Farkas Ágnes biológus hét hónapot töltött Ugandában a hegyi gorillák megfigyelésével. Bár gyerekként Jane Goodall volt a példaképe, és arról álmodott, hogy csimpánzokkal fog foglalkozni, a sors úgy alakította, hogy egy másik híres kutatónő, Dian Fossey nyomdokaiba lépett, és a hegyi gorillák életét kutatta.
Ágnes egy kis késéssel érkezik a találkozónkra, mint mondja, ezt mai napig nem tudta levetkőzni. Afrikában megszokta, hogy mindig mindenki késik, teljesen normális az, hogy valaki egy órával vagy egy nappal később fut be a megbeszéltnél. “Ha sokat vagy kint, nehéz visszazökkenni az itthoni életritmusba, én annyira hozzászoktam a késéshez, hogy már nem is tudok nem késni…”
Kenyából Ugandába, biciklivel
Ágnes már egészen pici gyerekként is rajongott a majmokért, és iskoláskora óta Afrikába vágyott. Bár szülei és tanárai inkább jogásznak vagy közgazdásznak szánták, biológus lett. Grazban tanult, ahonnan ösztöndíjasként Közép-Amerikába is eljutott. Akkor tudatosan nem Afrikát választotta úti céljául, mert tudta, ha egyszer kijut oda, biztos, hogy ott ragad. Ehelyett Puerto Ricóban hallgatott egy szemesztert, és járt Mexikóban, Kubában, Costa Ricában is, egy turisták elől elzárt karib-tengeri szigeten pedig madarakkal és iguánákkal foglalkozott. A diploma után azonban már nem várt tovább. Hogy megkeresse a repülőjegyre valót, elment szüretelni Franciaországba, egy hónap múlva pedig elindult a rég várt utazásra.
Egyszerűbb módja is lett volna annak, hogy eljusson Ugandába, ahol egy ismerőse várta, Ágnes azonban inkább a kalandra szavazott. “Nairobiba olcsóbb volt a jegy, mint Kampalába, ezért oda repültem. Kenyából aztán mehettem volna tovább éjszakai busszal Ugandába, de akkor nem láttam volna semmit az országból. Ezért úgy gondoltam, hogy gyalog megyek, de az túl hosszú lett volna, így jött az ötlet, hogy biciklivel tegyem meg az utat.” Az 1500 km-t egy szlovén fiúval tekerte végig, aki épp akkor Afrikában bringázott, és szívesen betársult a túrára. A fiúra hónapokkal korábban egy túratárskereső oldalon talált rá, és életében először Nairobiban találkozott vele. A legtöbben azért kicsit tartanánk egy ilyen kalandtól – jegyzem meg. “Belőlem hiányzik a félelemérzet, valahogy Afrikától soha nem féltem. Nem is ért soha semmi rossz. Azt hiszem, én a szerencsés utazókhoz tartozom, úgy tűnik, ezt vonzom be.”
Gorillák a ködben
Ugandában az álláshirdetéseket böngészve Ágnesnek megakadt a szeme egy amerikai kutatónő hirdetésén, aki asszisztenst keresett maga mellé. A repülőn épp Dian Fossey-nak, a hegyi gorillák leghíresebb kutatójának életrajzát olvasta, és arra gondolt, milyen jó lenne, ha neki is sikerülne egy ilyen munkát találni. De belátta, erre nagyon kicsi az esély. A hirdetést olvasva azonban úgy érezte, talán mégis sikerülhet.
Miután mindenben megfelelt erre a munkára, ráadásul azonnal tudott kezdeni, felvették, és Ágnes hét hónapra kiköltözött a vadonba. A hegyi gorillákból alig nyolcszáz példány él a Földön, ma már a faj fennmaradása a tét, épp ezért kutatásuk és védelmük kulcsfontosságú.
“Minden reggel egy fegyveres őrrel és egy nyomkeresővel indultunk az erdőbe, hogy megkeressük az általunk megfigyelt gorillacsapatot – meséli. Ez fizikailag nagyon megterhelő volt, mert kilométereket kellett gyalogolni olyan terepen, ahol nincs kitaposott út. Négy órán keresztül figyeltük őket, többek között azt, hogy mit esznek, és hogyan viselkednek egymással. Épp ezért meg kellett ismernem a táplálékukat jelentő több száz növényfajt, és azt, hogyan tudom észlelni a különböző viselkedésformákat.”
Ahhoz, hogy mindezt megtehessék, előzetesen hozzá kellett szoktatni az állatokat az emberi jelenléthez. A gorillák egy idő után rájöttek, hogy ezek az emberek nem jelentenek veszélyt rájuk nézve.
“Amíg figyeled őket, úgy kell viselkedned, mintha egy darab fa lennél. Nem szabad enni, nem szabad inni, semmit olyasmit nem szabad csinálni, amitől te konkurencia lehetnél a számukra. Nem szabad kedveskedni, de ha rád támadnak, akkor sem szabad visszatámadni. Meg kell tartani a hét méteres távolságot. Persze akaratlanul is beléphet az ember valamelyik gorilla privát szférájába. Ilyenkor aztán mindig hívják a domináns hímet, és bizony előfordul, hogy meglegyint az óriás ezüsthátú. De ez csak erőfitogtatás, igazán ők sem akarják átlépni a határt.”
Ahogy teltek a hónapok, Ágnes egyre jobban élvezte a munkát, megismerte a gorillákat és rájött, hogy mindegyik külön egyéniség. “Sokban hasonlítanak az emberekre, van köztük, aki állandóan duzzog, van, amelyik játékosabb. Mindenféle viselkedésforma megfigyelhető náluk, ők ugyanúgy nevetnek vagy szomorúak, ahogy mi is. Nekem is lettek kedvenc gorilláim, voltak olyanok például, akik mindig tudomásomra hozták, látják, hogy ott vagyok.”
Egy kecskeméti lány Kampalában
Ágnes azon szerencsések közé tartozik, akiknek sikerült valóra váltaniuk az álmukat. De közben rájött arra is, hogy huszonhat évesen nem akar elvonultan, a vadon közepén élni. “Ez egy nagyon szép, de nagyon magányos munka.” Nem tartja kizártnak, hogy egyszer újra belevág egy hosszabb kutatásba, most azonban szeretne inkább emberek között lenni, persze úgy, hogy közben a természettől se távolodjon el. Ezért döntött az utazásszervezés mellett, ahol mindez megvalósulhat. Ugandában, Ruandában és Tanzániában szervez szafarikat, és tervei szerint hamarosan Dél-Afrikában, Namíbiában és Botsawanában is fog. Helyi emberekkel dolgozik együtt, és ez az elején bizony nem volt egyszerű: az afrikai mentalitást neki is meg kellett szoknia.
“Mindig mondom a vendégeknek, hogy Afrikában meg kell próbálni lelassulni, meg kell szokni, hogy nem úgy működnek a dolgok, mint itt. Fel kell venni az ő életritmusukat.”
Estig tudtam volna hallgatni a történeteit. Hol egy életvidám, kalandvágyó fiatal lány mesélt, hol huszonéves korát meghazudtoló bölcsességgel mondta el véleményét a nyugati önkéntesekről, az adományozásról, Uganda jövőjéről és az afrikai természetvédelemről. És azt is megbeszéltük, ha egyszer úgy hozza az élet, elvisz majd a hegyi gorillákhoz.
