Hat éve élek ebben a panelházban. Amikor a lakást vettük, szinte csak az számított, hogy minden gyereknek legyen benne külön szoba, és szerettem volna egy kis gardróbot, hogy szekrények helyett a könyveim elférjenek a nappali falán. Dőreség volt, hogy az előző tulajdonosok figyelmeztetését nem vettük komolyan. Pedig figyelmeztettek, szinte lebeszéltek az eladók arról, hogy megvegyük a lakást, mondván, az alattunk lakó alaposan meg fogja keseríteni az életünket, ha két kicsi gyerekkel ideköltözünk. Nem hittünk nekik, nagy mellénnyel azt mondtuk, hogy mi barátságos népek vagyunk, miért akarna bárki belénk kötni.
Aztán jött a nagy koppanás. Sőt: Nagy Koppanás, amit azóta is nyögünk.
Nem lettünk kevésbé barátságos népek, de az életünk megkeserítését célzó program gyorsan életbe lépett. Az alattunk lakót már csak gyúróscsávónak hívjuk, így, egybeírva, mert neki mindig gyúrnia kell, ehhez pedig még agresszív is, nemcsak ránézésre, hanem igazából is. Van neki családja, akikkel ugyanolyan minősíthetetlen hangnemben, káromkodva, fenyegetve szokott ordítani, mint velünk.
Tulajdonképpen folyton ordít. Ha nem velünk – “mi a *****-t hugyozol este 10-kor?” –, akkor a fölöttünk lakóval, amiért meglocsolta a virágait, és az lecsöpögött az ő teraszára – “kitépem a szíved, te *****” –, ha pedig épp nem ordít, akkor veri a csövet. Most épp a legutóbbi borzalom, amivel kiváltottuk a csőverést, az volt, hogy az emberem este 20:25-kor felállt a kanapéról, és kiment a konyhába. Meg persze vissza is merészelt jönni. Ugye hogy vérborzalom, ami miatt magából kikelve ütné a csövet – felverve az egész házat – minden rendes, becsületes panellakó ember?
Persze vannak ennél sokkal durvább történetek is a tarsolyomban.
Amikor például pár éve karácsonykor mi tartottuk a családi összejövetelt, 24-én ebédre áthívtuk a kis családunkat, ami tényleg kicsi, áll egy dédimamából, egy nagymamából, egy báty feleséggel és két gyerekkel, meg mi négyen. Ezzel a karácsonyi ebéddel vertük ki a biztosítékot a jóemberben annyira, hogy feljött, és rugdosni kezdte az ajtónkat, válogatott anyázásokat üvöltve, magából kikelve: “gyere ki és megöllek, te **** ******!”
Én beismerem, a dédinek tényleg van egy botja, amit néha használ, amikor épp talpon szeretne maradni, és kétségtelen, hogy az asztalt délelőtt elmozdítottam a helyéről, hogy odaférjünk köré ennyien, és talán a rántott hús is nagyon hangosan sercegett. Igazából azonban csak annyi történt, ami december 24-én minden második lakásban történni szokott: a család körbeüli az ünnepi asztalt, esznek, ajándékot bontanak, örülnek. Senki sem kezdett operametálra zúzni, és szabadkézi iszapbirkózást sem adtunk elő a nappali közepén.
Bevallom, ennél a karácsonyi esetnél én határozottan beijedtem.
Ahogy lila fejjel nekiugrott a család férfiembereinek, azt ecsetelve, hogyan fogja kibelezni őket, és hogy nézzünk a hátunk mögé az utcán a sötét sarkokon, mert kicsinál minket, arra sarkallt, hogy kihívjuk a rendőrséget. Aztán lett belőle hivatalosan is feljelentés, mert akkor még hittem benne, hogy ez visszatart bárkit bármitől. Mert engem visszatartana. Hát igen, van az a fránya mondás, hogy mindenki magából indul ki, és sajnos igaz. Mert a mi gyúróscsávónk még a rendőrökkel is csak kiabált, majd még azóta nyolcmilliószor megfenyegetett, válogatott kínzásokat és kivégzéseket helyezve kilátásba.
A legviccesebb az volt, amikor azért akarta épp a vérünket ontani, merthogy tőlünk nem lehet élni, mert mi ugrálunk a feje fölött, miközben pont akkor jöttünk haza az 5 hetes nyaralásból. Ő pedig már hetek óta nem bírt tőlünk létezni. Ekkor jöttem rá, hogy vagy telepatikusan össze van velünk kötve, hogy még vidékről is felhallatszunk neki, vagy a hangok túl erősek a fejében, vagy valami egész mást hall, mondjuk egy másik szomszédját.
Az egész olyan, mintha azt gondolná, hogy
ez a négyemeletes, tizenegynéhány lakásos társasház az ő kertes háza lenne, és a fölötte élőket szívességből eltűrné.
