Szeretnél értesítést kapni?

Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.

Engedélyezem Nem kérem
Magyarország kúl

A nézők szeme vagyunk, nem az agyuk – kis magyar színházi akadálymentesítés

Belegondoltál valaha, miképp lehet élvezhetővé tenni egy színházi előadást látás- vagy hallássérült közönség számára? Audionarrátor szerzőnk elmondja.

„Jobbról bejön Hamlet, kezében koponya” – suttogta gyerekkoromban egy kedves női hang a rádiós színházi közvetítések során. Emlékszem, bezárkóztam a sötét fürdőszobába, a hátamat a radiátornak vetettem, és úgy hallgattam végig a darabokat. Csak a cirkó lángja lobogott, kékesen derengett, néha belobbant, ilyenkor vagy anyám állt neki mosogatni a távolban, vagy a hátamat melegítő rendszer kapcsolt rá kicsit. Aztán valahogy elmúlt ez a szenvedély, átszoktam a könyvek és a filmek világára. Az Operaházat leszámítva, ahová énekelni jártam, sokáig nem vonzott a hús-vér színház. Aztán egy nap én lettem az a női hang, aki elmondja, mi történik a színpadon. Immár kicsit másképp, mint a rádiózás korszakában.

Előzménytörténet

Ahogy annak lennie kell, egy teljes véletlen vezetett el az audionarrátor szakmához. A dolog azonban szerelem volt első látásra. Vagy inkább hallásra. Az FSZK (Fogyatékos Személyek Esélyegyenlőségéért Közhasznú Nonprofit Kft.) és a Színház- és Filmművészeti Egyetem közös szervezésében indult képzésen 18-an egy éven keresztül tanultuk azt, ami talán még mindig rejtély:

mi is az az audionarráció.

Végül 14-en végeztük el a tanúsítvánnyal járó, az EU által finanszírozott felnőttképzést (mi csak a vizsgadíjat fizettük ki), és nyilvánvaló volt, aki csak teheti, a szakmában marad. Egy szakmában, ami tulajdonképpen még nem is létezik.

Öten a képzésről együtt maradtunk, és AKKU – Az Akadálymentes és Korlátlan Kultúráért Egyesület néven belevágtunk a munkába. Magyarországon egyébként a kulturális akadálymentesítést a Brit Nagykövetség szervezte képzés után a 90 dB csapata kezdte meg. Az audionarráció mellett a színházi előadások jelnyelvi tolmácsolása terén is úttörő munkába kezdtek. 2015-ben, a már említett felnőttképzés után több szervezet is csatlakozott a hazai vakok és látássérültek, valamint siketek és hallássérültek szórakozásának egyenlővé tételéhez. A már említett AKKU Egyesület mellett a Tandem Csoport és a Pesti Magyar Színház kezdte meg a missziót az NKA és az Emmi támogatásával. Számos fővárosi és vidéki színház csatlakozott a kezdeményezéshez, megindult tehát egy folyamat.

Akkor most kerekesszékesek is jönnek az előadásra?

Ami mai napig még minimális zavart okoz a fejekben, ha a kulturális akadálymentesítés szóba kerül, a célcsoport. Bár a kerekesszékkel elérhető intézmények száma is fontos kérdés (ráadásul nemcsak a bejáraton kellene tudni átjutni, de a pénztárat, a mosdót és nyilván a nézőteret is mind-mind akadálymentesíteni kell), most elsősorban a látássérülteknek szóló „egyenlő esélyű hozzáférésről” beszélünk.

Több szervezet is próbál komplex szolgáltatást nyújtani és a siketek és nagyothallók számára is biztosítani a szórakozást. A kulturális akadálymentesítés tehát így néz ki a gyakorlatban:

