Bár az tény, hogy az első – mai értelemben vett – ifjúsági szubkultúrák a huszadik században jöttek létre, elburjánzásuk pedig leginkább a popkultúra, illetve azon belül is a popzene megjelenésével vette kezdetét, azért a korábbi évszázadokban is bőven akadtak olyan szerveződések, mozgalmak, divathullámok és egyebek, amelyek simán beleilleszthetők ebbe a kategóriába. Elvégre a fiatalokban már a civilizáció hajnala óta megvolt az igény arra, hogy a szüleik világa, az autoritások és a fennálló társadalmi normák ellen lázadjanak; forradalmi, új művészettel, mint a francia romantikusok, vagy akár csak idióta ruhákkal és parókákkal, mint az angol makarónik. Szóval majdnem biztosak vagyunk abban, miszerint már az ókori Mezopotámiában is voltak olyan feltűnősködő ifjak, akik direkt máshogy vágták a szakállukat, hogy így okozzanak közbotrányt Ur és Uruk utcáin.
Ahogy az is kétségtelen, hogy a történelem során már számos alkalommal elhangzott – persze különféle verziókban -, hogy a mai fiatalok (ellentétben a mindenkori harminc évvel korábbi fiatalokkal) csak a gyors és olcsó kielégülést keresik, felszínesek, nincs bennük alázat, nem tisztelik a hagyományokat és a hülye ruháikkal meg a még hülyébb frizuráikkal inkább egy papagájra emlékezetnek, semmint egy komoly, felnőtt emberre. Valami ilyesmiről szól az utóbbi idők egyik legsikeresebb sorozata, a kritika által is igen nagyra becsült Eufória: azaz arról, hogy fiatalok úgy viselkednek, ahogy a fiatalok szoktak. Mértéktelenül isznak, drogoznak és szexelnek, elviselhetetlen zenéket hallgatnak, rózsaszínre festik a hajukat, szoronganak, unatkoznak, bajba kerülnek, időnként pedig teljesen érthetetlen, sőt értelmezhetetlen dolgokat művelnek.
A Rév Marcell operatőr egyszerre harsány, álomszerű, nyers és glamúrosan csillogó képeiből építkező sorozat közösségi média korában szocializálódott tinédzserek – még pontosabban: amerikai tinédzser lányok – szorongásait, traumáit rossz és még rosszabb döntéseit, valamint az őket körbevevő, közönyös, értetlen vagy éppen erőszakos világot mutatja be, meglehetősen szürrealista megközelítéssel, a végeredmény pedig, minden elemeltsége ellenére, sokszor igen kényelmetlen és nyugtalanító. Noha az Eufória alaposan telibe trafálja a zeitgeistot, és egy sor olyan kényesebbnek is tekinthető témát érint – a transzneműségtől az internetes szexkamerázásig – amelyek pár éve még nem nagyon kerülhettek volna elő egy szélesebb közönségnek szánt, fiatalokról szóló filmben vagy sorozatban, mégsem fogalmaz meg (nagyon helyesen) semmiféle bombasztikus állítást az ún. mai fiatalokkal kapcsolatban: tulajdonképpen csak annyi derül ki, hogy 16-20 évesnek lenni most is pont ugyanolyan fantasztikusan izgalmas és ugyanolyan végtelenül nyomasztó, mint bármikor.
Az is igaz viszont, hogy ez a fajta későkamaszos lázadozás sokáig főleg a férfiak kiváltsága volt. Ahogy az ilyen korai huszadik század előtti ifjúsági szubkultúrák is jellemzően klasszikus férfiklubok voltak, ahová a nők csak nagyon-nagyon ritkán nyertek bebocsátást.
Azonban a francia forradalom ezen a téren is nagy változásokat hozott. A véres jakobinus diktatúrát lezáró, nemkülönben véres thermidori fordulatot követően a franciák – kiváltképp a párizsiak – ugyanis kissé belefásultak a folyamatos mészárlásba és a guillotine-ok csattogásába, szóval amikor 1795-ben végre beköszöntött a direktóriumi konszolidáció korszaka, és a politikai foglyokat is kiengedték a börtönökből, az emberek hirtelen óriási nekibuzdulással vetették bele magukat a szórakozásba. A francia fővárosban pedig különös maskarákba bújt fiatalok tűntek fel: a merveilleuses hölgyek és az incroyables urak, vagyis a csodálatosak és a hihetetlenek, akiknek valamiképpen sikerült összekombinálniuk a letűnt ancien régime eleganciáját a forradalmi chic-kel. Hogy ez végeredményben dühös, komoly politikai állásfoglalás volt-e, vagy duplafenekű, ironikus vicc, netán az unatkozó, ám exhibicionista ifjúság céltalan szórakozása, az tulajdonképpen mindegy is; valószínűleg egyébként mind egyszerre.
Madame Récamier, a merveilleuses hölgyek egyik legismertebb képviselője (forrás: Wikipedia)
Az arisztokrácia bukása, valamint a nagypolgárság felemelkedése nyilvánvalóan az öltözködésben is éreztette a hatását. A pazar rokokó ruhaköltemények és a feltűnő parókák hamar kimentek a divatból, és a helyüket a sokkal praktikusabb, egyszersmind sokkal unalmasabb darabok vették át. Aki túlságosan elegánsan öltözött, az már eleve gyanús volt, úgyhogy kevesen mertek kitűnni a tömegből. Ezt a pórias sivárságot és parvenü stílustalanságot elégelték meg tehát a főként kivégzett arisztokraták gyermekeiből, rokonaiból verbuválódott csodálatos hölgyek és hihetetlen urak, akik direkt úgy néztek ki, mintha valami XIV. Lajos korabeli pszichedelikus udvari balett szereplői lennének. A férfiak rikító színű kabátokat, hatalmas kalapokat és fülbevalót viseltek, a hajukat hosszúra növesztették, és úgy affektáltak, akár egy túlpörgött tenorista. A révolution szóban például soha nem ejtették az r betűt.
