Mint sokan ismerik a történetet, hat évig élt J.K. Rowling a kislányával szegényen, munka nélkül, egy dohos, fűtetlen lakásban. Az elkeseredésen felülkerekedett az elhivatottság, s hogy a tanítónő pár órára elmeneküljön nyomasztó életéből, egy kávéházban ülve könyvet írt. A könyv azonban senkinek sem kellett, egyetlen ügynök látott fantáziát a szemüveges varázslótanonc történetében. Ahogy Harry Potteré, úgy szerzője története is meseszerű lett: a kitartás tehetséggel párosulva elnyeri méltó jutalmát. A sikerhez azonban szerencsére nem kell hétmérföldes csizma vagy varázspálca. Sőt, éppen a bukás vezetett idáig: “ha bármi összejött volna az életemben, sosem fejeztem volna be azt, ami igazán fontos volt nekem, a Harry Pottert” – nyilatkozta később, már sikerei csúcsán az író.
Nincsen recept
Annyiféleképp képzeljük el a sikert, ahányfélék mi magunk is vagyunk. Fényes karrier, családi boldogság, gazdagság vagy hírnév – a siker mindenkinek mást jelent. Éppen ezért olyan receptet, amely mindenkinek beválna, nehéz találni, akármit is ígérnek az önsegítőkönyvek gurui. Annál is inkább, mert
másként éli meg a sikert egy sikerkereső és egy kudarckerülő típusú személyiség.
A felmérések szerint mi, magyarok többségünkben kudarckerülők vagyunk. Ami annyit jelent, hogy szorongunk, nem bízunk magunkban, csak abba vágunk bele, amit biztosan el tudunk végezni, vagy arra vállalkozunk, ahol biztos a bukás, így nem kell a sikertelenség miatt szégyenkezni. Ezzel szemben például az Egyesült Államok, Új-Zéland, Szingapúr vagy Tajvan úgynevezett “teljesítményorientált országok”, ahol a sikerkeresők szívesen kockáztatnak, és teszik próbára magukat újra és újra. Természetesen nem szeretik a kudarcot, de nem is félnek tőle annyira, hogy emiatt bármiről lemondjanak. A feladatra összpontosítanak, és nem vállalják túl magukat. Ha elbuknak, nem esnek kétségbe; felállnak, és új kihívást keresnek maguknak.
Főként a neveltetés dönti el, hogy a kisgyerekből nagy korára sikerkereső vagy kudarckerülő felnőtt válik-e. A panaszkodó, szorongó, bizonytalan szülők gyermekei átveszik az otthon látott mintát, míg a kezdeményező, ösztönző légkörben felnövő kicsik maguk is magabiztosak, bevállalósak lesznek. Ezeket a mintákat és élményeket persze felül lehet írni: ahogy a felhőtlen gyerekkor sem garancia a felnőttkori sikerekre, ugyanez fordítva is igaz. Aki felismeri a berögződéseket, és azt, hogy ezek nem jóvátehetetlenül határoznak meg minket, odafigyeléssel feloldhatók. A kudarckerülők sem feltétlenül azok, akik a kihívások elől meghátrálnak, mert nem érzik magukat elég okosnak, elég erősnek – elégnek. Közéjük tartoznak azok is, akik azokat a sikereket keresik, amelyek nem látványosak, akiket a kisebb eredmények is boldoggá tesznek – és végeredményben csak ez számít.
Legyen csak a miénk
Záporoznak az olyan üzenetek, mint “valósítsd meg önmagad!”, “az lehetsz, aki akarsz!”, “a csillagos ég a határ!” – ha ilyen üzeneteket hallunk, és mégsem sikerül az a bizonyos önmegvalósítás, például nem abban az állásban vagyunk, amelyben szívünk szerint lennénk, még nagyobb a kudarcélmény, elvégre minden azt sugallja, hogy a lehetőség adva volt, csak mi nem tudtunk élni vele. Még sosem voltak olyan magasak az elvárások, mint ma. Ha valakit háromszáz évvel ezelőtt megkérdeztek, hogy kicsoda, elmondta, honnan jött és milyen családból – ez elárult róla mindent. Most azt kérdezik, mi a foglalkozásod, és ez alapján ítélnek meg.