  • Audionarráció – A célközönséget látássérült és vak nézők alkotják, akik számára egyáltalán nem, vagy nem jól látható, ami a színpadon zajlik. A narrátor egy fülmonitor segítségével egy kis „rejtekhelyről” közvetíti mindazt, ami elengedhetetlen a felhőtlen szórakozáshoz és a cselekmény megértéséhez. A párbeszédek szüneteire időzítve a narrátor azokat az információkat osztja meg, amelyek dramaturgiailag fontosak, illetve amelyek hallás útján nem következtethetőek ki egyértelműen (egy telefon csengése, a teáskészlet zörgése a látássérültek számára is ismerős és könnyen értelmezhető hangforrás). A teljes körű élmény érdekében az érintett nézők egy ún. előnarrációból megismerhetik az adaptáció színpadi világát, a díszleteket és jelmezeket, a színházak kapacitásától függően pedig akár meg is tapinthatják a kellékeket, és egy rövid, vezetett túra során felmehetnek a színpadra, sőt néha a színészekkel is beszélgethetnek.
  • Jelnyelvi tolmácsolás és speciális feliratozás – A célközönség ez esetben a siketek és nagyothallók közössége. A jelnyelvi tolmács a színpadon, jól megvilágított helyen állva fordítja a párbeszédeket, az esetleges zenei betétek szövegét. A speciális feliratot – mely valamelyest eltér a hallott verziótól (ahol lehet, tömörebb), a megszólalók kilétére is utal, emellett általában hangjegy karakterrel jelzi, ha énekes rész hangzik el, valamint leírja a zenés részek hangulatát – élőben vetíti képkockáról képkockára egy szakember. Ennek a szolgáltatásnak a nehézsége lehet az adott előadások során az ugrás vagy improvizálás a szövegkönyvben. Míg a siketek számára egyértelműen a jelnyelvi verzió a kényelmesebb út, a nagyothallók és bizonyos siketek, akik nem beszélik a jelnyelvet, a felirattal tudják csak követni az előadást.

Mindhárom esetben komoly felkészülés előzi meg a munkát. A színházaktól begyűjtött szövegkönyvek és előadás-felvételek többnapos, akár többhetes munkával „változnak át” audionarrációvá, felirattá vagy jelnyelvi verzióvá. A szakembereknek érzékenyen kell a darabok felé nyúlniuk, meg kell érteniük a rendezést, a dramaturgiát, és ennek fényében, a szerzői és az alkotói szándékot kísérve kell elkészülnie a jelnyelvi verziónak.

Ezek a szolgáltatások nem csak azért fontosak, mert „illik” ilyesmivel foglalkozni. Vagy mert nem fair, ha egyébként kisebb összegek ráfordításával elérhetővé tehetnénk a kultúrát a hazánkban élő látás- és hallássérültek számára, mégsem cselekszünk. A küldetés szót nem véletlenül használjuk a szakmában. Látni ugyanis, ahogy szépen lebomlanak a falak az éplátó és éphalló, valamint a hallás- és látássérültek csoportjai között, de főként látni, ahogy az érintett fogyatékossággal élők kinyílnak, és egyre inkább várják az újabb és újabb, maradéktalanul élvezhető szórakozási lehetőségeket, elképesztően jó élmény.

 
Fotó: Karinthy Színház

Az audionarrációs küldetés szépségei

Ha valaki szereti a színházat, nem kérdés, hogy fontosnak tartja, hogy senki ne szoruljon ki a hazai, színes kulturális paletta élvezetéből. Egy-egy kiváló színész jelenléte, ereje, művészi alakítása (akár csak halljuk, akár csak látjuk) önmagában is komoly élmény lehet. A vakok ráadásul nem hülyék. Megértik a cselekményt, képesek követni a történéseket. De a finomságokról néha lemaradnak. Elvesznek fontos kulcsok, néha gegek, néha a drámai fordulatokhoz társuló cselekmények. Ráadásul ugye van egy rendezői szándék és egy látványvilág. Egy ismert, sokszor játszott Shakespeare-darabot százával színpadra állítottak már. Mégsem lesz soha ugyanaz az előadás. Nem mindegy, mit csinál egy Ascher, mit rendez egy Zsámbéki, egy ifj. Vidnyánszky vagy egy Alföldi.

A néző számára a kép több összetevőből áll össze. Azok számára, akik a látványból kimaradnának, az audionarrátor válik a szemükké, és csakis azzá. Értelmezésnek ugyanis szakmailag helye nincs. A befogadás élményének szépsége többek között az, hogy megszületik bennem (is) a mű. Látok, hallok, érzek valamit, sok-sok ember közös munkája és az adott este atmoszférája pedig végül az én idegpályáimon és szívemen keresztül válik egy teljesen egyéni képződménnyé. Ebben a folyamatban a narrátor pedig csak egy „eszköz”, amely kvázi szavakra lefordítja a látottakat. A nézők  szeme vagyunk, nem az agyuk.