A nők még ennél is jóval tovább mentek. Minervának, Dianának, Ceresnek, Galateának, Omphalénak és egyéb pogány istennőknek és mitológiai figuráknak öltözve, olyan lenge, szinte áttetsző, antik görög és római fazonú tunikákban flangáltak a városban, hogy az a kor öltözködési standardjaihoz képest gyakorlatilag már meztelenkedésnek számított; a bámész párizsiak épp ezért levegőből szőtt ruhának nevezték a merveilleuses hölgyek toalettjét. Ezt az önmagában is botrányos viseletet ráadásul hatalmas méretű, fekete, kék, zöld és egyéb fantasztikus színekben pompázó parókákkal tetézték, amelyek még a versailles-i udvarban is feltűnést okoztak volna, és amelyek a forradalom utáni Franciaországban nagyjából olyan hatást keltettek, mint manapság egy tiltott önkényuralmi jelkép (csak persze sokkal csinosabbak voltak). Állandó kiegészítőik közé tartozott még a szandál, a bokalánc és a lábujjgyűrű, továbbá egy fantasztikus új találmány, a ridikül nevű aprócska kézitáska, szóval összességében kábé úgy festettek, mint Marie Antoinette valami menő nyári fesztiválon (érdekes, hogy ez a fajta viselet aztán a 19-20. század fordulóján ismét divatba jött a szabad szellemű európai hölgyek körében).
Korabeli karikatúra a merveilleuses hölgyek áttetsző ruhájáról (forrás: Wikipedia)
Az akkor a tízes éveik végén-húszas éveik elején járó csodálatos nők között számos valódi híresség is akadt: például az ünnepelt színésznő, Mademoiselle Lange, aki pár évvel korábban, a forradalom ideje alatt még monarchia- és vallásellenes darabokban játszott; Juliette Récamier, vagy közismertebb nevén Madame Récamier, a legnagyobb neoklasszicista szexszimbólum; a karibi kreol szépség, Fortunée Hamelin, aki egy nyaktól csípőig szélesen kivágott ruhával okozott egy ízben közfelháborodást; a jakobinusok börtönét is megjárt Thérésa Tallien (fokozhatatlanul menő becenevén Thermidori Miasszonyunk vagy Thermidori Szűzanya), aki elsőként öltözött ógörög leplekbe; vagy Hortense de Beauharnais, a későbbi III. Napóleon anyja.
A társadalom csaknem minden rétege képviseltette magát a merveilleuses nők között: széleskörűen művelt salonnière-ek, szeretőiket gyakran váltogató szépasszonyok, nagy múltú családok szülöttei és gyanús, félvilági nők, akikben csupán annyi volt a közös, hogy szerettek volna mindenki mástól különbözni, és azt csinálni, amihez csak kedvünk van. Vagyis végül tényleg megvalósult a szabadság, egyenlőség és testvériség eszméje, csak éppen nem pontosan úgy, ahogy a forradalom ideológusai eredetileg elképzelték.
Természetesen mind a nők, mind pedig a férfiak rengeteg illatszert használtak, mely szokást alighanem a muscadinoktól, a jakobinus terror időszakának utcai igazságosztóitól vették át: ezek a rendes, polgári származású fiatalemberek voltak, akik olyan piperkőc módra öltöztek, mint egy dandy, úgy locsolták magukra a pézsma parfümöt (a muscot), mint a szenteltvizet, és jakobinusokra, valamint a sans-culotte-okra vadásztak Párizs sötét sikátoraiban. Eredetileg őket nevezték jeunesse dorée-nak, azaz aranyifjaknak. Később, mikor már elfogytak az ütnivaló jakobinusok, sokuk a incroyables-frakcióhoz csapódott.
Thérésa Tallien, a neoklasszicista divatikon (forrás: Wikipedia)
A merveilleuses hölgyek és az incroyables urak viszont a verekedésnél sokkal kellemesebb szórakozást találtak maguknak: például pompás, noha kissé morbid bálokat szerveztek (bár az is igaz, hogy a hihetetlen férfiak azért a muscadinokhoz elég gyakran keveredtek különféle utcai csetepatékba). Ezeket az estélyeket úgy hívták, hogy bals des victimes, vagyis az áldozatok báljai, amiből könnyen ki lehet következtetni, hogy a forradalom, illetve azon belül is a jakobinus terror áldozatainak emlékére tartották őket, és afféle különös keverékei voltak egy hagyományos főúri bálnak és egy bizarr, dekadens halálszínháznak, amelyen a résztvevők kivégzésre váró arisztokratáknak öltöztek, és vörös szalagot kötöztek a nyakuk köré.
Már ha egyáltalán tényleg rendeztek ilyesmiket – a legújabb kutatások szerint ugyanis ezek a terrorestélyek leginkább csak bizonyos túlfűtött 19. századi romantikus írók képzeletében léteztek. De akárhogy is történt, az mindenesetre biztos, hogy ezekkel az aranyifjakkal – pláne a nőkkel – nem nagyon tudott mit kezdeni a korabeli francia társadalom.
Aztán a fiatalok felnőttek, jöttek a napóleoni háborúk és a világ ismét megváltozott; de szellem alighanem ekkor szabadult ki a palackból.