Angolul rat race-nek hívják a teljesítmény esztelen hajszolását, a végkimerülésig hajtott versenyt a sikerért. Valóban, egy patkányversenyben nincs semmi felemelő. Eszerint a siker addig siker, amíg nagyobb, mint a többieké – nem önmagában fontos, hanem mindig csak a másokéhoz viszonyítva az. Mások sikerének nemhogy örülni nem lehet, de még veszélyeztet is minket.
A hajszának sosincs vége, mindig jöhet egy okosabb, gyorsabb, erősebb,
és folyamatosan bizonyítani kell. Az ember közben önmagával vív, ez kifárasztja és elbizonytalanítja. “Ki vagyok én?”, “Mit akarok?” Vannak, akikben egy betegség vagy egy traumatikus esemény után fogalmazódik meg, másokban hosszabb ideig érlelődik a gondolat, hogy elegük van a versengésből, ki akarnak szállni, és külső kényszerek helyett saját vágyaikat megélni.
Kérdés, tudjuk-e, mit szeretnénk. Gyakran a sikerről alkotott fogalmaink nem a sajátjaink: szülők, tanárok, a média, reklámok, barátok és ismerősök sugallják, milyen a sikeres élet, és ez alapján tesszük magunknak elérhetetlenül magasra a lécet. A példaképek, akiket lehet csodálni, irigyelni, segítenek, de csak akkor, ha irányt mutatnak, és inspirálnak. Lehetetlen róluk mintázni az élet minden mozzanatát, elvégre mi: mi vagyunk. A célhoz a saját, személyes tapasztalatok visznek közelebb, és az odavezető út senkiére nem fog teljesen hasonlítani. Ezért fontos felismerni, hogy mi az, amit valójában mi szeretnénk, s nem csupán álomkép. Elég rossz, ha az embernek nem sikerül elérni azt, amit szeretne, de még rosszabb az, ha a csúcsra érve azt látja, hogy igazából nem is erre vágyott, és közben esetleg elveszítette önmagát. Valódi vágyaink felvállalása mondhatni fél siker. Ha a célt a magunkénak érezzük, könnyebben vesszük a felbukkanó akadályokat is: a motiváltság, az érdeklődés, a lelkesedés túllendít a nehézségen.
Mindennek eljön az ideje
A siker definíciójából nem hiányozhat a kudarc sem: a szenvedély ugyan bátrabbá tesz a buktatókkal szemben, de nem véd meg a csalódástól. Jobb is így, mert akárcsak az irigyeket és rosszakarókat, kiválóan lehet iránymutatónak használni a bukásokat is. Lehetőség a megállásra, végiggondolásra, meddig jutottunk, és hogyan tovább. Elvárásaink sokszor túlzottak, és ha nem tudunk maximumot nyújtani, alulértékeljük magunkat. Kellő önismerettel belátható, melyek az erősségeink, melyek azok az akadályok, amelyek több időt és energiát igényelnek, és mi az a cél, amit el kell engedni, mert teljesíthetetlen. A lelkesedés és a tettvágy néha türelmetlenné tesz, holott a siker gyakran várat magára.
Hiába szeretnénk mindent, most azonnal, saját, személyes tempónk van.
Terveket lehet, sőt kell is gyártani, amelyek segítenek a célra fókuszálni, de ez nem garancia arra, hogy a sikert lépésről lépésre így fogjuk elérni.
A polihisztorok kora lejárt: nem lehet egyformán sikeresnek lenni mindenben. Van, ami jobban megy, van, ami kevésbé. Valamire, valakire kevesebb idő, energia, figyelem jut. A sikerhez az is hozzátartozik, hogy áldozattal, lemondással, veszteséggel jár, akár nem csak a mi részünkről, hanem családunk, barátaink részéről is. Éppen ezért egyetlen ember sikere mögött sokszor több ember támogatása, türelme, törődése áll – ahogyan ezt például a hosszú percekig húzódó Oscar-díjas köszönetnyilvánítások is bizonyítják.
Ráadásul a sikerélmény – ahogy a szóban is benne van – nem tart örökké. Ha az elégedettség alábbhagy, a vágyott csúcs már nem nyújt elég izgalmat és kihívást, nem feltétlenül jó ebbe a kényelmes helyzetbe beleragadni. Új magasságok felé indulni először bizonytalan vállalkozás, amely persze végződhet kudarccal is, de ugyanúgy számos váratlan sikert és meglepetést rejthet.