Persze nehéz csupán tárgyilagosnak lenni, ráadásul, ahogy mondjuk egy műfordító esetén, itt is színes a stílus- és képességbeli paletta. Van, akinek a gyerekdarab, van, akinek a dráma áll jól. Vannak, akik a zenés színházi előadásokhoz értenek csak igazán, és akad, aki egy Horváth Csaba-rendezéstől sem ijed meg. Mivel egyelőre szűkös a hazai mozgástér, nem termeltük ki a különböző műfajokra szakosodott szakembereket. Mindenki mindent csinál, és örül, ha dolgozhat, ha segíthet, ha maga is alkothat.

Az audionarráció elkészítése ugyanis alapvetően komoly kognitív munka. Tervezést, fegyelmet és magabiztosságot, de ami a legfontosabb, elképesztően fejlett szókincset igényel. A jó narrátor feszes tempót tart az előadáson, kellemes hangon, de érthetően beszél, nem jön zavarba, ha baki van a színpadon, ha hirtelen egy új poént dob fel egy színész, és a jó narrátor nem ismétli folyton önmagát. A szereplők és a cselekvések ismétlődő megnevezéséhez nem árt, ha valakinek magas a nyelvi kompetenciája, és keni-vágja a szinonimákat. Emellett érteni kell az adott darab stílusát és szókincsét is, és a lehetőségekhez mérten igazodni hozzá.

A felvételen az AKKU Egyesület színpadbejárása látható. Az élő narrációt előadó Tóth Cecília mára a Pesti Magyar Színház munkatársa. 

Az árnyas oldal, mert minden dolog a világon kettős

A fent említettek alapján talán egyértelmű, hogy a narrátor a számos szakmai kitétel, valamint a darab élvezhetősége miatt (az előadás a színészekről szól, nem rólunk, „tolmácsokról”) folyamatos kompromisszumokra kényszerül. A rendelkezésre álló, rendszerint rövidke szünetekbe nem egyszerű mindent érthetően belesűríteni. El kell dönteni sokszor, mi a fontos, hogy átmenjen az információ, és akár rábeszéljünk a színészre, vagy hogy menjen magától a darab, és inkább „vesszen el” egy-egy részlet, de ne zökkenjen ki a néző az atmoszférából, amit épp a színpadon megteremtenek.

Az ilyen szakmai kérdések mellett az alapvető nehézség az, hogy az audionarrátor egy személyben minden: pályázatíró, adománygyűjtő, színházi kapcsolattartó, közönségszervező, a készülékeket szállító munkás, technikus, kísérő, segítő, számlaképes vállalkozó, hatásméréseket készítő szakember. Nyilván mindezt a felvázolt szakmai kitételek mellett.

Magyarországon az elmúlt években az NKA és az Emmi támogatásával jöttek létre a színházi akadálymentesítések. A változó mértékben megítélt összegekre egyébként a felkutatott és a partnerséget elfogadó színházak pályáznak, amelyek számára inkább csak pluszterhet jelent a szolgáltatás lebonyolításával járó papírmunka és a kivitelezéshez szükséges anyagok, valamint a helyszín biztosítása. Az idei évben a keretösszeg drasztikusan lecsökkent, de a rendszeresen változó mértékű finanszírozás miatt már korábban is nehéz volt az évadok megtervezése. Az sem mellékes, hogy a pályázati összeg kizárólag a narrátor munkadíjára fordítható, így pl. a fülmonitorok terén minden szervezetnek magának kell a zsebébe nyúlnia, egyáltalán rájönnie, milyen eszközzel tud dolgozni. És bár az FSZK ingyenesen rendelkezésre bocsát egy kisebb és egy nagyobb szettet, a nagyobb társulások kénytelenek voltak maguk finanszírozni az egyébként 3 millió forint körüli készülék költségeit (ezt az AKKU pl. az első éves munkadíjának teljes feláldozásával teremtette meg).