Ne mozogjon senki, ne szóljon senki, ne menj ki éjjel a vécére, mert hallja, ahogy csobogsz, és nem bír tőled aludni, ne ejts le semmit, ne klopfolj húst, ne porszívózz, ne moss, főleg ne mosogass, ne hívj vendégeket, ne locsolj virágokat, ne legyen macskád, kutyád még inkább ne – neki kettő is van, ugatnak szüntelenül, de az más –, túl sok levegőt veszel, ne nyiss ablakot, ne húzd le a redőnyt, ne főzz, mert az neki büdös, ne menj ki az erkélyedre hajnal hatkor, mert az zavarja, ne legyen gyereked, mert azok élnek, néha sírnak, máskor fürdenek.
Ja, és ne fürödj! Még véletlenül se, mert az zubog. Mármint a víz. Az mégiscsak tűrhetetlen. Ne rendezd át a lakást, mit képzelsz, hogy új kanapét vettél, és a régit kiviszik tőled a markos legények? Ne menj át egyik szobából a másikba, mert az nem normális dübögést jelent. A gyerek ne rajzoljon, mert ha leesik a radírja, azt elviselni nem lehet. És most nem túlzok, tényleg ezek a problémái. Teljesen halálosan komolyan ezekkel talál meg minket nap mint nap. Kényszeresen járkálunk, kényszeresen élünk szerinte. Mert semmi más nem történik a feje fölött egyik lakásban sem, csak élik az emberek az életüket, a normális mederben.
Az én fejem fölött is laknak. Rögtön háromemeletnyien.
Én is hallom, ahogy lehúzzák a vécét, ahogy kiabálnak, sír a gyerek, végigmennek a lakáson, fürdenek, főznek, leejtik, felveszik, kihúzzák a kanapét, káromkodnak, néha vendégeket fogadnak. Olyankor nem négy, hanem tíz láb mászkál a fejem fölött, és még több víz zúdul le a vécén. Na és? Amikor panelbe költöztem, tudtam, hogy áthallatszik minden. Nekem ez természetes velejárója az életnek, főleg így sok év után, már fel sem tűnnek ezek a kis zajok. Meg ugye a tolerancia. Élnie a fölöttem lakónak is kell, porszívózni, tévézni, gyereket nevelni nem megy úgy, hogy levegőt se vegyen és légneművé válva mászkáljon a saját lakásában.
Hogy mindeközben ő mit csinál?
A ház az üvöltését hallgatja álló nap. Halljuk, ahogy éjjel 11-kor ordít a gyerekével, hogy egye meg a vacsorát. Ordít a feleségével, amiért nem vette fel napközben a telefonját. Ordít a telefonba – mert folyton telefonál, kihangosítva –, és csukott ajtók mögött is tisztán hallani, milyen ügyei zajlanak épp a meglepően széles ismerősi körével. Neki mindig konfliktusa van, őt mindig igazságtalanság éri, neki mindig valaki épp keresztbe tett, és valaki ellen folyton bosszút forral. Tehát az ő fenyegetései nemcsak a házunkra terjednek ki, hanem a fél világra. Ő mindig épp valakinek a beleit készül kiontani.
Mi pedig itt élünk, vettünk sok millióért egy lakást, amiben nem nagyon mozdulhatunk meg anélkül, hogy ne akarná letépni utána a fejünket. Pedig nyilvánvalóan mi sem bordásfalról akarunk leugrálni naphosszat – eleve összvissz pár órát töltünk itthon, mert mindenki iskolában és munkában van leginkább –, hanem mondjuk néha szeretnék itthon tornázni, játszani a gyerekeimmel, főzni egy jót, elmerülni a kádban a habokban, sőt ne adj’ isten kimenni éjjel vécére.
Tényleg nagy kérés lenne, hogy hagyjuk egymást békében élni?
Én nem szólok, hogy ő mit zajong, kiabál, üvölt, cserébe hadd tornázzak néha nyugodtan, Rubint Rékával a nappalimban, és hadd jöjjön a gyerekeimhez olykor a kis barátjuk vendégségbe, rettegés nélkül. Hol húzódik a szomszédi tolerancia határa? Hogy van az, hogy naponta életveszélyesen fenyegetheti egyetlen lakó az összes többit – mert itt mindenki rossz fát tesz a tűzre folyton, nem csak mi –, hogy lehet, hogy nincs kihez fordulni? Ha a közös képviselőt vele kapcsolatban bárki felhívja, akkor annyi a válasz, hogy szólj rá a gyerekedre, ha az őt zavarja, ne rakj ki virágokat az erkélyedre, mert lecsöpög, ne húzd le éjjel a vécét, ha jót akarsz magadnak. Ezt hívják vajon terrornak?
Érdekes kérdés, hogy vajon mennyire toleránsak egymással a szomszédok máshol? Idáig én megúsztam, jó szomszédaim voltak, olyanok, akikhez egy tojásért át lehetett ugrani akár. De sorra hallom a történeteket ismerősöktől, hogy náluk is van ilyen, aki terrorizálja a szomszédokat. Azt nem értem, hogy ha ennyire nem bírják ezek az emberek elviselni a körülöttük élőket – leginkább szerintem saját magukkal van bajuk –, akkor miért nem költöznek a puszta közepére egy árván álldogáló házba? Bár ott meg nagyon hangosak lehetnek a madarak, de legalább nem dumálnának vissza, mint a szomszédok.