomb... A világon két másik szerencsés nő birtokában van hasonló gyűrű.
Egy új korszak kezdete: a film rendező kollekció! A dobozban Truffaut, Almodóvar, Hitchcock, Cassavetes, Anderson, Forman és Tarr Béla várja, hogy kiszabaduljon a világba.
Turkált és kézzel készült darabok és persze egy használtan vett piknikkosár.
Több új darab a próbacsajomon.
Egy teljesen értelmetlen őrület
Míg az öltözködés terén még csak-csak megértem a felhajtást, az állandó „éhséget” az egyéniségünk bemutatására, addig a póthaj jelenségével nem tudok és nem akarok mit kezdeni. Egy cikk kapcsán történő anyaggyűjtés során egészen megrázó videókat láttam a póthajak beszerzésének körülményeiről. Mint kiderült, új őrület hódít Hollywoodban, sőt már az átlagemberek között is, aminek köszönhetően boldog-boldogtalan hajfelvarrásokkal, parókákkal, hajhosszabbítással próbál kitűnni a tömegből. Bár a jelenség számomra teljesen érthetetlen, úgy fest, népszerű kedvtelésről van szó. Be is ugrott, ahogy nyáron a MÁV egyik bicikliszállító vagonjába zsúfolódva néztem, ahogy egy tinédzser lány a barátnője hajába póttincseket fon. Ha jól sejtem tehát, az internetnek hála a hazai fiatalok (és celebek) is be-beszerzik a többségében Indiában megkopasztott és kizsákmányolt nők haját. Nyilván a felhasználók bele sem gondolnak, mégis honnan a viharból és milyen körülményeknek köszönhetően kapnak egy ideig-óráig használt „kiegészítőt”. A lényeg, hogy úgy fessenek, mint Naomi Campbell vagy Nicki Minaj. Hogy ennek az árát egyébként a valóságban ki fizeti meg, mellékes…
Határok, amelyeket mindenkinek magának kell meghúznia
Igyekszem az életemet őszintén élni, és a lehető legkevesebbet hazudni önmagamnak. Az önbecsapás egy reménytelen és gyenge kapálózás, a világon semmi értelme nincs. Úgyhogy ha számot kell vetnem a ruhatárammal, pontosan látom, melyek azok a darabok, amelyeket mások kizsákmányolása árán birtoklok. És azt is ki tudom mondani, van, amiről nem szívesen mondanék le. Viszont ahogy egyre tudatosabban élem a hétköznapi, fogyasztói életemet, látom az alternatívákat, amelyek mentén nem kell extrém kiadásokba verni, esetleg sanyargatni magam. A legelső lépés: hozni kell egy döntést. Az én elhatározásom, hogy nem veszek újonnan fast fashion termékeket. Az eredményt egyébként egyszerű elérni, csak nem kell bemenni az üzletekbe. Mindjárt nincs olyan erős kísértés!
Mindemellett azonban vannak olyan ruhaneműk, amelyek terén egyelőre nem tudok változtatni, mert nincs meg hozzá a kellő anyagi fedezetem. Amíg nem telik hazai tervezők termékeire, vagy nem találok megfelelő alternatívát, addig az alábbi területeken én is „konzum” vásárló maradok:
- fehérneműk
- cipők (itt akadnak kivételek, de alapvetően fontosnak tartom a statikai és higiénés „szüzességet”)
- sportfelszerelések, sportruházat
A jelenleg még a ruhatáramat képező „bűnös” elemeket csak azért, mert egy számomra etikátlanul működő cég gyártotta, utólag nem dobom ki. Egyáltalán: ruhát nem dobok ki! A csajos „ruhacserebuliktól” az ingyen elvihető csoportokon át a családsegítő és szociális szervezetekig számos hely van, ahová a megunt ruhadarab kerülhet. Jó eséllyel nem is kell nagyon messzire menni, könnyen segíthetünk másoknak.
Ez pl. fast fashion… Egyedül a mérsékelten belógó mamusz second hand darab. Meg az összes bútor, amiket kaptam, találtam. A szőnyeget a Vaterán vettem