 Technikai előkészületek az Ódry Színpad Hol utca hány – mindennapi musical című előadása előtt. A darab narrátora egy monitoron keresztül követi a színpad eseményeit, a hang- és fénypróbát.

A legnagyobb nehézség talán – narrátorszakmai oldalról nézve –, hogy még egyszer sem jutottak el a javaslataink a döntéshozókhoz. Így lehet az, hogy bizonyos előadásokra 1-2 érintett nézőt tudunk csak elcsábítani, máshol pedig 10 perc alatt betelik minden szabad hely. A pályázati összegek ráadásul általában egy, maximum két előadásra szólnak, így a relatíve nagyobb, az előnarráció és narráció megírására szánt összeg szinte „elillan”. Az sem biztos, hogy az érdeklődők azokon az adott dátumokon ráérnek színházba menni, miközben nagyon szeretnék ők is látni a szóban forgó előadást. Mind színházi, mind filmes szakmai csomagok, javaslatok születtek már, de 2015 óta még nem sikerült átjutni a „zárt ajtókon”.

Miközben hálásak vagyunk akár a legkisebb támogatásért is, néha nehéz elszámolni azzal a lelkiismeret-furdalással, hogy az adófizetők pénzéből végül hányszor és hány ember jut hozzá az egyenlő esélyű kultúra élvezetéhez. Már az első évben fontosnak láttuk volna, hogy az erre a célra szánt keretösszegből jusson tájékoztatásra és figyelemfelkeltésre is, legyen partner az állami tévé és rádió, jusson el a szolgáltatás híre mindenkihez. Ugyanis még a mai napig sokan azt sem tudják, hogy létezik az audionarráció.

Emellett pályázhasson inkább a narrátor szervezet, együttműködő partnerként meghíva az erre nyitott színházakat, javasolhasson darabot és előadást,  és csoportosíthassa úgy a megítélt pénzt, ahogy a „piac” a repertoárra reagál. Így nem marad ki a „rétegelőadás” sem a kínálatból, de akár tíz rájátszással is futhat a programban egy-egy közönségkedvenc darab.

Fotó: Karinthy Színház

Pozitív jövőkép és persze a lényeg

Talán elmondható, az összes audionarrációval foglalkozó szervezet számára fontos a gyermek- és ifjúsági közönség kiszolgálása. A fiatalok lelkesedése, nyitottsága elképesztően előremutató. Az elmúlt pár év során közösen megélt élmények alatt láttuk felnőni egy színházat kedvelő, színházba járó generáció tagjait. Az eleinte félénk, esetenként elutasítóbb, önállóbb nézők is szépen-lassan „rákaptak” a narráció ízére. Ebben talán az is szerepet játszhat, hogy csupa elhivatott „szent őrült” dolgozik a szakmában. A teljesen bizonytalan összegek és a néha egyéves késéssel beérkező támogatási összegek mellett az audionarráció főállás mellett végzett szakma. Aki ezt így is csinálja, jó eséllyel tényleg hisz az egyenlő esélyű hozzáférés elvében és a kultúra erejében.

Az egyre rutinosabb nézők közül sokan szinte függővé válnak, és folyamatosan kiemelik, hogy nemcsak a darabok, de önmagában az otthonról való kimozdulás élménye is sokat ad számukra. Elképesztően helyes emberekkel ismerkedtünk meg az elmúlt három év során, akik minden nehézség ellenére megerősítenek minket abban, fontos, amit csinálunk.

A kultúra gondolat- és lélekformáló erejét talán senki nem vitatja (épp ezért féltek tőle, vagy használták fel  időnként a történelem folyamán). Egy nyitottabb társadalom, egy egyre önállóbb és magabiztosabb fogyatékkal élő réteg pedig mindannyiunk számára hasznos „befektetés”. Arról nem is beszélve, hogy a kor előrehaladtával szépen mind „vakulunk és siketedünk”. Úgyhogy egy kicsit saját magunknak is előkészítjük a terepet. Emellett bízunk benne, hogy ez az egyelőre még szűk audionarrációs szakma virágzásnak indul, és a lehető legátgondoltabban fut fel, kiváló szakemberek kitermelésével és a legcélszerűbben elköltött adóforintok stratégiájával.

Címlap

top